Kritika 9. (1980)
1980 / 2. szám - Tények - adatok - Lellei beszélgetések - Farkas Ferenc zenei emlékezéseiből
ződött. Válaszlevelemben erre csak célozhattam: „...levelére jó késéssel válaszolok. Ennek oka abban rejlik, hogy nagyon sok problémát okozott nekem elhunyt barátunk, Vinea életéről közölt leírása. Olyan természetű probléma ez, ami talán meg sem oldható ...” Amit írtam, így volt, igaz volt. De most még hozzá kell tennem a tizenöt évvel korábban lejátszódottakat is. Amikor visszautasították a Vineával való találkozásra vonatkozó kérésemet. Nem nyugodtam-e bele túlságosan is könnyen a visszautasításba? Ezen töprengtem, kínlódtam szüntelen. Tiszta lélekkel állíthatom: pillanatig sem hittem Vinea „bűnösségében”. Mint ahogyan egyetlen barátomról sem lettem volna képes hasonló dolgot elhinni, feltételezni. Az igaz barát mindig önmagunknak része. Életünkkel, létünkkel kerülnénk ellentétbe, ha elhinnék pálfordulását. Ezt illetően lelkiismeretem nyugodt lehetett. De önmagában véve ez még nem elég. Tenni is kellett volna valamit. Mindig kell. Nem elegendő beburkolózni, ellenkező előjelű hallgatásba. De mit tehet az ember? Szólni kellett volna talán annak idején delegációnk vezetőjének, Nógrádi Sándornak. Az ő közbelépése esetleg változtathatott volna a tiltáson. És ha mégsem? Akkor is. Erre azonban nem gondoltam. Nem jelezte ez, hogy hitelt adok a közlésnek? Bensőmben keringett a válasz, a testet nem öltött gondolat nem nyert végleges formát soha, nem tarthatok tehát igényt maradéktalan felmentésre. Igaz, nem akármilyen fórumtól származott a közlés. Olyan helyről, amelynek célkitűzésére — a magam határain belül — életemet tettem fel, így okoskodtam, forgattam gondolataimat. Buteanu levelének olvasása után, majd később még éveken keresztül. Saját lelkeddel mégsem békülhetsz meg — mondtam magamnak. Ez vezetett arra az útra, amelyen haladtam, haladok. Nem dobhatsz ki szívedből semmilyen terhet, bármennyire kínozza is. Csak ha majd megszólal annak belső, igaz, vérző hangja. Csak ha mindent tisztázni tudtál magadban a végső megnyugvás előtt. Ennek ideje azonban még nem érkezett el. Nem akarom próbára tenni azokat, akik eddig esetleg érdeklődéssel olvasták írásomat. Lehetséges, hogy túlzott mértékben hatott rám ez az esemény. Legokosabb, ha nem írok most róla többet. TAMÁS ALADÁR Tények —adatok a Kritika 1979-es átlagpéldányszámának alakulásáról* január 16 134 február 16 042 március 16 280 április 15 678 május 15 577 június 14 396 július 14 066 augusztus 14 763 szeptember 14 465 október 14 773 november 14 812 december 15 000 * Olvasóink elnézését kérjük azért, hogy a korábbiaktól eltérően megyei „bontásban”, illetve előfizetők-vásárlók „bontásban” nem szolgálhatunk adatokkal; a szerkesztőség ezeket a tényeket-adatokat nem kapta meg az illetékesektől. M.Udl’Al Lellei beszélgetések - Farkas Ferenc zenei emlékezéseiből 1975 és 1977 nyarán Farkas Ferenc — András fia segítségével — megpróbálta összegyűjteni és feleleveníteni életének és zenei pályájának fontosabb mozzanatait. Csaknem egy tucat magnetofontekercs őrzi a hetvenötödik életévét közelítő zeneszerző emlékezéseit. Az alábbiakban ezekből a fiával folytatott beszélgetésekből közlünk részleteket. * (1975) — Azt hiszem, ritkán van olyan alkalom, hogy a zeneszerzőt az alkotás pillanatában kapja el az ember, de ez most szóról szóra így van, most éppen előttem írod le egy akkordnak a hangjegyeit. Mire gondolsz most? — Ebben a pillanatban az a gondom, hogy hogyan lehet tizenkét hangot egyszerre úgy megszólaltatni, hogy az valamiféle logikával legyen felépítve. A szöveg azt mondja — Rákóczi szövege, amikor a holttesteket megpillantja a csata után —, hogy „örülnék Uram, ha ezeknek a holttesteknek a lelkeit veled egységben tudnám, de hogyha az emberi kondícióra, az emberi sorsra gondolok, megborzadok”. Na most ez a megborzadok. — erre jönne ez a bizonyos nagyon disszonáns akkord. Ahogy itt sorban felépülnek... Mert előzőleg csupa hármashangzat volt, méghozzá csupa konszonácia, ugyanis az „örülnék Uram” alatt itt elhangolt hármashangzatok szerepelnek sorjában. Mire ideérek a borzadásnak a kifejezésére, addigra ezek a hármashangzatok először hatszólamú, majd kilencszólamú akkorddá válnak és az utolsó ez a „horreo” ez egy tizenkét szólamú, tizenkét hangú akkorddá tágul — ide csúcsosodik ki. Amit persze üstdob tremoló, gong és a borzadásnak egyéb kifejezői festenek alá. — Melyik műről is beszélünk? ... — A közelgő Rákóczi-évfordulóra készül ez a mű. — Mi lesz a címe? — Hát azt még nem tudom... lehet, hogy „Aspirationes principis”. Aspirationes. Ezeket költeményeknek is lehet mondani, Rákóczi imái. Úgy is lehet mondani: a fejedelem „állításai”. Persze ezt így nem fogják megérteni — marad latinul .,,aspirationes”, sóhajtások, gondolatok, imaszerű szövegek. De mondhatom, olyan költőiek, hogy a vallásos lírának a gyöngyszemei közé tartoznak Rákóczinak ezek a darabjai. — Így lesznek az aspirációkból inspirációk? — Hát igen, nagyon inspirálnak. És mindennap azzal fejezem be az utolsó kottafejet, hogy most aztán már nem jut eszembe semmi, és csodálatos módon másnap mindig tovább tudok jutni és mindig van valami, amivel folytatni tudom a darabot. (...) Pontosan ott jut az eszembe valami, ahol az előző nap abbahagytam. És ha visszatekintek régebbi műveimre, mindig azon csodálkozom, hogyan tudtam én mindezt megírni ? ... Persze ez az inspiráció a kombinatív készséget is segíti. (...) Lehet, hogy az ihlet bizonyos kombinatív készség is, mert hiszen éppen a tizenkétfokúságot szokták azzal kárhoztatni, hogy a kombinatív készséget túlságosan előtérbe helyezi. De ez a készség csak az inspiráció révén válik valódi művészetté. Hiszen hiába van adva egy bizonyos tizenkét hangú sor, mégis ennek a kiválogatása, hogy ebből olyan zenei anyag, olyan melódia, olyan harmónia, olyan harmóniarendszer alakuljon, amit én magamévá tudok tenni, ami nekem tetszik — az bizonyos szelekciót tesz szükségessé, tehát nem írok le mindent, ami a tizenkét foknak használatából következik. Persze a kombinációról inkább azt mondanám, hogy retus. Tehát az ember egy kicsit alakítja a dallamot, és mindig javít rajta. Visszatérve a Rákóczikantátára, a korábban elkészült tételeken is, ha előveszem őket egypár hét után, mindig találok javítanivalót. A tökéletességet az ember sohasem érheti el, de igyekszik megközelíteni. Ezért nem mindig szeretem a kísérleteket. Mert a tökéletességet csak egy olyan stílusban tudja megközelíteni — ha nem is elérni — az ember, amelyben bizonyos mértékig otthon van. (...) A kísérletekről az a véleményem, ami a tied is, hogy a XX. század második felétől kezdődően még soha nem adtak ki ennyi pénzt és energiát arra, hogy kísérleteket tehessenek a zeneszerzők , hogy csak a zenénél maradjunk. És azt hiszem, hogy olyan sok jelentéktelen és felesleges kísérlet született a század második felében, hogy az egyszerűen elviselhetetlen. Mégpedig azért, mert ezeket a kísérleteket a közönség rovására tették, tehát mindent kipróbálhattak, amit akartak és mindezért még meg is fizették őket. Gondolok itt olyan fantasztikus próbálkozásokra, illetőleg teljes vereségekre, mint például Maurizio Kagelnek egy citeranégyesre írt kompozíciója, amelyből kiderült, hogy Kagel egyáltalában nincs tisztában a citerának nemhogy a lehetőségeivel, hanem egyáltalán azt sem tudta, hogy a citera milyen kulcsokban, illetőleg hogyan is van leírva és hogyan is szól. Amiből következik, hogy az első próbán — amikor a négy citeraművész összeállt — kiderült, hogy a partitúrát nem lehet lejátszani. (...) Ha az ember elgondolkodik, akkor csodálkozik azon, hogy mi maradt a zenének a három, illetve négy jellemző tulajdonságából: a dallamból, a ritmusból, a harmóniából, a hangszínből... és a formából — ez az ötödik. Ezekből nem maradt jóformán semmi, csak a hangszín és a formának egy primitív megjelenése, amely kizárólag — már amelyik műben, a jobbakban — a kontrasztra épít. Tehát egészen kis rövid tételek, amelyek kontrasztáló hangszínekből adódnak össze. És aztán egy másik nagy hibája a modern művészetnek: a báj hiányzik belőle. Az a báj, amely még egy Michelangelóban is benne van, nem is beszélve Beethovenről, vagy Mozartról, (...) vagy Haydn, vagy Schubert. A legnagyobb zenészek, művészek nem nélkülözték a bájt, a köríveket, a gömbölyű formákat. Most minden egyenes, szögletes, durva és erőszakos. Vagy unalmas. Lehet, hogy az öregember látja így — mondod te —, nem hiszem. Mert úgy, ahogy a művészetben az erőszakosság kezdett és kezd érvényre jutni, ugyanúgy a mindennapi életben is az erőszakosság — sajnos — mindjobban teret nyert. Ha a sok emberrablásra, gyermekszöktetésre, zsarolásra, terrorra gondolok, ami — hál’istennek nálunk még nem — a világban történik, akkor bizony arra kell gondolni, hogy ami a világban végbemegy, az egy kicsit a művészetben is tükröződik. (...) — Térjünk vissza az inspirációhoz. Milyen összetevői lehetnek az ihlet megérkezésének. Mivel itt egy üveg pécsi cirfandli áll előttünk az asztalon, megkérdezem, van-e jelentősége például az evésnek, az ivásnak, az emésztésnek...? — Hát, ha úgy jobban megnézem, Rossinire kell gondolnom, aki nagy ínyenc volt, és ha az ember a Sztravinszkijról írt feljegyzéseket olvassa, abból is kiderül, hogy ő sem vetette meg a jó ételeket, italokat. Ha megnéznénk, hogy a múltban a jó költők és írók, művészek mennyire voltak gourmand-ok, azt hiszem, akkor érdekes következtetésre juthatnánk. (...) Persze lehetnek olyan művészek is, akik asz- 8