Kritika 9. (1980)

1980 / 2. szám - Tények - adatok - Lellei beszélgetések - Farkas Ferenc zenei emlékezéseiből

ződött. Válaszlevelemben erre csak célozhat­tam: „...levelére jó késéssel válaszolok. En­nek oka abban rejlik, hogy nagyon sok prob­lémát okozott nekem elhunyt barátunk, Vi­­nea életéről közölt leírása. Olyan természe­tű probléma ez, ami talán meg sem oldha­tó ...” Amit írtam, így volt, igaz volt. De most még hozzá kell tennem a tizenöt évvel koráb­ban lejátszódottakat is. Amikor visszautasí­tották a Vineával való találkozásra vonatko­zó kérésemet. Nem nyugodtam-e bele túlsá­gosan is könnyen a visszautasításba? Ezen töprengtem, kínlódtam szüntelen. Tiszta lé­lekkel állíthatom: pillanatig sem hittem Vi­­nea „bűnösségében”. Mint ahogyan egyetlen barátomról sem lettem volna képes hasonló dolgot elhinni, feltételezni. Az igaz barát min­dig önmagunknak része. Életünkkel, létünk­kel kerülnénk ellentétbe, ha elhinnék pálfor­­dulását. Ezt illetően lelkiismeretem nyugodt lehetett. De önmagában véve ez még nem elég. Tenni is kellett volna valamit. Mindig kell. Nem elegendő beburkolózni, ellenkező előjelű hallgatásba. De mit tehet az ember? Szólni kellett volna talán annak idején dele­gációnk vezetőjének, Nógrádi Sándornak. Az ő közbelépése esetleg változtathatott volna a tiltáson. És ha mégsem? Akkor is. Erre azon­ban nem gondoltam. Nem jelezte ez, hogy hi­telt adok a közlésnek? Bensőmben keringett a válasz, a testet nem öltött gondolat nem nyert végleges formát soha, nem tarthatok tehát igényt maradéktalan felmentésre. Igaz, nem akármilyen fórumtól származott a köz­lés. Olyan helyről, amelynek célkitűzésére — a magam határain belül — életemet tettem fel, így okoskodtam, forgattam gondolataimat. Buteanu levelének olvasása után, majd ké­sőbb még éveken keresztül. Saját lelkeddel mégsem békülhetsz meg — mondtam magam­nak. Ez vezetett arra az útra, amelyen ha­ladtam, haladok. Nem dobhatsz ki szívedből semmilyen terhet, bármennyire kínozza is. Csak ha majd megszólal annak belső, igaz, vérző hangja. Csak ha mindent tisztázni tud­tál magadban a végső megnyugvás előtt. En­nek ideje azonban még nem érkezett el. Nem akarom próbára tenni azokat, akik ed­dig esetleg érdeklődéssel olvasták írásomat. Lehetséges, hogy túlzott mértékben hatott rám ez az esemény. Legokosabb, ha nem írok most róla többet. TAMÁS ALADÁR Tények —adatok a Kritika 1979-es átlagpéldány­számának alakulásáról* január 16 134 február 16 042 március 16 280 április 15 678 május 15 577 június 14 396 július 14 066 augusztus 14 763 szeptember 14 465 október 14­ 773 november 14 812 december 15 000 * Olvasóink elnézését kérjük azért, hogy a ko­rábbiaktól eltérően megyei „bontásban”, illetve előfizetők-vásárlók „bontásban” nem szolgálhatunk adatokkal; a szerkesztőség ezeket a tényeket-ad­a­­tokat nem kapta meg az illetékesektől. M­.Udl’Al Lel­lei beszélgetések - Farkas Ferenc zenei emlékezéseiből­­ 1975 és 1977 nyarán Farkas Ferenc — And­rás fia segítségével — megpróbálta összegyűj­teni és feleleveníteni életének és zenei pá­lyájának fontosabb mozzanatait. Csaknem egy tucat magnetofontekercs őrzi a hetvenötödik életévét közelítő zeneszerző emlékezéseit. Az alábbiakban ezekből