Kritika 10. (1981)
1981 / 10. szám - Nádra Valéria: A transzport
Pedig bizonyára most is a nemzeti lét nagy kérdései izgatják Kovács Andrást. Az Ideiglenes paradicsom a második világháborúban Magyarországon menedéket talált franciák körében játszódik. Fölfedező hatása a filmnek azért nincsen, mert erről a csakugyan szokatlan, meghökkentő és meggondolkoztató eseménysoráról közelmúlt történetünknek mostanában már esett szó, mindenekelőtt az Ego sum gallicus captivus című emlékezésgyűjtemény kapcsán. Maga Kovács András is készített egy tévédokumentumot, mintegy az Ideiglenes paradicsom műhelymunkájaként. Az év elején sugárzott és erős hatást tett műsorból e sorok írása idején rövidebb változat készült, hogy az Ideiglenes paradicsom kísérője s talán kiegészítője legyen a moziban. Fekete igazán nem volt az a kolostor, amelyben a mintegy ezernyi francia menekült 1943-ban menedéket talált; az emlékezők szerint a balatonboglári azilum piros-fehér falú szálloda volt, s olcsó publicisztikai fogás volna hozzáfűzni; a park zöldjével a magyar, az ég kékjével a francia trikolórt jelképezhették ezek a színek. Kolostor sem volt ez a menedék, épp az a meglepő, s alkalmasint nemcsak sok magyar olvasónak, hogy a náci Németország oldalán akkor hadban álló Magyarországon a franciák — mintegy ezernyien — csakugyan szabadon élhettek, dolgozhattak, sőt, szervezkedhettek is. Mindezt filmjében inkább csak érinti, említi Kovács, helyszínekkel, tehát háttérrel érzékelteti. Egy-egy jelenetéből, szólásából mégis kitetszik, történelmi tisztánlátásra akar most is serkenteni, s alighanem ezúttal nemcsak minket magunkat. „Ady? Ki az?” — kérdezi az egyik francia a filmen, s ebben a három szócskában bizonyára benne van Kovács keserűsége, hogy ez a franciás és forradalmár nagy költő mennyire kevéssé ismert a világban. S a film egyik zárójelenetében, már a háború után, francia sztereotípiákra utal, ezeket idézi Magyarországgal, a magyarokkal kapcsolatosan. De mindez színezi inkább a képet, ezúttal a gondolkodó és vitázó Kovács lett szemérmesebb, tartózkodóbb. A könyv, s a magyarországi francia kolónia körül támadt sajtóvita erről több adatot, több érdekességet, több gondolatot közöl, mint filmjében Kovács. A francia—magyar kapcsolatok tragikus mozzanatait az emlékezésgyűjtemény előszavában keserűen, szép emlékeit bizakodóan idézi föl Illyés Gyula; politikai és történelmi kérdéseit felelősen vitatja utószavában Bajomi Lázár Endre, s elemezte mélyre tekintve Száraz György az Élet és Irodalomban. A film ezúttal inkább az érzelemhez szól, amikor 1943 történelmi félárnyékában, majd 1944 sötét szakadékában egy francia férfi és egy magyar nő szerelméről szól.ranciás téma ez, s nem csupán azért, mert a szerelmesek egyike francia, őt, a szökevényt, mégiscsak az elfogatás veszélye fenyegeti, kivált a német megszállás után, másrészt a kötelesség a partizánok közé szólítja. A nőt származása miatt fenyegeti veszély, s szorongatja a magány, a magáramaradottság. E kettős fenyegetés közegében bontakozik ki reménytelen románcuk. Sztereotípia talán azt mondani, hogy franciás könynyedséggel kellene előadni, s hogy Kovács ezzel szemben a más filmjeiben eszméltető hatású darabossággal, vaskos vonásokkal rajzolja meg a szerelmi történetet. Olykor kicsit túl is bonyolítja, mert hiszen — például — a francia férfi ragaszkodása otthoni családjához ezúttal a történelmi tragédiát nem elmélyíti, hanem színteleníti. Egy-egy kalandos mozzanat, mint a főhős útja a partizánokhoz, vagy a kezdő képsor intermezzója a Dráva kis