Kritika 9. (1980)

1980 / 2. szám - Ifj. Schiffer Pál: Nemcsak rólunk van szó

c­ i­ gányság megkülönböztetésével, az előítéletes gondolkozással és gyakorlattal, azonban a nem hivatalos közvélemény szinte mind­egyik rétegében, ha váltakozó arányban és jelleggel is, megtaláljuk a cigányokkal szem­beni előítéleteket, negatív sztereotípiákat. Amikor Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmes­ter kegyetlen meggyilkolását a sajtó nyilvá­nosságra hozta, szinte napok alatt terjedt el Budapesten a hírhez kapcsolódó rémhír: ci­gányok voltak a tettesek. Magyarázat is akadt a hír realitását alátámasztandó: magyar em­ber nem így gyilkol. (Hát hogyan?) Később kiegészült a pletykahullám: lehet, hogy ara­bok vagy afgánok voltak, az is lehet, hogy cigányok, azonban semmi esetre se magyarok. Július 22-én Dobay Károly honvéd meg­szökött a katonaságtól. Közlemény adta hí­rül, hogy az őt igazoltatni akaró rendőr járőr­re rálőtt és fegyverét használta a katonai jár­őrrel szemben is. Neves újságíró barátom másnap részlete­ket mesélt nekem a szökött katona elfogásá­nak körülményeiről, majd hozzátette: — Saj­nos cigány ez a katona ... Mint ahogy cigá­nyok gyilkolták meg azt a rendőrt is. Nem tudom, hogy a „sajnos” kinek szólt. Talán nekem, a cigánytémájú filmek rendezőjé­nek, talán annak, hogy a neves újságíró egy­kor saját bőrén tapasztalhatta a származás alapján való megkülönböztetés következmé­nyeit. A fogalmazás így árnyaltabb lett, az információ tartalma azonban éppoly téves, mint a sajnost nem használók esetében. Új­ságíró barátomnak se jutott eszébe ellenőriz­ni a hír valódiságát, mint ahogy az informá­lis közvélemény egy jelentős része mind a mai napig úgy hiszi, hogy mindkét esetben cigányok voltak a tettesek. (Az sem okozott kétségeket, hogy az y-ra végződő családnevek nem jellemzőek a cigányok körében.) A rend­őrgyilkosok lebukását követően újra fellán­golt a szóbeszéd: cigányok a tettesek. Valaki látott is öt cigányt bilincsben, könnyű volt összekötni az eseményekkel: ezek azok ... Mondhatnánk erre, hogy ez csak a pletyka és rémhír világa, hogy Pesten mindig voltak vad és elképesztő hírek a közforgalomban, és átgondoltabb, tudatosabb tájékoztatással ennek elejét lehetne venni. Attól tartok azon­ban, hogy a rémhírek, az informális tájé­koztatás világa nemcsak a hivatalos sajtó gyengeségeit, mulasztásait tárja fel, hanem a közvélemény egy részének valóságos hangu­latát, vélekedését is megmutatja egyes jelen­ségekkel kapcsolatban. Mit csinálnak a cigánygyerekek? című fil­mem bemutatása után, 1974—75-ben ötven ankéton, vitán vettem részt az ország külön­böző részein, különféle közönség előtt. Négy évvel később, a Cséplő Gyuri című filmem bemutatását követően csaknem száz hasonló, vetítéssel egybekötött vitán, beszélgetésen szerepeltem. Ekkor már csapatot szerveztünk szociológusok, írók, filmesztéták részvételével — együttesen kétszázra tehető a szervezett vi­ták, ankétok száma. Ezek közül negyvenegyet a Tömegkommunikációs Kutatóközpont mun­katársai magnóra rögzítettek, majd számító­géppel elemezték. (Szekfű Andrásnak az anyagot feldolgozó írása az idén fog megje­lenni.