Kritika 10. (1981)

1981 / 12. szám - Zelk Zoltánt idézzük

tározott, hogy mit mihez lehet hozzárendelni, de ezt a kulturális hagyományok is erősen befolyásolják. Hogy az európai hagyomány­ban a dúr a vidám és a moll, a szomorú, ez egy nagyon hosszú kulturális fejlődésnek, egy konvenciórendszer beépülésének az eredmé­nye is, hiszen pl. a magyar népzene ezt a kettősséget nem ismeri, itt sokkal több hang­nem van forgalomban. De mihelyt kialakult egy ilyen kettősség, akkor adott a vidámság­­szomorúság vagy más, hasonló hozzárendelé­sek lehetősége. Mindezek együttesen hatnak abban, hogy a zenei hagyomány, amely így érzelmi, tehát egyúttal erősen rögződött ideológiai mozza­nattá is válik, egy-egy közösség identitástu­datát, öntudatát is nagymértékben meghatá­rozhatja Hogy mennyire, mutatják azok a hajdani viták, amelyek Bartók és Kodály te­vékenysége körül lángoltak fel, amikor is a magyar középosztály széles rétege a maga nemzeti indentitástudatát a magyar nótában látta megtestesülni, és könyörtelenül, szenve­délyesen elutasított mindent, amit ezzel nem tudott azonosítani, így Bartók és Kodály mű­vét is. Fő vonalaikban így festenek azok a ható­erők, amelyek a zene magatartásformáló funkcióját lehetővé teszik — e témakörben azonban még nagyon messze lehetne kalan­dozni. SZ. I.: Ez a hozzárendelési mechanizmus engem arra emlékeztet, amit a versformák vizsgálatából próbáltam leszűrni. Úgy ta­láltam, hogy e formák kétféle hatáslehető­­séggel rendelkeznek. Egyrészt a forma ritmi­kai jellege egy mozgásfelidéző-érzelmi moz­zanatot épít be a szöveg tartalmába, ami így nyugodtabb vagy zaklatottabb, harmoniku­sabb vagy diszharmonikusabb lesz stb. Más­részt viszont a nevezetesebb, jellegzetesebb formák keletkezésük-virágzásuk, fénykoruk életérzésének-korhangulatának tartalmát is sugározhatják: a hexameter a klasszikus hel­lén világ képzeteit idézheti fel, a hangsúlyos felező tizenkettes vagy felező nyolcas a ma­gyar népköltészetre, Petőfire, Aranyra emlé­keztetve magyaros ízt kölcsönözhet a szö­vegnek stb. Ez is egyfajta hozzárendelés — illik analógiaként a zenére? U. J.: Megítélésem szerint igen, teljes mér­tékben egyetértek vele. Kiegészítve azzal, hogy ha valaki egy számára ismeretlen nyel­ven írt verset hallgat, annak is van egy bi­zonyos közvetlen érzelmi hatása — persze sokkalta elmosódottabb és könnyebben válik unalmassá, mintha gondolatilag is közölne valamit a szöveg, tehát többrétű tartalmat — információt? message-et, „üzenetet”? — kö­zölne. S ugyanez a sorsa az olyan kísérle­tezésnek is a zenében, amelyik egyszerűen a közlő közeg saját technikai logikáját lovagolja meg anélkül, hogy megtalálná azt a közlendőt, amelynek közlésére éppen ezek a technikai formulák alkalmasak. SZ. I.: Valamint azoknak a költészeti kí­sérleteknek, amelyek az „abszolút költészet” vagy „konkrét költészet” jegyében értelem nélküli, pusztán hangzásukkal ható szövege­ket produkálnak. A verstani párhuzam azon­ban arra indít, hogy a következő kérdést tegyem fel. Ismeretes, hogy a magyar költé­szet eredetileg hangsúlyos versformákat hasz­nált, az időmérték, s ezen belül a jaimbus ná­lunk idegenből átvett „jövevényforma” volt. Később azonban a hangsúlyos formák szinte kiszorultak verselésünkből, az egész magyar költészet jambusban kezdett beszélni, most p­edig