Kritika 9. (1980)
1980 / 1. szám - Szakolczay Lajos: Nemzedékek kapcsolódása
Nemzedékek kapcsolódása - A romániai, jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar irodalom fiatalabb generációiról - Az egyetemes magyar irodalom értéktudata még mindig habozik, ha valamely szomszéd ország magyar írójának kell az életművét mérlegre tenni. Hatványozottabban érződik ez akkor, ha a vizsgálandó személy a fiatalabb korosztályból kerül ki. E zavar oka kettős: a külföldről elég nehezen és kis példányszámban hozzánk bejövő könyvek — tisztelet a kevés kivételnek — még most is csemegének számítanak és gyakran még a szakemberekhez is kerülő úton jutnak el. S ha a kritika — legtöbbször késve — föl is fedezi értéküket, az olvasóközönséget befolyásoló és irányító szava — a másik fél nem mindig jutván hozzá a könyvekhez — csupán süket fülekre talál. De ezen információs bizonytalanság mellett van még egy nagyobb gond: a nálunk „fiatal írónak” titulált, gyakran a negyven éven jóval fölüli derékhad, generációs és egyéb értékorientációs problémák miatt, egyre „fiatalodik”, miközben a vele egyidős (vagy nála fiatalabb) szomszéd országbeli magyar író az adott környezetben és értékrendben szinte már klasszikusnak számít. Természetesen itt nem csupán a pár évvel ezelőtt meghalt kolozsvári költő, Szilágyi Domokos életművének egyre nyilvánvalóbb súlyára gondolok, hanem olyan alkotókra is, mint a hazájukban már rangot szerzett jugoszláviai Tolnai Ottó, Domonkos István és a prózaíró Gion Nándor, vagy a romániai Lászlóffy Aladár s a csehszlovákiai Cselényi László. Mindnyájan negyven év körüliek, s már tekintélyes életmű a hátuk mögött. „Fiatalságukat” tehát, kellő munkáik a bizonyíték, nem kell minduntalan fennen lobogtatni, éveik számán jóval túl mutat életművük bölcselmi súlya. Tolnaiék, Lászlóffyék és Cselényiék mögött, ez főképp a jugoszláviai és romániai magyar irodalomra értendő, már két — életkorban is fiatal — nemzedék sorakozott föl. Noha a fejlődés mássága és egyéb zavaró körülmény miatt a csehszlovákiai „negyedvirágzás” (Fábry Zoltánt követi a név) költői — talán csak Varga Imre és Tóth László a kivétel — elmaradnak a nagyobb hagyományokat tagadva fölszívó romániai Forrás-és a jugoszláviai Symposion-nemzedék lírikusai mögött, jelenlétük és hatásuk nyilvánvaló: a Fábry Zoltán-i „pedagógiai kritikától” kissé elkényeztetett idősebb költőtársaikra kényszerítettek erősebb műgondot, versmívességet. Érdekes, hogy az előttük járók nemzedéke, főképp esztétikai hozadékát tekintve, nem volt oly tömör, mint a romániai vagy jugoszláviai magyaroké. A hetvenes években jelentkező szlovákiai magyar új hullám, mintegy tíz évet késve, ezért azt a munkát végezte, mint az 1961-ben megszületett Forrás vagy az ez idő tájt szerveződő, de könyvvel csak 1963-ban jelentkező Symposion. A két nagy nemzedék, persze más-más fölfogásban és főleg egymástól elütő körülmények között, alapozó munkát is betöltött, ezért szó szerint is megilleti őket az úttörésért járó elismerés: avantgarde. Romániában és Jugoszláviában, hogy a „jégtörő február” után erősen botladozó csehszlovákiai magyar szót ne is említsük, elég sokáig uralkodott a sematizmus, egyik kritikus találó szavával: a „traktor-vers” korszak. Valaha magasan röpülő szárnyak csonkíttattak meg, kényszerrel. Gaál Gábornak meg kellett tagadni