Kritika 9. (1980)
1980 / 2. szám - Ifj. Schiffer Pál: Nemcsak rólunk van szó
c i gányság megkülönböztetésével, az előítéletes gondolkozással és gyakorlattal, azonban a nem hivatalos közvélemény szinte mindegyik rétegében, ha váltakozó arányban és jelleggel is, megtaláljuk a cigányokkal szembeni előítéleteket, negatív sztereotípiákat. Amikor Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmester kegyetlen meggyilkolását a sajtó nyilvánosságra hozta, szinte napok alatt terjedt el Budapesten a hírhez kapcsolódó rémhír: cigányok voltak a tettesek. Magyarázat is akadt a hír realitását alátámasztandó: magyar ember nem így gyilkol. (Hát hogyan?) Később kiegészült a pletykahullám: lehet, hogy arabok vagy afgánok voltak, az is lehet, hogy cigányok, azonban semmi esetre se magyarok. Július 22-én Dobay Károly honvéd megszökött a katonaságtól. Közlemény adta hírül, hogy az őt igazoltatni akaró rendőr járőrre rálőtt és fegyverét használta a katonai járőrrel szemben is. Neves újságíró barátom másnap részleteket mesélt nekem a szökött katona elfogásának körülményeiről, majd hozzátette: — Sajnos cigány ez a katona ... Mint ahogy cigányok gyilkolták meg azt a rendőrt is. Nem tudom, hogy a „sajnos” kinek szólt. Talán nekem, a cigánytémájú filmek rendezőjének, talán annak, hogy a neves újságíró egykor saját bőrén tapasztalhatta a származás alapján való megkülönböztetés következményeit. A fogalmazás így árnyaltabb lett, az információ tartalma azonban éppoly téves, mint a sajnost nem használók esetében. Újságíró barátomnak se jutott eszébe ellenőrizni a hír valódiságát, mint ahogy az informális közvélemény egy jelentős része mind a mai napig úgy hiszi, hogy mindkét esetben cigányok voltak a tettesek. (Az sem okozott kétségeket, hogy az y-ra végződő családnevek nem jellemzőek a cigányok körében.) A rendőrgyilkosok lebukását követően újra fellángolt a szóbeszéd: cigányok a tettesek. Valaki látott is öt cigányt bilincsben, könnyű volt összekötni az eseményekkel: ezek azok ... Mondhatnánk erre, hogy ez csak a pletyka és rémhír világa, hogy Pesten mindig voltak vad és elképesztő hírek a közforgalomban, és átgondoltabb, tudatosabb tájékoztatással ennek elejét lehetne venni. Attól tartok azonban, hogy a rémhírek, az informális tájékoztatás világa nemcsak a hivatalos sajtó gyengeségeit, mulasztásait tárja fel, hanem a közvélemény egy részének valóságos hangulatát, vélekedését is megmutatja egyes jelenségekkel kapcsolatban. Mit csinálnak a cigánygyerekek? című filmem bemutatása után, 1974—75-ben ötven ankéton, vitán vettem részt az ország különböző részein, különféle közönség előtt. Négy évvel később, a Cséplő Gyuri című filmem bemutatását követően csaknem száz hasonló, vetítéssel egybekötött vitán, beszélgetésen szerepeltem. Ekkor már csapatot szerveztünk szociológusok, írók, filmesztéták részvételével — együttesen kétszázra tehető a szervezett viták, ankétok száma. Ezek közül negyvenegyet a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai magnóra rögzítettek, majd számítógéppel elemezték. (Szekfű Andrásnak az anyagot feldolgozó írása az idén fog megjelenni. A két ankétsorozatot összehasonlítva azt tapasztaltam, hogy az utóbbi években ugrásszerűen emelkedett az előítéletes megnyilvánulások száma és intenzitása, előfordulási területe. Önmagában is riasztó volt az a tény, hogy a vitákon felszólalók kétharmadaa Tömegkommunikációs Kutatóközpont adatai szerint 71,2%-a) konzisztensen negatív véleményét fejezte ki a cigányokkal szemben. Különösen riasztóvá tette ezt a tényt azonban az a körülmény, hogy itt szervezett vitákról volt