Kritika 8. (1979)
1979 /3. szám - Maróti Lajos: Einstein-változatok
13 Einstein-változatok Albert Einstein kerek száz évvel ezelőtt, 1879. március 14-én született Ulmban. A centenárium nyilvánvalóan világszerte a megemlékezések légióit fogja rázúdítani a sajtó és telekommunikáció megannyi csatornájának kiszolgáltatott emberiségre — és így van ez rendjén. Nem mintha Einstein emlékének és alakjának ébren tartásához kerek évfordulókra lenne szükség: naponta hányan és hányszor kimondják-leírják a nevét (még ha nem is mondják ki vagy le se írják) kutatólaboratóriumokban és egyetemi előadótermekben, fizikakönyvekben és szakfolyóiratokban ... Az Einstein-mítosz De nemcsak ott. És ez a „nemcsak ott” is megérdemel némi figyelmet... Hogy ezzel kezdem, ebbe kétségkívül belejátszik a félelem: néhány gépelt oldalon én aligha tudnám „közérthetően elmagyarázni” a relativitást. Korabeli humoreszk: Jómódú Polgár délebédkor — míg a cseléd föltálalja a levest — az evőeszközzel elmagyarázza ámuló nejének s családjának az időkontrakciót... Ezt a humoreszket még kisdiák koromban olvastam, s nagyon megragadt bennem, habár ma már nem tudom felidézni, hol olvastam, kitől való (sajátos groteszksége, intellektuális fintora leginkább Karinthy Frigyesre vallott), hogy nem nyomozok utána, annak oka, hogy most csak a tény miatt idézem föl: a tízes-húszas években Einstein és a relativitás már humoreszk téma (is) volt... És ezenkívül még sokféle (nem tudományos) egyébnek is a témája, az akkori gimnáziumi évkönyv-dolgozatoktól a kabarétréfáig, és tovább, azóta is, fölfelé az irodalmi műfajok hierarchialétráján. Albert Einstein bevonult a szépirodalomba s annak minden műfajába, a lírába, filmnovellába, drámába, Aldous Huxleyig és Dürrenmattig és tovább — és nem (vagy nem csak) a maga életrajzi történetiségében. Ahol megjelenik, a színpadon vagy az írásmű megvilágította képzelet vetítővásznán, ez a lobogó fehér sörényű fej többet jelent önmagánál. Jelképpé vált, szimbolizál valamit. Értelem és/vagy/ esztelenség; hit és/vagy/ tudás; emberség vagy embertelenség; lét vagy megsemmisülés... Nem tudni pontosan. De valami nagyon lényeges és jellegzetesen századunkbeli alternatíva szimbóluma. Mindenesetre értjük a jelentését. És ezzel Albert Einstein alakja a reálistörténetiből a mítoszba lépett át. És mivel a sors hosszú élettel ajándékozta meg az egykori ulmi újszülöttet (1955-ben halt meg), talán mondhatjuk így is: még életében önmaga mítoszává vált. Szokatlan sors egy fizikus számára. De miért épp Einstein? Hogy egy fizikus lett korunk mitikus alakja, az persze nem a Fizikusra, inkább ránk jellemző (megvallom viszont, engem épp ezért foglalkoztat az „Einstein-mitológia”). Századunk bennlakói — túlságosan elfoglalva a válságokkal és világháborúkkal, éhezésekkel és forradalmakkal — nemigen értek rá odafigyelni: a színfalak mögött a „felépítmény” egy része sajátos burjánzásnak indult. Így sokkhatásként ért, amikor ráébredtünk: a tudomány immár életünk egyik alapvető meghatározója, s ha nem lenne, holnapra éhenhalnánk és megfagynánk; azzal viszont, hogy ilyen súllyal van jelen, a permanens létveszély állapotába jutottunk. Az ismeretlen és csak a beavatottak számára érthető tudomány ily feltételek között éppoly szükségszerűen alakul mítosztárggyá és mítoszteremtővé, ahogy anno a mennydörgés barlanglakó őseinknek. De miért épp Einstein? Ha már a tudományokból kell szimbólum a századnak, persze a fizika (legalábbis máig húsz-harminc év múlva talán inkább egy biológust keresnének) , s ha már fizikus, akkor nyilván a kivételes összegezők, a nagy egységben látók valamelyike. Csakhogy míg az ilyen alkatú fizikusok felbukkanására átlagosan száz éveket kell várni (Galilei, Newton, Maxwell voltak ilyenek), addig a természet valamiféle csodája folytán századunk első felében szinte egymást taszigálták. Miért ne válhatott volna korjelképpé a pre-einsteini korból mondjuk Max Planck, vagy az Einstein utániból Heisenberg? Vagy akit kivételes tudományos szerepe szinte predesztinál erre, Niels Bohr, aki a modern atomfizika legnagyobb ívét fogta át jelenlétével s ráadásul személyesen is ott volt az atombomba bölcsőjénél Los Alamosban? Miért, hogy mégis Einstein, egy látszólag „életidegen” elmélet megalkotója? Részben — gyanakszom — félreértések folytán. A relativitáselmélet már a nevével arra csábít, hogy a kívülálló a bölcseleti relativizmus vagy a mindennapi élet viszonylagosságainak valamiféle filozófiáját sejtse mögötte. Miközben pedig a tér- és időfelfogás alapvető revíziójáról van szó, de ennek kapcsán a speciális relativitás — amely Einstein „népszerűségét” megalapozta a tudományon kívül is — olyan fogalmakat is átértékel, amelyekkel kapcsolatban a mindennapos élmények valóban vitathatatlannak