Kritika 10. (1981)

1981 / 10. szám - Tarján Tamás: Három előadás Gyulán

szegedi szabad térre eleve olyan drámai műfa­jokat választanának, amelyek a pszichológiai színháztól eltérő stílust kívánnak (misztérium­játék, középkori moralitás, cirkusz, vásári lát­ványosság stb.); vagy ha 2. bebizonyítanák, hogy a hagyományos dramaturgiájú műveket is el lehet játszani nem hagyományos stílus­ban, mindenesetre úgy, hogy a játék erényei egyformán érvényesüljenek az első és az utol­só sorban. (Mindehhez változtatni kellene azon a jelenlegi gyakorlaton is, amely egy prózai bemutató előkészítésére mindössze hét­nyolc próbát tesz lehetővé, s így a produkciók évek óta a szedett-vedettség kínos érzetét kel­tik.) Ilyen körülmények között a kritikus inkább egy előadás körvonalait bírálhatja, mintsem egy késznek mondható színjátékot; inkább következtet, mint regisztrál; inkább megpró­bál „beleérezni” a rendezői koncepcióba, mint­sem hogy számon kérje az optimális drámaér­telmezést. Ha rosszindulatú, akkor szabad fo­lyást engedhet ellenérveinek. Ha van benne együttérzés a kilátástalan vállalkozások részt­vevői (és nézői) iránt, fölteszi azt a felettébb tudománytalan kérdést, hogy mi lett volna, ha az előadás normális körülmények között jön létre, mondjuk egy kőszínházban. Ami azt illeti, ha Ruszt József kőszínház­ban rendezi meg a Teli Vilmost, bizonyára le­mond a petárdadurrogtatásról és a nyomuk­ban keletkező rózsaszín felhőcskékről; a„ben- gáli tűzről”, amely szegényes áldozat a lát­ványosság oltárán; Csikós Attila szélesvásznú díszleteiről, amelyek egyetlen feladata, hogy semlegesítsék a Fogadalmi templom által meghatározott karakteres teret; a balettről, amelynek kevés köze volt a mozgáskoreográ­fiát szertartássá avató Ruszt-féle stilizációhoz; a lovakról, amelyek ugyan tökéletesen a schil- leri instrukciók szerint jelennek meg Her­mann Gessler — és a főlovász — alatt, de ar­ra csábítják a helytartó szerepét játszó Balá- zsovits Lajost, hogy a szó átvitt értelmében is „lóhátról beszéljen”, megelégedve ezzel a fi­gurát fölruházó egyetlen „jellemvonással”. Megfelelő környezetben bizonyára élni kez­dene a szöveg, oda lehetne figyelni a monda­tokra, s akkor kiderülhetne, hogy Rusztot nem annyira az „ellenállási dráma” érdekelte, mint inkább a törvénytisztelő hitében meg­sértett, türelmes, naiv ember lázadása. Keve­sebb hangsúly esik a „szerencsés” svájciak el­lenállási mozgalmára, akiknek van egy magas bércek közé rejtett, illegalitásra kiválóan al­kalmas Rütli-rétjük; nem hangzik el Teli és Walter dialógusa „egy nagy és sík országról”, amelynek lakói „nem tudják magukat meg­védeni”, míg a „lavinák alatt”, a hegyes Svájcban „biztosabb a gleccser”. (Egyébként a rendező finoman bánt az ollóval, a húzások­nak áldozatul esett hosszabb monológok, köl­tői részek végképp elvesznének ebben az ak­cióra orientált térben.) H a megpróbálnánk megrajzolni a drámai erőteret, akkor az egyik fókuszban nyil­vánvalóan maga Teli áll, a nem hősnek született hős („rokonai” közt találjuk Bánkot, Kleist — és Sütő András — Kohlhaas Mihá- lyát, Ibsen Stockmann doktorát), akit a vég­sőkig feszített, szétpattanó türelem, a saját házába becsapó törvénytelenség, a „bánki sér­tődés” tesz bosszúállóvá és jelképes vezérré; a másik fókuszban a hatalom képviselője, Gessler magasodik (nem föltétlenül lóháton) az „alkotmányjogilag” előírt törvény és végre­hajtása közé. Gyanítom, hogy alkalmas szín­házi körülmények között fölerősödnének Gessler szavai, amelyeket a szabadságleve­lükre hivatkozó parasztok szemébe vág: „Alá­írta-e a császár? / Nem, nem írta alá. Ezt a kegyet / Szófogadással kell kiérdemelni.” (Vas István ford.) A jelek arra vallanak, hogy Ruszt a Rütli-réten a „demokratikus parla­mentarizmus” szabályai szerint szervezkedő parasztok és a hatalmi jelképnek (a kalap­nak) hódolatot követelő önkény között feszíti ki a drámai húrt. Az egyik oldalon a „fölve­tett fejű ember” — hogy Sütő András szavait használjuk —, a másikon a Gessler-elv, amely szerint azért van szükség a póznára tűzött ka­lapra, „hogy megtanulják / Meghajtani egye­nes nyakukat”. Gondolatilag persze több van Schiller