Kritika 10. (1981)
1981 / 6. szám - Ablak - Rónay László: Búcsú Zelk Zoltántól
ABLAK Nemzetiség és népességalakulás A népességnövekedés kérdéskörének vizsgálatakor nem hagyhatók figyelmen kívül a nemzetiségek sajátos demográfiai problémái sem. Semlyén István Hétmilliárd lélek (Bukarest, 1980.) című, a népességnövekedés globális és helyi gondjaira egyaránt figyelő könyvéről elemző ismertetés jelent meg a kolozsvári Korunk hasábjain. Ennek a recenziónak a legfontosabb passzusait ismertetjük. „Semlyén István foglalkozik könyvében Románia népességének alakulásával. Érdemes adatai közül a legjellemzőbbeket kiragadni. A nálunk végzett két utóbbi népszámlálás között eltelt 11 év alatt az ország népe közel 2,5 millió fővel gyarapodott, ami 1,1 százalékos átlagos növekedés. Eszerint Románia a népességgyarapodást illetően Európában az emelkedő országok közé tartozik. Érdekes, hogy az ország három legszaporább megyéje Vaslui, Iasi és Botosai. A történelmi országrészek között Moldva népessége a legszaporább. Feltűnően alacsony a születések száma Arad, Temesvár és Krassó-Szörény megyében. A Romániában élő nemzetiségek számának gyarapodása lassú. Az 1977. évi népszámlálás előzetes adatai szerint a romániai nemzetiségek száma 2 557 695 lélek, az ország lakosságának 11,9 százaléka. A magyarság lélekszáma 11 esztendő alatt mindössze 87 000 fővel nőtt, viszonyszámokkal kifejezve, az ország 12,9 százalékos gyarapodásával szemben a magyar nemzetiség gyarapodása csak 5,4 százalékos volt. Semlyén István számításai szerint a 11 év alatt „a magyar nemzetiségű családokban világra hozott újszülöttek hozzávetőleges száma ezek szerint 336 000 volt, ami a két népszámlálás végeredményének középarányosához viszonyítva 18,36 ezreléknek felel meg, szemben az országos 20,8 ezrelékes, az erdélyi 20,3 ezrelékes és a körösvidéki— máramarosi 19,5 ezrelékes átlaggal”. [...] Semlyén István megkísérli a lemaradás okainak összefoglalását. Az okokról átfogó képet nem tud nyújtani, mert e területen módszeres, interdiszciplináris kutatómunkára volna még szükség. A lemaradás magyarázatát — szerinte — „a magyar nemzetiség [...] termékenységi magatartásában kell keresnünk" (202.), továbbá az interetnikus házasságokban, valamint a Városiasodással együttjáró életmódváltozásiban és a hagyományok megváltozásában. Figyelemre méltó adat: a nemzetiségi város—falu arány 52,8—47,2, a városokban és a peremközségekben élő magyarok száma meghaladja a 900 000 főt. Általános tapasztalat, hogy a termékenység rendszerint akkor kezd csökkenni, amikor a népesség 60—70 százaléka városlakó lesz, s a férfi munkaerő mintegy négyötöde nem a mezőgazdaságban dolgozik. A romániai magyarság, és a többi nemzetiség is, e felé tart. Ezek a magyarázatok, tapasztalatok nem adnak a népesség lassú növekedésére kielégítő választ. Semlyén István is ezért sürgeti a rendszeres kutatómunka megindítását. [...] A csökkenő vagy a stagnáló lélekszám nem elkerülhetetlen velejárója a nemzeti és a nemzetiségi együttélésnek. Az észak-amerikai néger kisebbség gyorsabban szaporodik a fehér bőrű többségnél, a jugoszláviai albánok száma gyorsabban nő, mint a szerbeké, horvátoké, szlovéneké; a Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban élő kirgiz, üzbég, tadzsik, türkmén nők kétszer olyan termékenyek, mint az orosz asszonyok. Ez utóbbi helyzetkép nem szorítkozik kizárólag a Szovjetunió köztársaságaira, a világ más területein is kimutatható ilyen tendencia. [.. ] A felsorolt példák különböző életmódú és kultúrájú népekről tudósítanak. Alapos elemzésre szorulnak mindegyik nemzet életmódjának és társadalmi körülményeinek összetevői. ...] (Fábián Ernő: A népességnövekedés kérdőjelei. Kérünk, 1981. március.) Jaudim [r Búcsú Zelk Zoltántól agyali lény volt. Megejtően kedves, áttetsző tisztaság sugárzott belőle, mint ahogy verseit is ez az áthatolhatóság tette oly népszerűvé. Pályájának egyik legelső kritikusa, Németh László, a „szűkskálájú, de tiszta zenéjű” ígéretet üdvözölte személyében. Azután, ahogy múltak az évek, lírájának skálája egyre szélesebbé vált, de a zenéje mindvégig a régi maradt, a szólamok szigorú szerkesztési elvek szerint követték benne egymást, s legszebb dallamai akkor szakadtak fel a képzeletbeli partitúrából, amikor „pianissimo” szólalt meg. Talán túl is hangsúlyozta olykor esendő emberségét. Ám tudott nagyon kemény és nagyon következetes is lenni. Az érmihályfalvi kántortanító fia, aki álmatlan éjszakákon gyűjtötte műveltségét, s az inaskodás különböző lépcsőfokait járva vált szenvedélyes olvasóvá, már 1926-ban, húszesztendős korában összeütközésbe került az államrenddel: ki is toloncolták Magyarországról, ahová úgy szökött vissza. Forrongó társadalmi elképzelései magától értetődő módon vezették az avantgarde hazai orgánumaihoz, majd pályatársaihoz hasonlóan ő is arra vágyott, hogy a Nyugat hasábjain következzék be „lovaggá üttetése". De míg legtöbb kortársa aránylag védett társadalmi környezetből lépett az irodalomba. Zelk Zoltán maga a legszegényebbek közé tartozott, s kenyeres társaihoz végig hű maradt költészetében. Azok közé tartozott, akiknek a felszabadulás egzisztenciális értelemben is új korszakot jelentett. Hogy korábban az életnek minő mélyrétegeit ssírta meg, arról elárul egyetmást a Tegnap címmel összeválogatott szeszélyes és szabálytalan esszéfüzérben. Hogy a költőnek mit is jelentett valójában a történelemnek ez az új korszaka, az kiolvasható verseinek vallomásából. Nem véletlenül lett Zelk Zoltán e periódus egyik vezető lírikusa, pátosza, belső hitele még gyengébb, közhelyesebb sorait is izzással telítette. S mint az egyszerű tiszta lelkű emberek általában, a válságokat is sokkal mélyebben élte át. A sokat emlegetett A hűség és hála énekét így válthatta föl a tépelődő, töprengő kérdés: „Szélfútta levél a világ. — De hol az ág? de ki az ág?" (Felelj, ha vagy!). Életének legnehezebb és legtragikusabb két esztendeje lehetett, amikor 1957-ben és 58- ban börtönbüntetését töltötte. Csak képzeletben ülhetett fel a zengő-zúgó lelátóra, nem láthatta a hálószaggató bombagólokat, nem a kávéház mélyvizéből fel-felbukó kedves íróbarátokat. Lángok vették körül, a képzelet és a tépelődő önvizsgálat keserű fényei. Ám Zelk Zoltán e tűzből is kimentette hegedűjét, s „Át főfalon és házakon, — utcákon, tereken, — át városokon, falvakon, — elporladt évtizedeken” ismét kristályos szépséggel szárnyalt föl a régi hang kicsit töprengőbben, keserűbben, de tisztán, hibátlanul. Abban a versében, melyben a Tücsökzene költőjét idézte, azért fohászkodott, bár „ha csak egy percre is visszalebegne a zöld szárnyain a nyár"! Pedig Zelk Zoltán akkor lett igazán nagy költő, amikor életének őszi évei jöttek, amikor a „bekerített csend” hangjaira kezdett figyelni, midőn lassuló szívverésének dobbanásai „boldog rettegést” keltettek benne, s egyre súlyosbodó betegségei közben lírája új dimenzióba emelkedett. Valóban megélte és megtapasztalta az ember „mindennapi halál”-át, de ebből a küzdelemből született új életre a költő. A négy fal „fehér négyszögében", amikor a valóság helyett egyre erősebben tolultak fel emlékei, megtanult valamit, ami csak az igazi tehetségeknek jut osztályrészéül: a fájdalmat és a szenvedést úgy tudta kifejezni, hogy szamából, aforisztikussá lényegített verseiből erőt meríthet mindenki, akit a kínok próbálnak. Hogyan lehet a gyötrődésekből szépséget csiholni, mint válhatik a kottás képzelet a test kínjainak orvoslójává — ezt tanulhatjuk meg Zelk Zoltán utolsó korszakának verseiből. Egy olyan korszakban, amikor a műalkotás egyre bonyolultabbá, a kifejezés egyre szövevényesebbé vált, Zelk Zoltán mintha csak azt akarta volna elmondani, hogy a költészet leglényege: megragadni a világban azt, ami benne emberi, s a múló idővel dacolva feljegyezni az utókornak okulásut. Az ekkori Zelk Zoltán csak „szép verseket" tudott írni. Az irodalomtörténetírásnak bizonyára érdekes és tanulságos feladata lesz kimutatnia e költemények hatásának titkát. Bizonyos, hogy Zelk Zoltán hasonlíthatatlanul tudott szólni az ember végső dolgairól, mégpedig annak gesztusával, aki belenyugodott a végzet rendelésébe, s ugyanakkor igyekszik kihasználni — mégpedig nemcsak a maga önző érdekében! — minden perc haladékát. S ezekből a percekből teremtette meg a „meszelt égbolt”-ig ívelő épületet, melynek ormain ugyanaz a zászló lengett büszkén és fenségesen, mely Kosztolányi nagy verseiben is a lebírhatatlan élet diadalát hirdette. Naiv volt? Igen, volt költészetében megfoghatatlan egyszerűség, gyermekes természetesség. Nosztalgikus költő volt? Az is, hiszen könnyes derűvel idézte fel gyermeksége soha meg nem élt jobbik lehetőségeit éppen úgy, mint a zuglói tájat, vagy utolsó otthonának tárgyi környezetét. De mintha mindezzel csak arra akart volna figyelmeztetni, hogy az ember, ha igazán ember, sosem idegenedhetik el a világtól, mely mindenütt az ő keze nyomát őrzi. fl| Minden versünk töredék és minden vertigusünk életmű — írta a Töredék és Iffú életműben. S ugyanitt az utókort „elborult emlékezetű"-nek mondja. Meglehet, az utókor gyakran érdemtelenül felejt. De nem nehéz megjósolni, hogy Zelk Zoltán költészete nőni fog az időben, mert benne nemcsak a „harangozó lombok" csodálatos dallamát halljuk, hanem korunk tiszta, mély emberi hitvallását is. RÓNAY LÁSZLÓ A 2