Kritika 10. (1981)
1981 / 7. szám - Neufeld Béla: Emlékeimből
engedelmeskedett. Javában készülődtem, amikor Ilku Pál toppant be hozzám, és sürgetve kérdezte, mire várok még. Megnyugtattam, hogy rövidesen elhagyom a várost. Megindultan szorítottunk kezet. Kevéssel azután egy cseh családdal együtt autón elhagytam szülővárosomat. Napsütéses délelőtt volt, visszanéztem a drága tájra, ahogy autónk a szőlőhegyek mentén Vörösmart irányába haladt. Erre jártam évtizedeken át, másod-harmadnaponként (a másik főútvonalam a szőlőhegyek másik vége volt, alatta a Tiszával), és fájó szívvel akkor eszméltem rá, hogy el kell válnom a hazai tájtól. Amit akkor éreztem, azt ma szavakkal nem tudom kifejezni. Huszton át haladtunk, majd Técsőn állapodtunk meg. Romániába akartam átjutni, a técsői „kishídon” át. Técsőn felkerestem egy orvostársamat, névről ismertük egymást. Vele megbeszéltük az átjutás lehetőségeit. Técsőn (vagy Huszton?) összekerültem egy elvtárssal. Cikkeimből és előadásaimból ismert és hasonló „járatban” volt, mint én. Elhatároztuk, hogy másnap reggel próbálunk átjutni Romániába, az ottani Kistécsőre. Társamnak a hítőnség egyik embere ismerőse volt. Erre alapítottuk vállalkozásunk sikerét. Nekivágtunk s kísérletünk szerencsés volt. A tiszt (vagy civil?) segítségével a hídőrség szemet hunyt szabálytalan átkelésünknek. A híd túlsó oldalán már román földön álltunk. De örömünk nem tartott soká. Egy katonatiszt szelektálta az idegeneket (cseheket, magyarokat, ruszinokat); minket, kettőnket — zsidó voltunk miatt — visszatoloncolásra ítélt. Hiába hangoztattuk, hogy Horthyék elől menekülünk, s menedékjogot kérünk, a tiszt hajthatatlan maradt. Emlékszem részvétlen, elutasító modorára. Megadtam magam. Két szuronyos katonának adott át bennünket s megindultunk visszafelé, a magyar határ felé, a hídon át A két katona szuronyát nekünk szegezve, hátrafelé lépkedve kísért. Nem tudom, miért, útközben egy épületbe zártak. Kritikus helyzet volt Híre terjedt, hogy a magyar csapatok gyorsan közelednek, nem kétséges, mi várt volna ránk, ha kezükbe kerülünk. Társam tudott valamit románul, és írt vagy üzent egy ismerősének — közben az egyik román őrt is megenyhítette némi pénzzel —, s valahogy ismét visszajutottunk a román oldalra. Közben már váltás volt, más tisztekkel találkoztunk, s óvatosan andalogtunk a sűrű embersokaságban. Délután, alkonyat tájt autók érkeztek, s akkor minden menekülőt feltereltek az autókra, most már egyenesen Máramarosszigetre robogtunk. Otthon voltam! Kedves, rokoni házba siettem, anyám anyai nagynénjéhez , Róza nénihez, őszinte örömmel fogadtak, rég nem látott rokont, és egyben a hajléktalant. A megérkezést követő napon az utcán kárpátaljai elvtársakkal találkoztam, Turjanicával, Weisszel s még egy harmadik elvtárssal. (Borkányuk?) Ők tovább akartak menni, Erdélybe, s azután még tovább ... Levelet adtam nekik a Korunk szerkesztőjéhez, kérve támogatását, amit meg is kaptak írásomra. Gaál Gábor válaszolt is és közölte, hogy az elvtársak Kelet felé vették útjukat... Én visszamaradtam. Pedig már jártam ott, 1936-ban, és szívem, értelmem azoké volt (hiszen ezért kellett most menekülnöm!) s mégis maradtam. Anyámnak ígértem, hogy Romániában átvárom a vihart; anyám, a családi kör húzott vissza és az Aszszonyom. Kevéssel később Londonból is kaptam hívást, Barta Lajostól (Gaál Gábortól tudta meg szigeti címemet), őt Angliába vetette a fergeteg. Természetesen állhatatos maradtam, nem moccantam. Gaál Gábor is melegen invitált, hiszen lapjának szinte első perctől fogva munkatársa voltam s az évek során, levélváltás útján, szívélyes kapcsolat alakult ki köztünk. Sajnos neki is nemet kellett mondanom. Máramarosszigeten illegálisan tartózkodtam, akkoriban utazgatni túl kockázatos lett volna. A család ismerte a rendőrkapitányt és szólt érdekemben. Tudom, hogy „jóakaratát” anyagilag is megtámogatták; ez volt a szokás a régi Romániában, akárcsak Magyarországon is. Egyszer-egyszer bevitték a rendőrségre (az idegen járókelőket gyakran igazoltatták), de a főkapitány mindig szélnek eresztett. Aztán már nem is zaklattak, tudták, hogy politikai menekült vagyok, s a főkapitány „jóakarata” lebeg felettem. A Szigeten aránylag hamar beleéltem magam a változásba. Persze ebben a gyöngéd rokoni környezetnek is része volt. Bár nem voltak kommunisták, tiszteltek, ismerték orvosi és irodalmi múltamat. Még csak a negyedik napot töltöttem ott, s máris cikket írtam. A velem együtt menekülő cseh házaspár, illetve az asszony (művelt és vonzó volt) aznapra egy cukrászdába hívott meg, de én otthon maradtam s megírtam első emigrációs cikkemet „Hitler és Goethe” címen (vagy fordítva?!). A Korunknak küldtem be, s szokásomtól eltérően csak a nevem kezdőbetűivel szignáltam. Csodálatosnak tűnik fel ma önmagamnak is, hogy alig pár nappal a fájdalmas elszakadás után — családom, asszonyom, a legmegragadóbb ősi, gyermekkori táj elvesztése után — teljes lelki odaadással írtam. A személyes veszteségekért kárpótolni tud egy személy feletti eszmében való hit és az ügyért való elkötelezettség. Emlékszem, hosszan elnyúló, télies tavasz volt, havazott, esett, sokat üldögéltem bent a jól fűtött szobában. A háznak társasági élete volt. Naponta, főként este, kártyatársaság verődött össze; illendőségből egy darabig velük voltam, aztán lefeküdtem. A kártya nem érdekelt. Annál barátibb kapcsolatom támadt a ház két gyermekével, a 11 éves leánykával és a 8 éves fiúval. Szívesen voltam együtt velük, s ők is szívesen hallgatták az én elbeszéléseimet; a meseszerű és a valóság rögtönzött játékait. Ha egy-egy új ismerős társaságba akart vinni, nem nagyon mentem el. Néhány ember ismeretlenül felkeresett, a Korunkból ismertek és személyes érintkezést óhajtottak. Észrevétlenül kialakult a napok szinte monoton egyforma rendje. Lassan kitavaszodott. Minden délelőtt találkoztam huszti menekülttársammal. Szocdem volt és valójában maga sem tudta, miért hagyta ott hajlékát, egy idő múltával haza is ment. Hosszú sétákat tettünk a város utcáin, majd beültünk lapot olvasni valami nyilvános kertbe. Egyebek közt a Neue Zürcher Zeitunghoz is hozzájutottam, s ez a lap bőséges terjedelmével és sokoldalú nemzetközi hírszolgálatával kiadás olvasmánynak bizonyult. Hogy, hogy nem, eljutottam a város kávéházába is (ilyen helyre egyébként nem járok), s itt aztán elkezdődtek a kora délutántól az estébe nyúló, hosszú sakkcsaták. Persze a kávéháziak zöme már ismert, s emlékszem, hangosan vitatták a Korunkban írott egyik cikkemet a francia értelmiség magatartásáról a fenyegető háborúval kapcsolatban. A Korunkba egyébként szabályosan írtam, hónapról hónapra, éppúgy, mint azelőtt. Sokat gondoltam az otthoniakra, anyámra és őre, az Asszonyra. Kapcsolatunk nem szakadt meg egy pillanatra sem. Szabályosan írtam mindkettőjüknek. Szabályosan válaszoltak is. A levelek hangja, természetesen, tompított volt, de a lényeget hűen tükrözte. Telt az idő, hónapok futottak el, s anyám egyre arról írt, hogy előbb-utóbb haza kellene mennem ... Vegyes érzelmekkel fogadtam ezt. Vágytam haza, s ugyanakkor valami szorongásfélét éreztem. Sejtettem, mi várhat rám abban a rezsimben... Nyilván meg is írtam, hogy visszatérésem esetén számolnom kell a hatóságok és mások „akcióival”, s úgy érzem, emberi méltóságom