­ A két ankétsorozatot összehasonlítva azt tapasztaltam, hogy az utóbbi években ugrás­szerűen emelkedett az előítéletes megnyilvá­nulások száma és intenzitása, előfordulási te­rülete. Önmagában is riasztó volt az a tény, hogy a vitákon felszólalók kétharmada­­a Tö­megkommunikációs Kutatóközpont adatai szerint 71,2%-a) konzisztensen negatív véle­ményét fejezte ki a cigányokkal szemben. Kü­lönösen riasztóvá tette ezt a tényt azonban az a körülmény, hogy itt szervezett vitákról volt szó, ahová feltehetően olyan közönség jött el, amely valamilyen okból érdeklődik a cigánykérdés iránt. (Nem felejthetjük el per­sze azt a körülményt, hogy az érdeklődés eset­leg nem egyéni, hanem hivatali eredetű volt.) Aggasztó volt számomra, hogy a leginkább elfogult vélemények, a legszenvedélyesebb megnyilatkozások egyaránt előfordultak ta­nárképző főiskolákon, KISZ-vezetőképző is­kolán és szakmunkásképző intézetekben, te­hát fiatalok körében, Budapesten és más nagyvárosokban, „érintett” pedagógusok és tanácsi dolgozók között. Igaza van Csalog Zsoltnak, amikor az elő­ítéletes gondolkozásmód és gyakorlat egyik veszélyére figyelmeztet: „Ha azonban az egyének asszimilációs törekvései sorozatosan és egyre inkább a többségi társadalom állí­totta sorompókba ütköznek, az asszimilációs út járhatatlanná válik és az ambíciók kény­szerűen az integráció, a cigányközösségek közösségi tudatának erősödése irányába for­dulnak ... Amennyiben ... az identitástudat nacionalista ideológiák bázisává lesz, meg­erősödése inkább negatív hatású jelenségnek ítélhető. S ha a cigányság belső integrációja a társadalmi átlag alatt stabilizálódó anya­gi és kulturális szint mellett valósul meg, könnyen válhat kelepcévé, a szegregáció fo­kozódásának eszközévé.” Azt ugyanis régóta tudjuk, hogy a „többségi társadalom” előíté­letekkel teli attitűdje lassítja a cigányok beil­leszkedésének folyamatát. Az viszont új ve­szély, hogy ennek az attitűdnek az erősödé­se egy ponton megállíthatja vagy visszájára fordíthatja a már sok helyen megindult fo­lyamatot. Ily módon azt a szomorú tényt is regisztrálhatjuk, hogy az előítéleteinek fog­ságában cselekvő többség néha saját érdekeit se ismeri fel. A hosszú távú érdekeket tekint­ve legalábbis így áll a helyzet. Rövid távon persze nem egyértelműen igaz ez a megálla­pítás. Láttuk korábban a házeladás eseté­ben: a közvetlen anyagi érdek végül megtör­te az előítélet sugallta magatartást. Más, nagyobb léptékű esetben is láthatunk változást. Egy 1972-es felmérés adatai szerint 34 fővárosi vállalat munkaügyi vezetői ki­­mondva-kimondatlanul elzárkóztak cigányok alkalmazásától. 1976-ban végigjártuk ezeket a vállalatokat, és közülük csak négyet talál­tunk, melyek továbbra sem alkalmaztak ci­gány munkaerőt. A munkaerőpiac időköz­ben erőteljesen megnövekedett feszültsége kö­vetkeztében a vállalati érdek győzedelmeske­dett az előítélet fölött. Mindkét esetben arról volt szó, hogy más irányú társadalmi-gazdasági folyamatok (a te­lepülésfejlesztési politika változása, illetve a gazdaságirányítás új rendszerének bevezetése és működésének hatása) eredményeztek olyan helyzeteket, amelyekben a közvetlen érdekek erősebbnek bizonyultak az előítéletes gon­dolkozásnál. Számomra azonban ma a legne­hezebb kérdés mégis az, hogy vajon mi is az oka a magyar közvélemény megnövekedett idegenkedésének, ellenséges attitűdjének? Hosszú ideig áltattuk magunkat azzal, hogy „a múlt öröksége” él tovább a fejekben. Mint jeleztem, az a tapasztalatunk, hogy éppen a fiatalok között rendezett ankétokon, vitákon volt a legszenvedélyesebb az elutasítás, néha a gyűlölet hangulata. Nem feladatom az előítéletek természeté­nek, minőségének, előfordulási gyakoriságá­nak, földrajzi-társadalmi szóródásának tudo­mányos elemzése. Megteszik ezt azok a tudós szakemberek, akiknek ez a szakterületük. A közelmúltban jelent meg a Tömegkommuni­kációs Kutatóközpont munkatársainak izgal­mas tanulmánykötete e témakörben. (Hann— Tomka—Pártos: A közvélemény a cigányok­ról TK. 1979.) Saját tapasztalataim alapján azonban úgy gondolom, hogy az elmúlt évek­ben felerősödő negatív reakciót alapjában vé­ve a cigányság