a szabad vers nyelvét használja. Elsza­kadt tehát az eredeti „anyanyelvi” formától, de idegenből átvett formákkal is remekműve­ket tudott létrehozni, megrendítően tudta megfogalmazni a magyarság sorskérdéseit. A jambikus versek, szabad versek is beépültek tehát „irodalmi anyanyelvünkbe”, nemzeti identitástudatunkba — ha úgy akarjuk mon­dani, nemzetkarakterünk szerves részei —, jóllehet, a versformájuk leszármazása szerint „idegen", „nemzetközi”. Ez a tény arra kész­tet, hogy visszatérjek a kérdéshez: nem állít­ható-e, hogy a magyar népzenétől — a „ké­ménytől­ és a „hígtól” egyaránt — idegen nemzetközi zenei formák, amelyek ugyan­úgy beépültek köztudatunkba, mint az idő­mérték vagy a szabad vers, ugyanúgy részei is zenei anyanyelvűnknek? U. J.: Azzal nem kísérleteznék, hogy meg­vonjam e zenei anyanyelv határait — hogy kinek­­ tartozik be, némiképp generációs kérdés is. Nem lehet kétséges viszont, hogy egy ilyen hagyomány mindig összetett, sok­rétű. Reformkori népies nemzeti líránk köl­tészetét­ is éppen az jellemzi, hogy kétarcú, egyszerre időm­értékes és hangsúlyos. Kodály is jól tudta e­zt, s az 1910-es években külö­nös érdeklődéssé­ fordult éppen a magyar időmértékes versek megzenésítési problémái felé, feltalálva azt a módszert, hogy a zenei időmértékkel igazodik a versbeli időmérték­hez, a szóh­angsúlyokat viszont a skálán ma­gasabban fekvő hangokkal érzékelteti. Ez a tény rávilágíthat, hogy az ő ■ hagyományfel­fogása nem zárta ki a jövevényformákat. S nem arra biztatta-e tanítványait, Vargyas La­jost, Járdányi Pált is, hogy telepedjenek le egy faluban és gyűjtsék össze mindazt, ami ott a zenei köztudatban él ? SZ. I : A hagyomány­értelmezés szemszögé­ből nézve is igen fontosnak lá­tom azt a gon­dolatot, hogy a zeneszerző feladata: a kora­beli világ sajátos, tipikus életérzéseit model­lálni, olyan zenei szerkezeteket alkotni, ame­lyek a korszerű emberi magatartásmódhoz kapcsolódó életérzéseket fejezik ki. Ebből az alaptételből következik az is, hogy — mint hallottuk — a mai alkotónak nem Bartók folklórfeldolgozása­it kell utánoznia, hanem folytatnia kell a bartóki művet. Nem egy hajdankori magyar parasztság életérzéseit kell mindenáron továbbplántálnia hanem olyan mértékben használhatja fel a folklór­anyagot, amilyen mértékben a mai, modern társadalom kapcsolódik ahhoz a múltbeli paraszti világhoz, amelyik a népzenében meg­szólaló életérzéseket őrizte lelkületében. U. J.: Teljesen egyetértek ezzel. S hadd hi­vatkozzam egy mindkettőnk által átélt tör­ténelmi emlékre, az 50-es évekre, amikor a zene magyarsága körüli viták idején — nép­zene kontra XIX. századi verbunkoshagyo­mány — az előadóművészet magyar karak­terét is nagyon leszűkített módon értelmez­ték. Megfeledkeztek arról, hogy az előadó­művészet magyar karakteréhez, hazai hagyo­mányához hozzátartozik pl. az is, ahogyan Joachim József a XIX. században Brahmsot játszotta, vagy ahogyan Erkelék Mozartot in­terpretálták. Mert van egy sajátos Mozart­­interpretáló hagyományunk, amelyik külön­bözik a bécsi, prágai, salzburgi vagy párizsi Mozart-előadások hagyományától. A magyar előadóművészeti tradíció nem attól magyar, hogy fokhagymás és paprikás, hanem attól, hogy a maga módján értelmezi a nemzet­közi hagyományt. Ez a gondolat talán kiegé­szítheti az eddigieket. SZ. I.: Amelyek bizonyára nem kis mér­­ben hozzásegíthetik olvasóinkat, hogy a ze­neesztétika általánosabb összefüggéseinek fé­nyében világosabban láthassák a zenei folre­­rorizmus vitakérdéseit. Köszönöm a beszél­getést. Kodály Zoltán KRITIKA Zelk Zoltánt idézzük Tisztelettel és szeretettel emlé­kezünk Zelk Zoltánra, születé­sének 75. évfordulóján. Két régi riport történetéhez A­z itt közölt két fiatalkori Zelk-írás az Új Hírek című kolozsvári hétfői lap­pban jelent meg 1927-ben. Megértésük­­­höz segít, ha történetüket is ismerjük. 1925-ben a tizenkilenc éves Zelk Zoltán Szatmárnémetiben élt, ahonnan egy irodalmat ismerő nyomdász barátja — tudta nélkül — elküldte néhány versét az akkor bécsi emig­rációban élő Kassák Lajosnak. Bécsből hama­rosan levél érkezett: Kassák biztatta a kezdő fiatalembert, aki hamarosan Pestre utazott, költőnek. Első versét 1925-ben közölte a „365" nevű folyóirat, amely Pesten jelent meg, de Kassák irányításával. Zelk Zoltán hamarosan Kassák Lajos édes­anyjánál, Istenes Erzsébetnél lesz albérlő, és mint kávéházi telefonos fiú, összegyűjt annyi pénzt, hogy meglátogathassa Kassákot­­ Bécsben. Ez volt az első találkozásuk. Kassák­­né Simon Jolán akkoriban már gyakran meg­fordul Budapesten, hogy előkészítse férje ha­zatérését. Kassák titokban, álruhában érkezik: a hegyestetejű „tótkalap” helyett benyomott puhakalapban, a megszokott fekete orosz ing, a rudaska helyett fehér ingben, csokornyak­kendővel. Jöveteléről csak Zelk Zoltán tudott, ő várta a vonatnál. Egy ideig bujkált, míg Simon Jolán „kijárta” a legalitását — már 1926-ban meg is indította új folyóiratát, a Dokumentumot. Zelk Zoltán ekkoriban, 1926 nyarán a vá­rosligeti Angolparkban dolgozik. Ekkor már az MSZMP (Vági-párt) tagja. 1927-ben lebu­kik, és mivel Érmihályfalván született, kito­loncolják, átteszik a határon, és „örökre ki­tiltják” Magyarország területéről. Hazamegy Szatmárba, de munkát keresve járja az erdé­lyi városokat. Így került többek közt Kolozs­várra is, így lehetett a rövid életű (1927 júliu­sától novemberig élő) lap munkatársa, Zilahi Zoltán néven. A városligeti riport élménye 1926 nyaráról árulkodik, utólag lett riporttá, mint ahogy utólag vált interjúvá Kassák hazatérésének és együttléteiknek, beszélgetéseiknek élmé­nyéből a másik írás. Zelk Zoltán csak 1928 nyarán szökik vissza Magyarországra, Budapestre. Egy ideig álné­ven él, míg állampolgársága nem rendeződik. S. E. Kassák Lajos az új művészetről és készülő regényéről (Budapest.) Este kilenc óra. A Simplon már tele van ilyenkor vacsorázó vendégekkel. Fő­képp szocialista képviselők, törvényhatósági tagok és fiatal­ írók ülnek az asztalok körül. Egy hátsó asztalnál találom meg Kassák La­josit a felesége és munkatársai körében. Jóízűt nevet, amikor tudtára adom, hogy ma nem munkatársa, hanem interjút kérő riporter va­gyok. — Örül-e, hogy visszatért Budapestre? — Föltétlen! Jól tudja, nem rajtam múlt, hogy távoznom kellett. Nagyon sok érdekes dologgal­ ismerkedtem meg odakint, de mégis vágytam haza, hiszen mint magyar írónak, itt van a területem. Külföldön már „beérkezett” az új művészet, míg nálunk még mindig verekednie kell egy új törekvésű írónak. — Ez az! — csap az asztalra indulatosan. — Talán leginkább ez hozott haza. Nem bírtam már a puha bécsi életet, én nem tudok, mint 26

Next