tűnnek. Például az egyidejűség. Egy „antirelativista” annak idején különleges kísérleti szerkezetet agyajt ki (persze csak elméletben) annak eldöntésére, hogy a valóságban két esemény egyidejűsége relatívnak vagy abszolútnak bizonyul-e?; továbbá a szerkezetet egy bombával javasolta összekötni, ez utóbbit ülőhelyül Einstein számára; ha az egyidejűség valóban „relatív”, a bomba nem robban, ha viszont a valóságban... A tudományos körökből a mit sem értő nagyközönség körébe átgyűrűző s nemritkán személyeskedő viták, a gúnyolódás és a humorizálás — igen, ez lehetett az Einstein-mítosz előszobája. A fordulatot azonban (túl azon az ugyancsak nagy közönségvisszhangot keltő tudományos tényen, hogy 1919-ben a csillagászok igazolták az általános relativitás nagy felismerését: a fény pályája a nagy égitestek gravitációs terében „meggörbül”) mégiscsak az atomenergia-felszabadítás hozta, a maga első drasztikus formájában. Amit valamiképpen ugyancsak Einstein nevével kapcsol össze a köztudat. Részben joggal, részben félreértésből — pontosan úgy, ahogy a mítoszteremtéshez alkalmas. Közismert, hogy az Einstein (és az újkori fizika) életében oly jelentőségteljes 1905-ös esztendő egyik kis szakközleménye az Annalen der Physikben valóban fölvetette (elsőként) a kérdést: „Függ-e a test tehetetlensége energiatartalmától”? A közleményt Einstein írta alá, s igennel felelt a kérdésre, amivel kimondotta a tömeg és az energia egyenértékűségét. De ennyit, és nem többet (a cikkben még a ma már közkeletű E m0 ■ c2 kifejezés sem szerepel — ezt így Planck írta le elsőnek). És a 930-as évek végéig nem akadt fizikus, akinek akár a leghagymázasabb álmában fölbukkant volna az uránhasadásból származó gombafelhő ... Mindemellett ez az 1905-ös Einstein-cikk egy igen érdekes mondattal végződik: „Nem kizárt eset, hogy olyan testeken, amelyek energiatartalma nagymértékben változó (például a rádiumsókon) sikerül majd az elmélet helyességét bebizonyítani.” Meghökkentő mondat, nemde? ha 1945 után olvassuk... Meghökkentő, még ha tudjuk is, hogy ez és így 1905-ben legföljebb ha kósza ötlet volt csupán. Vagy mégis megsejtett volna valamit a jövőből? Egy biztos: amikor harmincöt évvel később sor került a tömeg-energia egyenértékűség gyakorlati igazolásának megvalósítására (s épp „rádiumsók” feldolgozásával), az egykori felfedező ettől távolmaradt: miközben a nyugati félteke minden valamirevaló fizikusa Los Alamosban nyüzsgött, ő tisztes távolban az egyenleteivel bíbelődött. Nem vett részt az atomkalandban. Nem vett részt — csak éppen ő indította el: az amerikai elnökhöz írott közismert levele nélkül Los Alamos nem jött volna létre. Vagy csak később, másképpen — a bomba később készült volna el, esetleg túl későn ahhoz, hogy 1945 augusztusában felrobbanjon egy japán város fölött... Ez a levél — bár mások biztatására született — átgondolt és konzekvens lépés volt, a tudomány nyílt beavatkozása a nagypolitikába: meg kell előzni Hitlert; s mint ilyen, szükségszerű folyománya annak az engesztelhetetlenségnek, amellyel Einstein mindennemű fasizmussal szemben mindenkor nyilvánvalóan föllépett: ez volt az egyetlen háború, amelyben — a szavak és eszmék fegyverével — személyesen is részt vett. Különben a világ legszelídebb embere volt, meggyőződéses pacifista, naiv utópista, szíve szerint a világítótorony-kezelők magányának kedvelőjeteljes komolysággal javasolta, hogy a hitleráj elől Amerikába menekült fizikusoknak adjanak toronyőri állásokat — ott senki sem zavarja őket a gondolkodásban), nem ment el Los Alamosba sem, és nyilván nem azért, mert nem engedték volna oda. De azt a levelet, azt mégiscsak ő írta meg az Elnöknek... Talán nem is olyan véletlen, hogy a XX. század mitológiája őt választotta Prométeuszának. Einstein-olvasmányok Az évforduló alkalom arra, hogy elővegyük Einstein írásait — magam is ezt teszem (pár éve két vékony kötetnyi magyarul is hozzáférhető). Ez az igazi ,,szellemidézés”. Az olvasás mindenekelőtt a klasszikus alkotásokkal való újratalálkozás élményét kínálja. Csak éppen a műfaj: fizika. Einstein szakcikkei természetszerűen nem tárgyi vonatkozásban nyújtanak újat a mai olvasónak: közölnivalójukat, gondolatmenetüket iskolai tananyagként ismertük meg és tanultuk, vizsgáztunk belőlük. És mégis, ezek az olykor háromnegyed százados írások nyújtanak valami lényeges többletet. A fizikatörténetről is, meg alkotójukról is — a fizika mellé. Talán épp azzal, hogy még nincs meg bennük az egyetemi tananyaggá vált doktrína lekerekítettsége, végérvényessége, ezzel szemben bennük lüktet a frissen született gondolat izgalma,hellyel-közzel az alkotó belső kétségei, az önmaga teremtette újdonság láttán támadt bizonytalansága. „A Nap mellett elhaladó fénysugár tehát .. . 0,83 ívmásod- KRITIKA