szigetén, fölösleges részként tűnik fel a valóban megtörtént eseményekhez képest. Milyen hangsúlytalan a következő képben Trianon említése ahhoz a megrendítő vallomáshoz képest, amelyet Illyés ír az Ego sum ... bevezetőjében! Fájdalmas hatás híján vannak, kimódoltnak érződnek a szerelmi szál játékosnak szánt jelenetei (mint az évődés a „műbútorasztalos” szóval, vagy a tervezett párizsi találkozás elképzelése). Helyénvalóak, s Kovács továbbfejlődését sejtetik viszont a groteszk pillanatok (például az egyenruhába átöltözött francia ellenálló pap templomi jelenete). Franciás kellemmel, pici iróniával fogalmazza meg a szerelmes szökevény szerepét André Dussellier; igaz, hogy a forgatókönyv is szabadabb teret nyit játéka elé. Az elhagyott, s az új szerelemben új csalódástól tartó, végül a magárahagyottság érzetétől élethalálharcát föladó magyar nőt Frajt Edit alakítja, olykor nehezen birkózva meg a mesterkéltebb fordulatokkal. Kedves irónia csillan meg egy-egy pillanatra Christian Van Dau alakításában, aki egy embermentő s ellenálló harcra is kész papot elevenít meg. Nem nélkülözi az iróniát Szabó László szerepe sem: ő Franciaországba emigrált magyar, aki most franciaként szabadabban élhet Magyarországon, mintha magyar volna. Líraiságot és dokumentaritást igyekszik ötvözni felvételeiben Illés György: képei csakugyan gyönyörködtetőek, s hogy a látvány gyakran elsimítja a dramaturgia zökkenőit, az ő érdeme is. Végül is két part között sebes sodrú folyó szigete maga a film is. A reménytelen szerelem ábrázolásának olykor valóban hatásos részletei sem kárpótolhatnak eléggé a történelmi események vázlatosságáért, a kínzó vagy éppen önbecsülésre ébresztő gondolatok megritkulásáért. Meglehet, azért is visszafogottabb ezúttal Kovács András szava, mert nemcsak a nemzet történelmi tudatát ébresztgeti, hanem a világ felé is fordul, hogy el ne feledkezzék egy fekete korszak derengő, pislákoló kis fényéről, ne sommásan ítélkezzék, hiszen az emberek, a nemzetek, a népek egymásra vannak utalva. Megújulás-e vagy megtorpanás, hogy Kovács András komoly tépelődéseit most románcba rejti? Ezt majd a következő műve dönti el. ZAY LÁSZLÓ , Frajt Edit és André Dussellier az Ideiglenes paradicsom egy jelenetében 37 A transzport V egyes érzéseim támadtak, miközben tanácstalanul felkászálódtam a székről a moziban Szurdi András első filmje, a Transzport megtekintése után. Vegyes érzéseim a következőkből keletkeztek: Bármilyen ország bármilyen kisvárosában 1916 szeptember 11-én egy „élő legenda” bemegy a dohányboltba, parancsot kap valakitől valakinek a börtönből való kihozására, majd valaki lelövi. Két konkrét információt kapunk: az idő lehető legpontosabb megjelölését, valamint az „élő legenda” nevét. Az időpont, filmünk kezdete, az első világháború közepe felé, az őszirózsás forradalom előtt. Az „élő legenda” neve (Bronyevszki) a dátummal ellentétben semmit sem mond a nézőnek, talán ezért is hívják ilyen poetikus módon. Sok háborús filmet láttam, tudom, hogy sikeresen működő bármilyen illegális szervezet háború idején a lehető legritkábban ordítozza hangosan a nekik dolgozók nevét. Lehet, hogy e harsányság az oka, de néhány perc múlva már nem is beszélhetünk élő legendáról, legfeljebb csak átvitt értelemben. A kezdetnek ez a furcsa kettőssége, a konkrétság és a meghatározatlanság jellemzi a továbbiakban az egész filmet. A konkrétság mindig az idő jelzése, napokra lebontva, a meghatározatlanság viszont az összes többi körülmény. A helyszín, „valahol” Európában, meghatározatlanok a katonák, valamint