és nyugalmam forog kockán. De anyám nem tágított. Az Asszony is hívott haza. Nem egykönnyű volt ám akkor hazajutni! De hazulról azt írták, hogy megtették a szükséges intézkedéseket, s én belenyugodtam sorsomba: vállalni az új, otthoni környezet kockázatát, a megalázás árán is. A nyár a vége felé járt. A szilvák a fán — a még megmaradtak — szinte megaszalódtak. A kerten kívül a táj is hívott magányos kirándulásokra. A Tisza és az Iza folyó, a dombos hegyvidék vonzó volt, bár természeti pompájában és nagyszerűségében az otthonival nem vetekedhetett. Természet és gyermekek, írás és olvasás töltötte ki napjaimat immár egy fél év óta — idegenben, megtűrten. Szerencsémre érdeklődésem sokirányúsága ezúttal is lekötött és sosem unatkoztam. Amikor a filagóriában írtam vagy olvastam, elfeledkeztem a mindennapokról. Szerencsémre egy-egy ismeretlen Balzac-kötet is kezembe került, s nagy élvezettel olvastam a nagy realista műveit. Úgy rémlik, Roger Martin du Gard regényét, A Thibault családot is ott olvastam el, és egy-egy Maughamkötetet. (...) Telt az idő, 1939 őszén, szeptember 1-én bekövetkezett, amit már pontosan tudtunk vagy értetünk, amitől féltünk és rettegtünk: Hitler ránk szabadította a háborút. Hosszú és változatokban bővelkedő „előjáték” előzte meg az új kataklizmát, s épp ezért az embereket eleinte nem érintette túl hevesen. Emlékszem, az első világháború élménye nekem a pokol minden kínját jelentette, a tehetetlen önmarcangolás, gyász és gyalázat iszonyú élménykeverékét. A második már nem rendített meg, fel voltam készülve rá. Hitlerrel végezni kell! ez a „kategorikus imperativus” volt az utolsó néhány év legszenvedelmesebb impulzusa. Kezdetét vette a második világháború, mindenki a rádiót hallgatta, és az újságokat bújta. Eleinte nem volt „szenzációs”. A franciák nem ok nélkül nevezték „drole de guerre”-nek, háborús tréfaságnak. És valóban, számomra a szigeti „idill” nem szakadt meg — élveztem a kertet, írtam, olvastam, miközben talpunk alatt már égett a föld. Az ősz odafent Máramarosban korábban érződik, a szőlősi táj hasonlíthatatlanul enyhébb, s nem véletlen, hogy az országban elsőnek Nagyszőlősön termett a nagyszemű földieper. (Nálunk szamócának hívják.) Lassanként behúzódtunk a szobába s már a kályhába is begyújtottak. Otthonról nem jött semmi hír, hogy miképpen mehetnek haza Időközben a háborús feszültség Európaszerte nőtt, többek között a két szomszédos ország, Magyarország és Románia között is. Vad hírek kószáltak, nyugtalanság vett erőt az embereken. Valami volt a levegőben, a szigeti rendőrfőkapitány is tudhatott valamit, mert egyszerre rokonomat hívatta és közölte vele, hogy másnap el kell hagynom Románia területét. Ez úgy október 20-a táján lehetett. Másnap el is hagytam Sziget városát, rokonok és barátok kísértek ki az állomásra s emlékszem, friss és bátor hangulatban, szálltam vonatra. A román hatóság döntése szerint, a magyar—román határon, Nyírábránynál kerültem át magyar földre. Indulás előtt még megtáviratoztam haza a hírt. Pár órai utazás után befutott vonatunk a határállomásra. Egy magyar civil ruhás tisztviselő szállt fel a kocsiba, s az útlevelemet kérte, ami nem volt. Közben olyasmit is mondott, hogy ismerősnek tűnök neki s valami nevet is mondhatott. Valahogy kibukkant, hogy zsidó vagyok (kérdése povokálhatta ezt), amire szinte mentegetőzően megjegyezte: „az nem baj”. Kétségtelen, neki nem volt baj! Amint leszálltam a vonatról, megpillantottam egy kerítés mögött az apám alakját. Megilletődve integetett felém. Alig szálltam le, beszólítottak a határrendőrségi kapitányságra, mivel útlevél nélkül Neufeld Béla 21 KRITIKA