drá­májában, aminek a mai értelmezése megérne egy misét (az Attinghausen-féle patriarchális nemesi-paraszti szövetség elemzése; a törvé­nyes jogrend kapcsolata a régi eszményekhez, míg az új, a Schiller szavaival szólva „más­képp gondolkodó” nemzedék az „idegenséget”, az „ártatlan szokások” lerombolását jelenti stb.), de a Ruszt-féle fölfogásban jelzett alap- konfliktus, ha színpadi értelemben kiteljesed­hetne, magában is elegendő lenne egy elő­adáshoz. Különösen, ha meggondoljuk, hogy ami gondolatilag izgalmasan szerteágazó Schillernél, az dramaturgiailag nem a legsze­rencsésebb szerkezetben, széttagolt-mozaikos tablókban jelenik meg. A szegedi előadás stílusában dicsérhető a rendezői törekvés a stilizálásra; eszmék csap­nak össze, nem egyének, ami közvetlenül adó­dik abból, hogy Schiller sem egyénit. A harc pátoszát — a pátosz Rusztnál mindig fontos elem — Richard Strauss posztromantikus, ki­csit bombasztikus zenéje festi alá. A színészi játékban nem egészen sikerült a méltán mel­lőzött részletező szerepformálást a jelenlét sú­lyával, tömbszerű alakításokkal helyettesíteni. Kivétel Gábor Miklós, akinek ea persze isko­lajáték; Attinghausen zászlósurában költészet és méltóság van. Tóth Éva és Balkay Géza kettőse a romantikus „operai” vonalat képvi­seli. híven a schilleri mintához; Balkay még megpróbál fényt deríteni a jellem belső töré­sére is. Trokán Pétert láthatóan zavarja a sze­rep dráma iatlansága és a „kártyafigura” ba­nalitása; zárt színpadon valószínűleg kiderül­ne, hogy Telijének pátosztalanul mai modora nem nyegleség, hanem kísérlet a „hősieden” naivitás ábrázolására. A szereplők többsége megfelelő ökonómiával viszi a maga szerény szólamát a „kórusban”; érthetetlen viszont, hogy Almási Éva a maga túljátszott (s nem is egészen őszinte) érzelmeivel miért bontja meg a stilizáltság viszonylagos egységét. KOLTAI TAMÄS Három előadás Gyulán T izennyolcadik nyári szezonjában is évek uta jól bevált gyakorlatát folytatta a Gyulai Várszínház. A hely szellemétől ihletve elsősorban a tárgyukat a magyar tör­ténelemből merítő drámák ápolását tekintette feladatának; a zene és a tánc pedig a Bartók - évfordulóhoz kapcsolódva jelent meg. A há­rom, centrálisnak szánt produkció — Hubay Miklós és Filadelfi Mihály darabjai, valamint az In memóriám Bartók című műsor — a tég­lavár udvarára, illetve a víziszínpad nézőteré­re hívta az érdeklődőket; újra játéklehetősé­get kapott a hazai amatőr színjátszás elismert műhelye, az Universitas együttes — mint ta­valy, idén is a Városi Tanács hangulatos ud­varán —; s ezeket az előadásokat körülgyön­gyözték a különféle vendégszereplések, iro­dalmi összeállítások. Pillanatnyilag legkarak­teresebb nyári színházunk két hónapon át szinte megszakítás nélkül gondoskodott prog­ramokról, s kisebb-nagyobb nehézségek elle­nére végig olajozottan működött. Művészi színvonalát tekintve viszont az idei nyár nem tartozott a jelentékenyebbek közé: az alapve­tően helyes — és alább részletezendő — elvek, tervek jegyében fogant darabok vagy eleve nem sikerültek elég jól, vagy előadásuk ha­gyott számos kívánnivalót. Visszapillantva a három prózai műre, nem­csak időrendben, de értékét nézve is Hubay Miklós A túszszedők című, „Euripidész gondo­latait követő” játéka kívánkozik az első hely­re. Mint oly sok Hubay-dráma, ez is antik indíttatású — Oresztésznek és Elektrának az anyagyilkosság utáni sorsát mondja-írja új­ra —, de csak az örök jelképet és a kikezd­hetetlen nagyságot, az évezredek próbáját ki­álló formátumot kölcsönzi a klasszikustól, egyébként elevenbe vágóan mai — huszadik század végi — izzású, lobogású a mű. Nem a „gyorstalpaló aktualizálok” gyarló módszere szerint lesz itt a két testvér történetéből „Baader—Meinhof villámpamflet”: a tisztu­lást hozó katarzis örökkévalósága biztosítja a dráma modernségét. A fiatalok terrorizmussá kényszerülő lázadását csak egy-két utalás köti szorosan a jelenhez, egyébként a cselekmény ideje nem konkretizált, s helye sem: „Argosz- ban vagyunk, a fellegvár kapuja előtt. A tró­jai háború befejezte után. De éppúgy lehetsé­ges, hogy Rómában vagyunk, az tJrnak abban az esztendejében, amelyben a darabot épp