Kritika 10. (1981)

1981 / 10. szám - Kovács Dezső: Kornis Mihály: Halleluja

séges halott, borzalmas széncsomó helyett. Amit A túszszedők elmond, az a rendező és a tervező számára főleg esztétikai, művészi ter­mészetű maradt, s e téren munkájuk sikeres is. A mély átéltség és átérzettség azonban hiányzik: sem személyes, sem történeti érte­lemben nem igazán sajátjuk az a konfliktus, ami pedig — kiderül a szövegből — Hubay­­nak létkérdés. A színészek közül Tahi Tóth László Mene­­lapsza a legkiválóbb: ez a hősködő rongycso­mó egy-egy pillanatra hajdani énjeiben is megmutatkozik, sorsa ezért válthat a nevetsé­gesből tragikusba. Hiszen — Tahi Tóth el­játssza — a maga módján Oresztésznek indult ez a Menelaosz is ... Bubik István (Oresztész) és Katona János (Püladész) inkább a darab mai rétegeire fogékony, Bajcsay Mária — akit érdekes volt a villanásra, vitatkozva a szöveg­ben is megidézett Gyurkó László-dráma, a Szerelmem, Elektra előadására visszaemlé­kezve látni Elektra szerepében — inkább a klasszikusra. Mindhárman meggyőzően terem­tettek figurát. Nem érheti különösebb kifogás a többi színészt sem. Noha Gyulán nem szokták összehangolni a prózai előadásokat, az Universitas együttes be­mutatója kissé kapcsolódik a Hubay-drámá­­hoz. „A huszonévesek halált hozó füvet termő gyönyörűszép szívében vagyunk” itt is. A Magyarok cselekedetei, avagy a végzet Vol­taire kisregénye, Dugonics András veretes fordítása alapján, Katona Imre dramaturgiai és rendezői munkája nyomán nyerte el végső formáját. Végső? Éppen nem. Az együttes azt vallja, hogy az előadássorozat maga is állandó alakítás; estéről estére, helyszínről helyszínre változik a játék. Ebben az elvben nem kevés a művészi igazság, de nem ártana, ha olyas­mit gyúrnának-szabnának-hangolnának át, ami már eljutott a viszonylagos kész­ség álla­potába. Mostani előadásukról ez nem mond­ható el. Mint a mágnesnek a vasporrészecs­kéket, úgy kellene a rendezőnek összegyűjte­nie egy okos, érett, tehetséges közösség ötle­teit, s távol hagyni azt, ami nemtelen anyag. Katona Imre azonban a folytonos kísérlete­zés, kipróbálás során mintha nem szívesen hagyna el akár csak egyetlen javaslatot, ötle­tet is, legyen az a magáé vagy másé. Túlzsú­folt és eklektikus így az előadás, sőt egy kissé fitogtatja is magáról, hogy mi mindent tud. Ez Brecht, ez Grotowski, ez Barbha — elég könnyű meglátni, mi melyik tisztelt vagy ke­vésbé tisztelt mester iskolájából ered. S ezen­közben maga a darab lesz nagyon iskolás. Eredetileg is tanító mű volt; példázat most is. Amit a magyarok cselekednek, az csupa rossz — s egyben nevetséges — dolog; a szép, be­csületes, bölcs, tehetséges és naiv Zadig, a fia­tal főhős pedig mit sem sejtve folyton bevág­tat a bajba, így-úgy — véletlenül — ki is kecmereg belőlük, s végül (higgyük el) min­den jóra fordul. Ha Zadigban volna egy ke­véske Oresztész zabolátlanságából, virtusából — ha Oresztésznek jutott volna Zadig moso­­lyos nyugalmából... Az együttes tagjai fegyelmezetten, nagy ügyszeretettel végzik a dolgukat az egymással formában, színben, jelentésben feleselő dísz­letelemek között. Mégis, az igazi örömet el­­engedettebb, lazább, humorosabb pillanataik­kal szerzik. Amikor nem akarnak látható koncentrálással igazodni modern színházi tíz­­parancsolatok pontjaihoz. Filadelfi Mihály Torzó Messiását a legszoro­sabb szálak kötik Békéscsabához, s így persze az egész Viharsarokhoz. Áchim L. András, az egykori parasztvezér a főhős, indulat és stra­tégia viszonya a tárgy. Áchim nem tud való­ban nagyformátumú politikussá válni, mert ami igazság a szívében, az rögtön ige és szó­lam az ajkán és robaj a tetteiben. Környe­zete, a fércemberkék viszont hatásosan és jó­kor tudják elvként, igazságként érvényre jut­tatni vaskos hazugságaikat, rágalmaikat. El­pusztítják a parasztvezért, a reményembert veszik el a nyomorgó, szenvedő paraszti osz­tálytól. Az író erejéből csak annyira futotta, hogy közhelyes állóképekben jelenítse meg ezt a drámai sorsot. Szabályos, kevéssé érdekes pár­beszédek csörgedeznek, senki és semmi nem szolgál meglepetéssel. Elporlik a jó szándék, nem élednek meg a szituáció mára utaló ele­mei. Pedig Sit­ Ferenc rendező mindent meg­próbál, hogy életet leheljen ebbe az anyagba. Olykor egyszerre három-négy színhelyen ját­szatja a valóságos és a háttér-cselekményt — de a szimultán színpad is csak a drámától független érdekesség — és részben rejtély — marad. Nóta- és táncdalénekesnő búg-csilin­­gel-csücsörít közönségének — helyes, ha be­fogjuk a szemünket, fülünket. Talán Mikszá­­thot, Móriczot idézi egy-egy jelenet — de mintha A Noszty fiúból csak a snájdigság, a Rokonokból az üres