a velük szemben álló csoportok, egyének, Gráf doktor és a halott „élő legenda” kivételével. A katonák talán az „imperializmus katonái”, a velük harcolók talán humanisták, biológusok, állatbarátok, egy vallási felekezet tagjai...? Soha nem fog kiderülni. A néző senki mással nem azonosulhat, csak a főszereplő gyanútlan ártatlan orvossal. Legyen tehát a munkahipotézisünk, hogy a néző csak annyit tudhat, mint a Fischernek nevezett Gráf doktor. A néző a kezdet kezdetén helyzeti előnyben van, mert az orvos például nem tudhatja (nem mondja meg neki senki), hogy miért kell a börtönbe mennie. Mármint a halott „élő legenda” helyett. Ez a tisztességes, becsületes orvos a munka fanatikusa. Az eset orvosi izgalma és a megduplázott honorárium juttatja a börtönbe egy Fischer nevű bűnöző helyére. El kell viselnie a Fischernek járó veréseket és egyéb megaláztatásokat, de akkor bejön hozzá a bánattól csillogó szemű fiatal trafikosnő, és azt mondja, hogy a bátyjáról van szó. Akkor persze más. Na meg nincs is sok választása. Vagy leüli a Fischer tíz évét, vagy keresgéli tovább rejtélyes betegét, akit már a börtönből is elszállítottak. Rabtársai nyilván be vannak avatva a titokba, mert ők is Fischernek szólítják. Később, néha úgy tűnik, mintha mégse lennének, mert nem hiszik el róla, hogy orvos. De ne kicsinyeskedjünk, az orvos végül is rájön a titok nyitjára, miután szerencsétlen páciensét csak a boncasztalon sikerül megtalálnia. A foglyokba egy ismeretlen eredetű vírust oltottak be, amelyről kiderül, hogy a fogvatartókra ugyanolyan veszélyes, mert a levegőn keresztül terjed. Az ún. biológiai fegyverről van szó, amely itt egy kis tábort pusztít el, de az egész emberiséget képes megfertőzni. Az ötlet nem túl eredeti. A film végén megértettem a dátumok állandó szerepeltetését is. A spanyolnátha keletkezésének egyik lehetséges magyarázata. Sci-fi, hangsúlyozza Szurdi András több interjúban. Ahhoz viszont túl logikátlan és félrevezető. A legtöbb sci-fi a távoli jövőben játszódik. Nem ok nélkül. Ha ugyanis bármilyen elmúlt dátumot jelölnek meg a cselekmény idejeként, a nézőnek (olvasónak) beugrik a dátumról valamilyen esemény. Nem tehetünk róla, ilyen az emberi elme természete. És ha már ezt az egyetlen konkrétumot tudjuk, mást is követelünk. 1916 ráadásul olyan dátum, amely emlékezetes. Viszonylag sok minden történt 1916-ban. Ez a dátum olyanná teszi a filmet, hogy a néző tovább kíváncsiskodjon, kik kísérleteznek, kik harcolnak ellenük, hogy a további kérdéseket ne is említsem. 1916-ban már két éve tart a háború, de a művelt, okos orvost figyelmeztetni kell rá többször is. Nem lehet felfogni, miért hangzik el annyiszor olyan mélyértelműen a filmben, hogy háború van. Ha a nézőknek szánják, az úgyis tudja a dátumról, ha az orvosnak, ő meg hol élt eddig? Mondjuk, kicsit kafkai filmről van szó: „a” hatalom beveti (be akarja vetni) a biológiai fegyvert, „a” kisember pedig semmit sem ért, csak elszenvedi. Így se jó, mert ehhez viszont túl sokat tud „a” kisember. Egyetlen dolog marad, elfogadjuk a fikciót. Aki elfogadja, azzal nincs gond: létrejön a befogadás. Baj azzal van, aki nem fogadja el a fikciót. Én nem fogadom el. Szeretek valamit érteni, egészen, vagy elfogadni, egészen. Semmilyen műfaji megközelítésből nem tartom jónak a filmet. Pedig Szurdi András tehetséges rendezőnek, színészvezetőnek bizonyul. A színészek is jól játsszák különös szerepüket, elsősorban Hetényi Pál. Talán le se kell írnom, Kuczka Péter forgatókönyvétől aligha függetlenek a film problémái. NADRA VALÉRIA