szó, ahová feltehetően olyan közönség jött el, amely valamilyen okból érdeklődik a cigánykérdés iránt. (Nem felejthetjük el persze azt a körülményt, hogy az érdeklődés esetleg nem egyéni, hanem hivatali eredetű volt.) Aggasztó volt számomra, hogy a leginkább elfogult vélemények, a legszenvedélyesebb megnyilatkozások egyaránt előfordultak tanárképző főiskolákon, KISZ-vezetőképző iskolán és szakmunkásképző intézetekben, tehát fiatalok körében, Budapesten és más nagyvárosokban, „érintett” pedagógusok és tanácsi dolgozók között. Igaza van Csalog Zsoltnak, amikor az előítéletes gondolkozásmód és gyakorlat egyik veszélyére figyelmeztet: „Ha azonban az egyének asszimilációs törekvései sorozatosan és egyre inkább a többségi társadalom állította sorompókba ütköznek, az asszimilációs út járhatatlanná válik és az ambíciók kényszerűen az integráció, a cigányközösségek közösségi tudatának erősödése irányába fordulnak ... Amennyiben ... az identitástudat nacionalista ideológiák bázisává lesz, megerősödése inkább negatív hatású jelenségnek ítélhető. S ha a cigányság belső integrációja a társadalmi átlag alatt stabilizálódó anyagi és kulturális szint mellett valósul meg, könnyen válhat kelepcévé, a szegregáció fokozódásának eszközévé.” Azt ugyanis régóta tudjuk, hogy a „többségi társadalom” előítéletekkel teli attitűdje lassítja a cigányok beilleszkedésének folyamatát. Az viszont új veszély, hogy ennek az attitűdnek az erősödése egy ponton megállíthatja vagy visszájára fordíthatja a már sok helyen megindult folyamatot. Ily módon azt a szomorú tényt is regisztrálhatjuk, hogy az előítéleteinek fogságában cselekvő többség néha saját érdekeit se ismeri fel. A hosszú távú érdekeket tekintve legalábbis így áll a helyzet. Rövid távon persze nem egyértelműen igaz ez a megállapítás. Láttuk korábban a házeladás esetében: a közvetlen anyagi érdek végül megtörte az előítélet sugallta magatartást. Más, nagyobb léptékű esetben is láthatunk változást. Egy 1972-es felmérés adatai szerint 34 fővárosi vállalat munkaügyi vezetői kimondva-kimondatlanul elzárkóztak cigányok alkalmazásától. 1976-ban végigjártuk ezeket a vállalatokat, és közülük csak négyet találtunk, melyek továbbra sem alkalmaztak cigány munkaerőt. A munkaerőpiac időközben erőteljesen megnövekedett feszültsége következtében a vállalati érdek győzedelmeskedett az előítélet fölött. Mindkét esetben arról volt szó, hogy más irányú társadalmi-gazdasági folyamatok (a településfejlesztési politika változása, illetve a gazdaságirányítás új rendszerének bevezetése és működésének hatása) eredményeztek olyan helyzeteket, amelyekben a közvetlen érdekek erősebbnek bizonyultak az előítéletes gondolkozásnál. Számomra azonban ma a legnehezebb kérdés mégis az, hogy vajon mi is az oka a magyar közvélemény megnövekedett idegenkedésének, ellenséges attitűdjének? Hosszú ideig áltattuk magunkat azzal, hogy „a múlt öröksége” él tovább a fejekben. Mint jeleztem, az a tapasztalatunk, hogy éppen a fiatalok között rendezett ankétokon, vitákon volt a legszenvedélyesebb az elutasítás, néha a gyűlölet hangulata. Nem feladatom az előítéletek természetének, minőségének, előfordulási gyakoriságának, földrajzi-társadalmi szóródásának tudományos elemzése. Megteszik ezt azok a tudós szakemberek, akiknek ez a szakterületük. A közelmúltban jelent meg a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársainak izgalmas tanulmánykötete e témakörben. (Hann— Tomka—Pártos: A közvélemény a cigányokról TK. 1979.) Saját tapasztalataim alapján azonban úgy gondolom, hogy az elmúlt években felerősödő negatív reakciót alapjában