öltözék érkezne el a szín­padra S hiába lebeg egy zavaros, de látvá­nyos jelenetben ég és föld között Áchim ko­porsója, inkább nevetni, mint megrendülni van kedvünk. Sík Ferenc, néhány ízlésbeli és tartalmi tévesztés árán, de így is megmenti ugyan, ami megmenthető — ám darabot ala­posabban, szigorúbban kell választani. Ne a tárgy helybéli kötődése, hanem a mű színvo­nala legyen a meghatározó. écs Károlyt általában katonatiszti, s nem parasztcsizmába szokták bújtatni. Most csizmát húz , de egyik legintel­lektuálisabb alkatú színészünk ettől még nem tud, nem tudhat a parasztvezér bőrébe bújni. Elegáns mértéktartása, okos indulatossága minden művészi törekvése ellenére is messze van Áchim jellemétől. A számos szereplő kö­zül Sze Lajos gyűrött parasztembere marad emlékezetes. TARJÁN TAMÁS , Kishonti Ildikó a Túszszedőkben 35 szeretők, egy vegyeskereskedés s annak tár­sadalmi élete mind felszínre kerülnek, ütköz­nek a mával, a későbbi generációk jelenével. A múlt és a jelen keveredik Lebovics Miksa elboruló tudatában: a vegetáló lét s az egy­kori snájdigság valamiféle öreges zsugoriság­gal társul, ami legtöbbször agresszív indula­tokat vált ki az izgága unokából. Lebovicsnak ezzel szemben nemhogy múltja, de jelene is alig van, pontosabban minden megjelenik a színen, ami életének koordinátái közül jelen­tős lehet, a szűkebb élettér, a hivatal, az el­vált feleség stb., csupán Lebovics Ernő nincs jelen ezekben az epizódokban, azaz elszenvedi a világ „akcióit”, mindazt, ami vele, de job­bára nélküle megtörténik. Kornis nem hagyományos dramaturgia sze­rint építkezik, művében úgyszólván nincs előrevivő cselekményszál, csak életfoszlányok vannak, melyek átviharzanak a szűkös szo­bán, megérintik, aztán magukra hagyják hő­seiket. Minden együtt van itt, de összetorló­­dottan, a szubjektív és történelmi tér: érzel­mek, tárgyak, indulatok és akaratok kusza egymásradobáltságban, groteszk egymásrafe­­lelésekben. „Minthogy egy olyan tudat sze­mén át látjuk a világot, mely nem rendel­kezik belső kohéziós erővel, a világ atomjaira hullva, zűrzavarosan jelenik meg előttünk” — írja a Hallelujáról Cselekvés-nosztalgia című tanulmányában Radnóti Zsuzsa. Az elő­revivő cselekményt a történés hiánya, a „ne­gatív történet” hivatott helyettesíteni. Ab­szurd komédiát látunk: a nagyapa s az unoka mindvégig az apára várnak; az öreg, hogy megszabaduljon az izgága gyerektől, s Ernő kellőképpen megdorgáltasson, a fiú pedig hogy beárulhassa a nagyapát, s legyen valaki a közelében, „akit szerethet”. E várakozás (közel három órányi) összezárt, sokszor bru­tális fizikai kényszere intenzív jelenlétet kö­vetel mindkét szereplőtől, s eközben megy végbe mindaz, ami életérzéseiket nagyobb­részt meghatározza. Az apa a színjáték végén jelenik csak meg, de nem az az apa, aki után mindketten sóvárogtak, hanem egy ostoba, szerzésmániás pojáca. Lebovics szeretetvágya így válik még inkább érzékelhetővé — dra­maturgiai találat, hogy az anya mindvégig távol marad, s a fiú sóvárgása így pszicho­lógiailag is nyomatékot kap. Kornis műve nemzedéki dráma, de nem a szó hagyományos értelmében; nem a kor­osztályok konfliktusait kelti életre, nem a drámai összeütközéseket jeleníti meg, hanem a személyiségben végbemenő alakváltozásokat inkarnálja, az erkölcsök természetrajzát, át­változásait állítja előtérbe (persze nem mo­ralista módon), s a kondicionáló közeget együtt mutatja be azzal, hogy milyen embe­rekké lettek hősei az adott magán- és közéleti szituációkban. S már itt utalnom kell rá, hogy az eddig KRITIKA Komis Mihály: Halleluja O lyan ez a dráma, mint egy nyomasztó álom. Álomkép, mely a főszereplő, Le­­bovics Ernő serdületlen, koravén felnőtt képzeletében megjelenik. A nyitó és záró képben ő áll a Játékszín színpadán, mint egy kisgyerek, búgócsigázik, s a játékszer zajára, a lassan szivárgó, lágy zenei hangokra lép­nek színre életének résztvevői s teremtőd­nek életre e világ összes rekvizitumai. öreg nagyapa fekszik a zsúfolt szobában, s Lebovics, az unoka, a harminc-egynéhány éves infantilis gyermek ott téblábo­l, rohan­­gász körülötte, hol beül egy iskolapadba (mely gyerekszobájának része és hivatali író­asztala is egyben), hol az asztalról a zongo­rára ugrál, hol a telefonkagylóba üvöltöz, vagy az öreggel szópárbajozik. A kilencven­éves, szenilis öreg, Lebovics Miksa magában hordozza a múltat, a személyeset és a törté­nelmit egyaránt, s válogatás nélkül zúdítja az éppen közelében levő emberre, unokájára. A múlt szorító érzései; a félelem, a deportálás, a háború emlékei, a valamikori egzisztencia elvesztése; s az egyszemélyes múlt, asszonyok, Bodnár Erika és Márton András

Next