életében végbement pozitív folyamatok váltották ki. Paradox megállapí­tásnak tűnik ez, nem vitatom, de azt hiszem, maga a helyzet paradox. Arra gondolok ti­, hogy az elmúlt években némileg felgyorsult a cigánytelepek felszámolása, a CS-házak épí­tésének, illetve a falusi házak kedvezményes megvásárlásának üteme, valamint tanácsi la­kások juttatása a sokgyermekes cigánycsa­ládok számára. (1965 és 1975 között ez több mint húszezer családot érintett, kb. 80 ezer személyt.) Ezzel a folyamattal párhuzamosan ment végbe a hetvenes évek első felében a keresőképes korban levő cigány férfiak rend­szeres munkaviszonyba állásának befejező­dése (75% az állandó munkaviszonyban állók aránya. Kemény István: Beszámoló a ma­gyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Bp., MTA Szo­ciológiai Kutató Intézet, 1976.) Egy nagyjá­ból tízéves időszak alatt tehát nagy tömeg­ben jelentek meg a cigányok a városokban (hiszen a cigány munkavállalók 80%-a az iparban dolgozik), és kerültek be lakóként az egykor nem cigányok lakta falvakba. A korábban erdőben, faluszélen, valamiféle távoli ismeretlen világában élő cigánylakosság viszonylag rövid idő alatt megjelent a vá­rosi munkahelyen, a tömegközlekedési esz­közökön, az üzletekben, a szórakozóhelyeken, azokon az utcákon, ahol addig csak elvétve láttak cigányt. Megnövekedtek a találkozási alkalmak, „testközelbe” került a cigánykér­dés ezer és tízezer nem cigány számára. És megnövekedtek a konfliktuslehetőségek is. Az iparban első alkalommal dolgozó cigány segédmunkás természetesen nem azonos ér­tékű, azonos fegyelmezettségű dolgozó, mint a több generációs, városi munkás. Az életében először kőházba költöző cigány­­család sokszor nem tud mit kezdeni a két szobával, a villannyal, a kerttel, az istálló­val, nem beszélve a liftről, a gázról, a táv­fűtésről, a szőnyegpadlóról. És időbe telik a gyári termelés fegyelmét, szokásait megtanul­ni, azokhoz igazodni. Az elmúlt évtizedekben százezrek éltek meg hasonló változást, a falusi, mezőgazdasági életformából városi, ipari életformába váltás keservesen nehéz folyamatát. A cigányok tu­lajdonképpen e folyamat utolsó hullámával érkeztek az iparba. Számukra talán még ne­hezebb átélni ezt a váltást. A kérdés az, hogy van-e türelem ezt az időt kivárni. Úgy tű­nik, legtöbbször nincs. A magyarországi cigányok életformájában lezajló alapvető, a társadalompolitikai célki­tűzésekkel egy irányba haladó, nagyrészt azok hatására megindult változások tehát a köz­vélemény egy jelentős részében negatív vissz­hangot váltottak ki. Erre az ellentmondásra akkor is oda kell figyelni, ha feltételezzük, hogy átmeneti jelenségről van szó, hogy az előítéletek ilyen intenzív felerősödése idővel csökkenni fog. Többek között nagyobb figyelmet érdemel­ne az említett társadalompolitikai intézkedé­sek publikálásának módja. Úgy hiszem, őszin­tébben, bátrabban kellene beszélni a cigány­sággal kapcsolatos társadalompolitikai intéz­kedésekről, mellőzni azt a legtöbbször éppen az ügynek ártalmas szemérmességet, amely­­lyel a tömegkommunikációs eszközök foglal­koznak, illetve nem foglalkoznak a témával. Ha a 18—30 év közötti fiatalok korosztályá­nak 68%-a ellenzi, hogy a cigányok olcsóbb lakáslehetőségekhez jussanak, mint mások (i. m.), akkor ebben a tényben nemcsak az elő­ítéletes gondolkodásmódot fedezhetjük fel, hanem azt is, hogy a feszült lakáshelyzettől leginkább sújtott korosztály tagjai nem ren­delkeznek a minimális ismeretekkel sem ar­ról, hogy milyen körülmények között él je­lenleg az a népcsoport, amelynek számára a kedvezményes lehetőségeket a kormányzat biztosítani akarja. Féner Tamás felvételei

Next