a fiával folytatott be­szélgetésekből közlünk részleteket. * (1975) — Azt hiszem, ritkán van olyan alka­lom, hogy a zeneszerzőt az alkotás pil­lanatában kapja el az ember, de ez most szóról szóra így van, most éppen előttem írod le egy akkordnak a hang­jegyeit. Mire gondolsz most? — Ebben a pillanatban az a gondom, hogy hogyan lehet tizenkét hangot egyszerre úgy megszólaltatni, hogy az valamiféle logikával legyen felépítve. A szöveg azt mondja — Rá­kóczi szövege, amikor a holttesteket megpil­lantja a csata után —, hogy „örülnék Uram, ha ezeknek a holttesteknek a lelkeit veled egységben tudnám, de hogyha az emberi kon­dícióra, az emberi sorsra gondolok, megbor­zadok”. Na most ez a megborzadok. — erre jönne ez a bizonyos nagyon disszonáns ak­kord. Ahogy itt sorban felépülnek... Mert előzőleg csupa hármashangzat volt, méghozzá csupa konszonácia, ugyanis az „örülnék Uram” alatt itt elhangolt hármashangzatok szerepelnek sorjában. Mire ideérek a borza­dásnak a kifejezésére, addigra ezek a hármas­hangzatok először hatszólamú, majd kilenc­­szólamú akkorddá válnak és az utolsó ez a „horreo” ez egy tizenkét szólamú, tizenkét hangú akkorddá tágul — ide csúcsosodik ki. Amit persze üstdob tremoló, gong és a bor­zadásnak egyéb kifejezői festenek alá. — Melyik műről is beszélünk? ... — A közelgő Rákóczi-évfordulóra készül ez a mű. — Mi lesz a címe? — Hát azt még nem tudom... lehet, hogy „Aspirationes principis”. Aspirationes. Ezeket költeményeknek is lehet mondani, Rákóczi imái. Úgy is lehet mondani: a fejedelem „állí­tásai”. Persze ezt így nem fogják megérteni — marad latinul .,,aspirationes”, sóhajtások, gon­dolatok, imaszerű szövegek. De mondhatom, olyan költőiek, hogy a vallásos lírának a gyöngyszemei közé tartoznak Rákóczinak ezek a darabjai. — Így lesznek az aspirációkból inspirá­ciók? — Hát igen, nagyon inspirálnak. És min­dennap azzal fejezem be az utolsó kottafejet, hogy most aztán már nem jut eszembe sem­mi, és csodálatos módon másnap mindig to­vább tudok jutni és mindig van valami, ami­vel folytatni tudom a darabot. (...) Pontosan ott jut az eszembe valami, ahol az előző nap abbahagytam. És ha visszatekintek régebbi műveimre, mindig azon csodálkozom, hogyan tudtam én mindezt megírni ? ... Persze ez az inspiráció a kombinatív készséget is segíti. (...) Lehet, hogy az ihlet bizonyos kombina­tív készség is, mert hiszen éppen a tizenkét­­fokúságot szokták azzal kárhoztatni, hogy a kombinatív készséget túlságosan előtérbe he­lyezi. De ez a készség csak az inspiráció révén válik valódi művészetté. Hiszen hiába van ad­va egy bizonyos tizenkét hangú sor, mégis ennek a kiválogatása, hogy ebből olyan zenei anyag, olyan melódia, olyan harmónia, olyan harmóniarendszer alakuljon, amit én maga­mévá tudok tenni, ami nekem tetszik — az bizonyos szelekciót tesz szükségessé, tehát nem írok le mindent, ami a tizenkét foknak használatából következik. Persze a kombiná­cióról inkább azt mondanám, hogy retus. Te­hát az ember egy kicsit alakítja a dallamot, és mindig javít rajta. Visszatérve a Rákóczi­­kantátára, a korábban elkészült tételeken is, ha előveszem őket egypár hét után, mindig találok javítanivalót. A tökéletességet az em­ber sohasem érheti el, de igyekszik megköze­líteni. Ezért nem mindig szeretem a kísérle­teket. Mert a tökéletességet csak egy olyan stílusban tudja megközelíteni — ha nem is elérni — az ember, amelyben bizonyos mérté­kig otthon van. (...) A kísérletekről az a vé­leményem, ami a tied is, hogy a XX. század második felétől kezdődően még soha nem ad­tak ki ennyi pénzt és energiát arra, hogy kí­sérleteket tehessenek a zeneszerzők , hogy csak a zenénél maradjunk. És azt hiszem, hogy olyan sok jelentéktelen és felesleges kí­sérlet született a század második felében, hogy az egyszerűen elviselhetetlen. Mégpedig azért, mert ezeket a kísérleteket a közönség rovásá­ra tették, tehát mindent kipróbálhattak, amit akartak és mindezért még meg is fizették őket. Gondolok itt olyan fantasztikus próbál­kozásokra, illetőleg teljes vereségekre, mint például Maurizio Kagelnek egy citeranégyes­­re írt kompozíciója, amelyből kiderült, hogy Kagel egyáltalában nincs tisztában a citerá­­nak nemhogy a lehetőségeivel, hanem egyál­talán azt sem tudta, hogy a citera milyen kul­csokban, illetőleg hogyan is van leírva és ho­gyan is szól. Amiből következik, hogy az első próbán — amikor a négy citeraművész össze­állt — kiderült, hogy a partitúrát nem lehet lejátszani. (...) Ha az ember elgondolkodik, akkor csodál­kozik azon, hogy mi maradt a zenének a há­rom, illetve négy jellemző tulajdonságából: a dallamból, a ritmusból, a harmóniából, a hangszínből... és a formából — ez az ötödik. Ezekből nem maradt jóformán semmi, csak a hangszín és a formának egy primitív meg­jelenése, amely kizárólag — már amelyik mű­ben, a jobbakban — a kontrasztra épít. Tehát egészen kis rövid tételek, amelyek kontrasz­­táló hangszínekből adódnak össze. És aztán egy másik nagy hibája a modern művészet­nek: a báj hiányzik belőle. Az a báj, amely még egy Michelangelóban is benne van, nem is beszélve Beethovenről, vagy Mozartról, (...) vagy Haydn, vagy Schubert. A legna­gyobb zenészek, művészek nem nélkülözték a bájt, a köríveket, a gömbölyű formákat. Most minden egyenes, szögletes, durva és erő­szakos. Vagy unalmas. Lehet, hogy az öregember látja így — mon­dod te —, nem hiszem. Mert úgy, ahogy a művészetben az erőszakosság kezdett és kezd érvényre jutni, ugyanúgy a mindennapi élet­ben is az erőszakosság — sajnos — mind­jobban teret nyert. Ha a sok emberrablásra, gyermekszöktetésre, zsarolásra, terrorra gon­dolok, ami — hál’istennek nálunk még nem — a világban történik, akkor bizony arra kell gondolni, hogy ami a világban végbemegy, az egy kicsit a művészetben is tükröződik. (...) — Térjünk vissza az inspirációhoz. Mi­lyen összetevői lehetnek az ihlet meg­érkezésének. Mivel itt egy üveg pécsi cirfandli áll előttünk az asztalon, meg­kérdezem, van-e jelentősége például az evésnek, az ivásnak, az emésztésnek...? — Hát, ha úgy jobban megnézem, Rossinire kell gondolnom, aki nagy ínyenc volt, és ha az ember a Sztravinszkijról írt feljegyzéseket olvassa, abból is kiderül, hogy ő sem vetette meg a jó ételeket, italokat. Ha megnéznénk, hogy a múltban a jó költők és írók, művészek mennyire voltak gourmand-ok, azt hiszem, akkor érdekes következtetésre juthatnánk. (...) Persze lehetnek olyan művészek is, akik asz- 8

Next