Hegel iránti szerelmét, esszé-kritikáinak filozofikus pátoszát, Asztalos István is odahagyta korábbi novelláinak és kisregényeinek művészi rajzát egy gyorsan alakuló valóság még gyorsabb írói megjelenítése érdekében. Tompa László költészete már sohasem érte el a két háború közti szintet, a filozofikus „négysorokban” gondolkodó nagyváradi költő, Horváth Imre elkezdett dadogni; hogy a korai avantgarde továbbfejlesztése mivé tehette volna költészetét, azon Méliusz József — a Magyar Népi Szövetség szétzúzása után — csak a börtönben töprenghetett. Jugoszláviában sem volt nagyon másképp: aki nem a „napi” irodalmat művelte, az hamar kiszorult a pályáról. A Szenteleky Kornél követéséért polgári beállítottságúnak mondott prózaíró, Herceg János, éppúgy szenvedett, mint a baloldali avantgarde hagyományából építkező költő, Gál László, vagy a korábban aktivista Lőrinc Péter (Láng Árpád). A hatvanas évek elejére — természetesen a politikai enyhülés is szerepet játszott ebben — mind Romániában, mind Jugoszláviában megváltoztak a viszonyok. Az Újvidéki Egyetem magyar katedráját elvállaló író-forradalmár-filozófus, Sinkó Ervin, tanítványai körébe új erkölcsöt hozott: a kommunista világvándor kételkedve gondolkodó erkölcsét, a beleszólás jogát. Tanítványait is a „visszhangtalan közöny” föltörésére buzdította. Romániában az a Méliusz József, a korai Gaál Gábor-adjutáns, köszöntötte a Forrás-sorozat első könyvei közt Szilágyi Domokos (Álom a repülőtéren) és Lászlóffy Aladár (Hangok a tereken) verseskönyvét, aki már rég az avantgarde bűvöletében élt. Saját világtágítási kísérleteinek igazolását látta a két fiatalban, akik túllépve minden szokványtémán, a versben személyiségüket próbálták megvalósítani? Mindenesetre, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár indulása jó példa volt arra, hogy a korábban Romániában is nagy reményű, Bartalis Jánosnál a bukolikát fölszabadító, Szentimrei Jenőnél a szabad vers mondatait gyorsító avantgarde újabb költői szemlélettel és erővel tovább építhető: létforma és világegészt sugalló költői (emberi) magatartás is lehet egyben. Szilágyi Domokos komolyan gondolta a csodát. Költészete hatványozottan egybefogja a Forrás első nemzedékének értékeit: egyszerre hazai és európai, hagyományokban megmártózó és modern. Nála kap először szerepet a jegyzettel — egyfajta műveltségfintorral — teletűzdelt montázsvers, mely úgy utal a követhetetlen fenségű T. S. Eliotra, hogy közben Dsida Jenő, egyértelműbben: a Nyugat nagy költőinek, mindenekelőtt Babitsnak és Kosztolányinak, versmuzsikájáról sem akar lemondani. Az „igehirdető” prófétikus lázban ég: „tőzsgyökér-ügyben” nehéz vele szót érteni, de törékenységét feledve, erejét megszázszorozva rohan a bajba jutott emberiség megsegítésére. Műveltségeszménye az örökké tanuló Babitsot juttatja eszünkbe, munkabírása meg a századokkal előbbi kódexmásolót. Állandóan összeütközésben magával és a világgal, a vers kísérleti terepén önmagát akarja megvalósítani. Ingerült, gunyoros, csúfolódó, a megismerés láza élteti. Ady költészetét, megbotránkoztatván evvel nemzedék- és pályatársait, elérhetetlenül magas mérce alá állítja, ugyanakkor megmerül Arany János hétköznapjaiban (Kortársunk Arany János). A művészi hitvallást és a verskompozíció összetettségét reprezentáló „bartóki modell”, a Forrás-nemzedékben