előadják. Rómában vagy Nyugat-Berlinben, vagy Santiago de Chilében, vagy akárhol, ahol az ezred végén terrorizmus volt, van vagy lesz születőben.” Ha reméljük is, hogy Európának ezen a felén nem kell majd robbanószerkeze­tek ketyegésétől, emberrablók gátlástalan cél­ratörésétől rettegnünk, mint tőlünk idegent, nem tolhatjuk félre Hubay darabját. A szerző az egységes európai kultúrát, az egyetemes emberi civilizációt félti, s úgy jeleníti meg a dráma nemzedéki konfliktusát, hogy abban a személyeset és az egyetemeset valóban egy­szerre érezheti át a szemlélő. A — Hubay által továbbcsavart — történet egyszerű: Oresztész és Elektra, bosszút állva apjuk meggyilkolásáért, meggyilkolják gyil­kos anyjukat, majd a „Szép” Helénát, nagy­nénikéjüket is. Egyik unokatestvérükkel szö­vetkezve elrabolják másik unokatestvérüket, Menelaosz lányát — s noha a király, „a trójai háború abszolút győztese” viszont őket szo­rongatja, végül is a fölgyújtott vár, a meg­gyilkolt feleség és az elrablottként ellene for­duló gyermek meggyőzi őt a kompromisszum szükségességéről. Egy nemzedék, amely a tró­jai háború tragikus és nevetséges harcaiban elvesztette erkölcsi erejét és cselekvőképessé­gét, s egy másik nemzedék, amely csak az erőszak és az anarchia „eszményéig” tudott emelkedni, egymás kölcsönös elpusztításának határán hajlik a korántsem mindent megol­dó de valószínűleg egyedül lehetséges komp­romisszumra. A túsz és a túszszedő házassá­got köt, s ehhez a rokonoknak illik jó képet vágni (a precízen és ironikusan használt ro­konsági terminológia jól hangsúlyozza az egy­másrautaltság, az összefüggés gondolatát). A már, illetve még értékszegény generációk összebékülése persze Hubay számára sem idil­li örömünnep. Nem is lehet, mert ezen az es­küvőn temetnek: a fiatalok csapata, kik az Oresztész álmodta-ígérte „fiatalság városába” vágytak, a tarkóba csapó kivégzőszerkezet, a garota szegétől holtra sebzetten állnak. Tá­masztják egymást halálukban. A kompromisz- szum: nász és gyász. Csak az elpusztíthatat­lan, amit a művészet megteremtett: Elektra, mint a darab elején is, Euripidészt motyogja — „Nincs a földnek olyan kínja, amit az em­ber el ne bírna ...” A dráma — ahogy Hubaynál megszokhat­tuk — szinte önnön tetőpontján kezdődik. „A színpad egyik sarkában izzik valami csonkjaira égett fémszerkezet. Lehetne ez Dó­zsa vastrónusa is, de inkább olyan, mint egy felgyújtott Rolls-Royce kocsi váza. Benne ma­gasan felpolcolva, szinte álltában ül a megsze- nesedett királyné, Klütaimnésztra. Belülről is világító parázs az egész múmia. A színarany korona már leolvadt a fejéről, az arcán csu­rog ...” Oresztész és Elektra, akik az anya­máglya mellett hetedik napja várnak sorsuk­ra, ítéletükre, egyetlen pillanatra sem érzik, hogy — „anyánk a halott”. Az előző generá­cióban csak a vétket, a sötétet látják, mini­mális megértésre sem mutatnak hajlandósá­got. Ezért is lesz szükségük majd a kompro­misszum leckéjére. Mindent, ami nem radi­kális, belegyávulásnak hisznek. A Menelao- szok—Helénák viszont a belegyávulásról hi­szik, vagy akarják hinni-hitetni, hogy az ra­dikalizmus. A dráma olyannyira belesűrűsödik, bele- ég saját nyitóképébe, hogy a későbbiek­ben — egészen az ősi Argosz fölgyúj­tásáig — ehhez képest kisebb intenzitású ese­mények zajlanak. Ha van szerkezeti hibája a darabnak, akkor éppen az, hogy csak tar­tani bírja, de fokozni nem azt, amit az első húsz percben nyújt. A második rész esetleges későbbi átdolgozása, a most kissé „könnyű” részek eltávolítása segíthet ezen. Giricz Mátyás érzékeny, igényes interpre- tálója a drámának — de (ebben is idomul az előadás a szöveghez) ami az erénye, az a fo­gyatékossága is a produkciónak. Kis egysé­gekre bontott, túlzottan széttagolt a játék; és túlzottan artisztikus. Mindkét veszély megvan az eredetiben: az euripidészi indíttatás máris az élményszerű mellé állítja a művészit; s Hubay analizáló-elmélkedő hajlama is kis je­lenetekkel csipkéssé teszi a darabot. Gyar- mathy Ágnes vaskos gyertyákkal égbekiáltó díszlete igen szép — pedig förtelmesnek kel­lene lennie; amiként Klütaimnésztra is szép-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék