Kritika 10. (1981)
1981 / 12. szám - Zelk Zoltánt idézzük
tározott, hogy mit mihez lehet hozzárendelni, de ezt a kulturális hagyományok is erősen befolyásolják. Hogy az európai hagyományban a dúr a vidám és a moll, a szomorú, ez egy nagyon hosszú kulturális fejlődésnek, egy konvenciórendszer beépülésének az eredménye is, hiszen pl. a magyar népzene ezt a kettősséget nem ismeri, itt sokkal több hangnem van forgalomban. De mihelyt kialakult egy ilyen kettősség, akkor adott a vidámságszomorúság vagy más, hasonló hozzárendelések lehetősége. Mindezek együttesen hatnak abban, hogy a zenei hagyomány, amely így érzelmi, tehát egyúttal erősen rögződött ideológiai mozzanattá is válik, egy-egy közösség identitástudatát, öntudatát is nagymértékben meghatározhatja Hogy mennyire, mutatják azok a hajdani viták, amelyek Bartók és Kodály tevékenysége körül lángoltak fel, amikor is a magyar középosztály széles rétege a maga nemzeti indentitástudatát a magyar nótában látta megtestesülni, és könyörtelenül, szenvedélyesen elutasított mindent, amit ezzel nem tudott azonosítani, így Bartók és Kodály művét is. Fő vonalaikban így festenek azok a hatóerők, amelyek a zene magatartásformáló funkcióját lehetővé teszik — e témakörben azonban még nagyon messze lehetne kalandozni. SZ. I.: Ez a hozzárendelési mechanizmus engem arra emlékeztet, amit a versformák vizsgálatából próbáltam leszűrni. Úgy találtam, hogy e formák kétféle hatáslehetőséggel rendelkeznek. Egyrészt a forma ritmikai jellege egy mozgásfelidéző-érzelmi mozzanatot épít be a szöveg tartalmába, ami így nyugodtabb vagy zaklatottabb, harmonikusabb vagy diszharmonikusabb lesz stb. Másrészt viszont a nevezetesebb, jellegzetesebb formák keletkezésük-virágzásuk, fénykoruk életérzésének-korhangulatának tartalmát is sugározhatják: a hexameter a klasszikus hellén világ képzeteit idézheti fel, a hangsúlyos felező tizenkettes vagy felező nyolcas a magyar népköltészetre, Petőfire, Aranyra emlékeztetve magyaros ízt kölcsönözhet a szövegnek stb. Ez is egyfajta hozzárendelés — illik analógiaként a zenére? U. J.: Megítélésem szerint igen, teljes mértékben egyetértek vele. Kiegészítve azzal, hogy ha valaki egy számára ismeretlen nyelven írt verset hallgat, annak is van egy bizonyos közvetlen érzelmi hatása — persze sokkalta elmosódottabb és könnyebben válik unalmassá, mintha gondolatilag is közölne valamit a szöveg, tehát többrétű tartalmat — információt? message-et, „üzenetet”? — közölne. S ugyanez a sorsa az olyan kísérletezésnek is a zenében, amelyik egyszerűen a közlő közeg saját technikai logikáját lovagolja meg anélkül, hogy megtalálná azt a közlendőt, amelynek közlésére éppen ezek a technikai formulák alkalmasak. SZ. I.: Valamint azoknak a költészeti kísérleteknek, amelyek az „abszolút költészet” vagy „konkrét költészet” jegyében értelem nélküli, pusztán hangzásukkal ható szövegeket produkálnak. A verstani párhuzam azonban arra indít, hogy a következő kérdést tegyem fel. Ismeretes, hogy a magyar költészet eredetileg hangsúlyos versformákat használt, az időmérték, s ezen belül a jaimbus nálunk idegenből átvett „jövevényforma” volt. Később azonban a hangsúlyos formák szinte kiszorultak verselésünkből, az egész magyar költészet jambusban kezdett beszélni, most pedig a szabad vers nyelvét használja. Elszakadt tehát az eredeti „anyanyelvi” formától, de idegenből átvett formákkal is remekműveket tudott létrehozni, megrendítően tudta megfogalmazni a magyarság sorskérdéseit. A jambikus versek, szabad versek is beépültek tehát „irodalmi anyanyelvünkbe”, nemzeti identitástudatunkba — ha úgy akarjuk mondani, nemzetkarakterünk szerves részei —, jóllehet, a versformájuk leszármazása szerint „idegen", „nemzetközi”. Ez a tény arra késztet, hogy visszatérjek a kérdéshez: nem állítható-e, hogy a magyar népzenétől — a „kéménytől és a „hígtól” egyaránt — idegen nemzetközi zenei formák, amelyek ugyanúgy beépültek köztudatunkba, mint az időmérték vagy a szabad vers, ugyanúgy részei is zenei anyanyelvűnknek? U. J.: Azzal nem kísérleteznék, hogy megvonjam e zenei anyanyelv határait — hogy kinek tartozik be, némiképp generációs kérdés is. Nem lehet kétséges viszont, hogy egy ilyen hagyomány mindig összetett, sokrétű. Reformkori népies nemzeti líránk költészetét is éppen az jellemzi, hogy kétarcú, egyszerre időmértékes és hangsúlyos. Kodály is jól tudta ezt, s az 1910-es években különös érdeklődéssé fordult éppen a magyar időmértékes versek megzenésítési problémái felé, feltalálva azt a módszert, hogy a zenei időmértékkel igazodik a versbeli időmértékhez, a szóhangsúlyokat viszont a skálán magasabban fekvő hangokkal érzékelteti. Ez a tény rávilágíthat, hogy az ő ■ hagyományfelfogása nem zárta ki a jövevényformákat. S nem arra biztatta-e tanítványait, Vargyas Lajost, Járdányi Pált is, hogy telepedjenek le egy faluban és gyűjtsék össze mindazt, ami ott a zenei köztudatban él ? SZ. I : A hagyományértelmezés szemszögéből nézve is igen fontosnak látom azt a gondolatot, hogy a zeneszerző feladata: a korabeli világ sajátos, tipikus életérzéseit modellálni, olyan zenei szerkezeteket alkotni, amelyek a korszerű emberi magatartásmódhoz kapcsolódó életérzéseket fejezik ki. Ebből az alaptételből következik az is, hogy — mint hallottuk — a mai alkotónak nem Bartók folklórfeldolgozásait kell utánoznia, hanem folytatnia kell a bartóki művet. Nem egy hajdankori magyar parasztság életérzéseit kell mindenáron továbbplántálnia hanem olyan mértékben használhatja fel a folklóranyagot, amilyen mértékben a mai, modern társadalom kapcsolódik ahhoz a múltbeli paraszti világhoz, amelyik a népzenében megszólaló életérzéseket őrizte lelkületében. U. J.: Teljesen egyetértek ezzel. S hadd hivatkozzam egy mindkettőnk által átélt történelmi emlékre, az 50-es évekre, amikor a zene magyarsága körüli viták idején — népzene kontra XIX. századi verbunkoshagyomány — az előadóművészet magyar karakterét is nagyon leszűkített módon értelmezték. Megfeledkeztek arról, hogy az előadóművészet magyar karakteréhez, hazai hagyományához hozzátartozik pl. az is, ahogyan Joachim József a XIX. században Brahmsot játszotta, vagy ahogyan Erkelék Mozartot interpretálták. Mert van egy sajátos Mozartinterpretáló hagyományunk, amelyik különbözik a bécsi, prágai, salzburgi vagy párizsi Mozart-előadások hagyományától. A magyar előadóművészeti tradíció nem attól magyar, hogy fokhagymás és paprikás, hanem attól, hogy a maga módján értelmezi a nemzetközi hagyományt. Ez a gondolat talán kiegészítheti az eddigieket. SZ. I.: Amelyek bizonyára nem kis mérben hozzásegíthetik olvasóinkat, hogy a zeneesztétika általánosabb összefüggéseinek fényében világosabban láthassák a zenei folrerorizmus vitakérdéseit. Köszönöm a beszélgetést. Kodály Zoltán KRITIKA Zelk Zoltánt idézzük Tisztelettel és szeretettel emlékezünk Zelk Zoltánra, születésének 75. évfordulóján. Két régi riport történetéhez Az itt közölt két fiatalkori Zelk-írás az Új Hírek című kolozsvári hétfői lappban jelent meg 1927-ben. Megértésükhöz segít, ha történetüket is ismerjük. 1925-ben a tizenkilenc éves Zelk Zoltán Szatmárnémetiben élt, ahonnan egy irodalmat ismerő nyomdász barátja — tudta nélkül — elküldte néhány versét az akkor bécsi emigrációban élő Kassák Lajosnak. Bécsből hamarosan levél érkezett: Kassák biztatta a kezdő fiatalembert, aki hamarosan Pestre utazott, költőnek. Első versét 1925-ben közölte a „365" nevű folyóirat, amely Pesten jelent meg, de Kassák irányításával. Zelk Zoltán hamarosan Kassák Lajos édesanyjánál, Istenes Erzsébetnél lesz albérlő, és mint kávéházi telefonos fiú, összegyűjt annyi pénzt, hogy meglátogathassa Kassákot Bécsben. Ez volt az első találkozásuk. Kassákné Simon Jolán akkoriban már gyakran megfordul Budapesten, hogy előkészítse férje hazatérését. Kassák titokban, álruhában érkezik: a hegyestetejű „tótkalap” helyett benyomott puhakalapban, a megszokott fekete orosz ing, a rudaska helyett fehér ingben, csokornyakkendővel. Jöveteléről csak Zelk Zoltán tudott, ő várta a vonatnál. Egy ideig bujkált, míg Simon Jolán „kijárta” a legalitását — már 1926-ban meg is indította új folyóiratát, a Dokumentumot. Zelk Zoltán ekkoriban, 1926 nyarán a városligeti Angolparkban dolgozik. Ekkor már az MSZMP (Vági-párt) tagja. 1927-ben lebukik, és mivel Érmihályfalván született, kitoloncolják, átteszik a határon, és „örökre kitiltják” Magyarország területéről. Hazamegy Szatmárba, de munkát keresve járja az erdélyi városokat. Így került többek közt Kolozsvárra is, így lehetett a rövid életű (1927 júliusától novemberig élő) lap munkatársa, Zilahi Zoltán néven. A városligeti riport élménye 1926 nyaráról árulkodik, utólag lett riporttá, mint ahogy utólag vált interjúvá Kassák hazatérésének és együttléteiknek, beszélgetéseiknek élményéből a másik írás. Zelk Zoltán csak 1928 nyarán szökik vissza Magyarországra, Budapestre. Egy ideig álnéven él, míg állampolgársága nem rendeződik. S. E. Kassák Lajos az új művészetről és készülő regényéről (Budapest.) Este kilenc óra. A Simplon már tele van ilyenkor vacsorázó vendégekkel. Főképp szocialista képviselők, törvényhatósági tagok és fiatal írók ülnek az asztalok körül. Egy hátsó asztalnál találom meg Kassák Lajosit a felesége és munkatársai körében. Jóízűt nevet, amikor tudtára adom, hogy ma nem munkatársa, hanem interjút kérő riporter vagyok. — Örül-e, hogy visszatért Budapestre? — Föltétlen! Jól tudja, nem rajtam múlt, hogy távoznom kellett. Nagyon sok érdekes dologgal ismerkedtem meg odakint, de mégis vágytam haza, hiszen mint magyar írónak, itt van a területem. Külföldön már „beérkezett” az új művészet, míg nálunk még mindig verekednie kell egy új törekvésű írónak. — Ez az! — csap az asztalra indulatosan. — Talán leginkább ez hozott haza. Nem bírtam már a puha bécsi életet, én nem tudok, mint 26