elsőként, nála vált programmá és megvalósult eszménnyé. Költészetének hatása oly távoli partokat köt egybe, mint a kanadai Vitéz György (Missa Agnostica) és az újvidéki Ladik Katalin, a kolozsvári Csíki László és a pozsonyi Varga Imre költészete. " Lászlóffy Aladár lírája, noha Szilágyi Domokostól nem teljesen elütő módon, másképp építkezett. Avantgarde-ja kevésbé oldja magába a hagyományt, a nyugatos verseszményt elveti — mintha nem is ő írta volna a kiváló Szabó Lőrinc-kismonográfiát! —, rímekkel nem „terheli” váltakozó hosszúságú sorait. Megélt verspillanata akárha káoszként zúdulna asztalára, s a költőnek egyetlen dolga lenne: kozmikus igényét távoli időkből és földrészekről vett motívumokkal — a ma emberének erkölcsi érzékére asszociálva — kielégíteni. Történelmi tárgyú versei, például a Vivaldi egyik hegedűse vagy a frissebb keletkezésű Erazmus sírja, egy — az elátkozott emberiség nevében szóló — kikiáltó létszemléletét tükrözik. A szabad vers, az értelemmel őrzött narráció különös formáját kísérletezte ki a költő: a hangulati anyag, a történelmi emlékcserepek úgy állnak össze látomásában szerkezetté, hogy visszautalásuk a mára nyilvánvaló. Hiszen amikor a költő a nagy humanistához, Erazmushoz vándorol, egyúttal alámerül századok idejében is. S ebből a nem kis találékonysággal magáénak érzett hadállásból — „logikám anyja, Európa” — teremti meg kapcsolatát korunk borzalmaival. Az egyik oldalon a kikezdhetetlen erkölcs előtti tisztelgés, a másikon — kontrasztként — a rádióhírek: ellenséges állásokról, előnyomulásokról. A végkövetkeztetésben benne a költő narrátor keserű s ugyanakkor másokat is „történelmi” barangolásra késztető tapasztalata: „Hattól tizennyolc óráig megtekinthető és megtanulható Rotterdami Európa Sírja.” Időértelmezése és kormítosza teszi, hogy költészete — jóllehet nemegyszer a kozmikusságérzés túladagolásával és némi monotóniával — az avantgarde azon fajtájához sorolható, melyben a kaotikus világ nem esik szét darabjaira, sőt minden részecske követeli a tágabb sugarú körben való megméretést. A Symposion-nemzedék vezéregyéniségei Tolnai Ottó és Domonkos István. Míg romániai társaik, elfogadtatásuk érdekében, csak műveikkel vívhatták meg harcukat, a jugoszláviai új hullám hatékonyságát nagyban segítette az önálló fórum: kezdetben az Ifjúság című hetilap művészeti és kritikai melléklete, a Symposion, majd — 1965-től kezdődően — a legendás indítású folyóirat, az Új Symposion. Tolnai Ottó és Domonkos István is, az alig huszonéves mindentagadók, itt próbálgatták erejüket. Hogy milyen környezetben, arról mindennél érzékletesebben beszél a Kontrapunkt szerzőinek névsora. Fehér Kálmán, Brasnyó István, Ladik Katalin, az esszéista Bányai János, Végel László, Bosnyák István, Gion Nándor, (!) Utasi Csaba és Gerold László alkotta, rajtuk kívül, az antológia anyagát. Ha jól odafigyelünk, már ebben a húsz év előtti csoportosulásban megtalálhatjuk a jugoszláviai magyar irodalom ma is élenjáró szerzőit. Kihívó föllépésük nem csupán a kort értékelte át, ahogyan Koncz István Kassákra visszhangzó verseskötetének címe mondja, hanem a műhelymunka legfontosabbikát, a szót is. A tagadás — pontosabban: átértékelés —, hogy teoretikus esélyeit megfogalmazhassa, bátran merített a nyugati filozófiákból éppúgy, mint a Szilágyi Domokos 22 KRITIKA