véve a cigányság életében végbement pozitív folyamatok váltották ki. Paradox megállapításnak tűnik ez, nem vitatom, de azt hiszem, maga a helyzet paradox. Arra gondolok ti, hogy az elmúlt években némileg felgyorsult a cigánytelepek felszámolása, a CS-házak építésének, illetve a falusi házak kedvezményes megvásárlásának üteme, valamint tanácsi lakások juttatása a sokgyermekes cigánycsaládok számára. (1965 és 1975 között ez több mint húszezer családot érintett, kb. 80 ezer személyt.) Ezzel a folyamattal párhuzamosan ment végbe a hetvenes évek első felében a keresőképes korban levő cigány férfiak rendszeres munkaviszonyba állásának befejeződése (75% az állandó munkaviszonyban állók aránya. Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Bp., MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1976.) Egy nagyjából tízéves időszak alatt tehát nagy tömegben jelentek meg a cigányok a városokban (hiszen a cigány munkavállalók 80%-a az iparban dolgozik), és kerültek be lakóként az egykor nem cigányok lakta falvakba. A korábban erdőben, faluszélen, valamiféle távoli ismeretlen világában élő cigánylakosság viszonylag rövid idő alatt megjelent a városi munkahelyen, a tömegközlekedési eszközökön, az üzletekben, a szórakozóhelyeken, azokon az utcákon, ahol addig csak elvétve láttak cigányt. Megnövekedtek a találkozási alkalmak, „testközelbe” került a cigánykérdés ezer és tízezer nem cigány számára. És megnövekedtek a konfliktuslehetőségek is. Az iparban első alkalommal dolgozó cigány segédmunkás természetesen nem azonos értékű, azonos fegyelmezettségű dolgozó, mint a több generációs, városi munkás. Az életében először kőházba költöző cigánycsalád sokszor nem tud mit kezdeni a két szobával, a villannyal, a kerttel, az istállóval, nem beszélve a liftről, a gázról, a távfűtésről, a szőnyegpadlóról. És időbe telik a gyári termelés fegyelmét, szokásait megtanulni, azokhoz igazodni. Az elmúlt évtizedekben százezrek éltek meg hasonló változást, a falusi, mezőgazdasági életformából városi, ipari életformába váltás keservesen nehéz folyamatát. A cigányok tulajdonképpen e folyamat utolsó hullámával érkeztek az iparba. Számukra talán még nehezebb átélni ezt a váltást. A kérdés az, hogy van-e türelem ezt az időt kivárni. Úgy tűnik, legtöbbször nincs. A magyarországi cigányok életformájában lezajló alapvető, a társadalompolitikai célkitűzésekkel egy irányba haladó, nagyrészt azok hatására megindult változások tehát a közvélemény egy jelentős részében negatív visszhangot váltottak ki. Erre az ellentmondásra akkor is oda kell figyelni, ha feltételezzük, hogy átmeneti jelenségről van szó, hogy az előítéletek ilyen intenzív felerősödése idővel csökkenni fog. Többek között nagyobb figyelmet érdemelne az említett társadalompolitikai intézkedések publikálásának módja. Úgy hiszem, őszintébben, bátrabban kellene beszélni a cigánysággal kapcsolatos társadalompolitikai intézkedésekről, mellőzni azt a legtöbbször éppen az ügynek ártalmas szemérmességet, amelylyel a tömegkommunikációs eszközök foglalkoznak, illetve nem foglalkoznak a témával. Ha a 18—30 év közötti fiatalok korosztályának 68%-a ellenzi, hogy a cigányok olcsóbb lakáslehetőségekhez jussanak, mint mások (i. m.), akkor ebben a tényben nemcsak az előítéletes gondolkodásmódot fedezhetjük fel, hanem azt is, hogy a feszült lakáshelyzettől leginkább sújtott korosztály tagjai nem rendelkeznek a minimális ismeretekkel sem arról, hogy milyen körülmények között él jelenleg az a népcsoport, amelynek számára a kedvezményes lehetőségeket a kormányzat biztosítani akarja. Féner Tamás felvételei