Kritika 12. (1983)
1983 / 9. szám - Wéber Antal: Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának - Bécsy Ágnes: Orbán Ottó: Helyzetünk az óceánon
„ versértés” elmélyítésén fáradozó literátornak tekinti magát Lengyel Balázs, s ezért is érzi feladatköréhez tartozónak az olyasfajta versismertetést, amelyik alkalomadtán felveti — az eligazító olvasás és olvastatás szándékával — „az esztétikai elsajátítás aktuális kérdéseit is.” Mivel ezek az aktuális kérdések rendszerint összefüggenek valamiképp a versváltozás világfolyamataival, korábban érvényes versképletek és versminták „gyökeres átalakulásával”, a korábbi verseszmények „tektonikus megrázkódtatásai”-val, érthető, hogy a viszonyítás és vonatkoztatás érdekében némelykor utal a szerző a közelebbtávolabb lejátszódó eseményekre, amelyek így-úgy a magyar költészet alakulástörténetét is befolyásolják. Inkább csak gyakorlatias, mintsem teoretikus igényű kipillantások ezek, rendszer sem kerekedik ki belőlük, de még a röpke célzások is segíthetnek némiképp az olvasónak az eligazodásban, így abban is, hogy a líránkról kapott — többé-kevésbé érvényes — mozaikképeket nagyobb távlatba állíthassuk. (Magvető) FÜLÖP LÁSZLÓ Szabó Magda: Megmaradt SzobotkánakE z a könyv regény, ám annak egy egészen sajátos változata. Felfoghatnak Szobotka Tibor regényes életrajzának is, de mindenképpen több ennél: megtaláljuk benne a dokumentatív, szinte filosz módra precíz pályakép elemeit csakúgy, mint a házastárssal együtt töltött évtizedek emlékének lírai felidézését. Még egy különlegessége a könyvnek az a körülmény, hogy a Szobotka Tibortól származó szövegrészek (visszaemlékező írások, naplójegyzetek, ifjúkori művek, költemények) váltakoznak Szabó Magda kiegészítő kommentárjaival, az életpálya szépen komponált fejezeteivel. A tények felidézésének életrajzírói feladata s a személyes kötődés vallomása nem mondanak ellent egymásnak; éppenséggel ez a kettősség az, ami a mű hatását fokozza, s Szobotka egyéniségét, kettőjük kapcsolatát az olvasónak hitelesen és bensőségesen közvetíti. A könyv lényegében annak a helyzetnek a tragikumát írja le, miszerint történelmünk alakulásának törvényei és véletlenei úgy találkoztak, hogy ennek következtében egy nagyra hivatott és tehetséges író pályája nem tudott hozzá méltóan kiteljesedni. Ez a veszteség nem pusztán a meg nem írt művek számszerű mínusza, noha e tény önmagában véve is szomorú, hanem az a szenvedés, ami az írás és a publikálás lehetőségétől megfosztott művészt sújtotta, egyúttal erkölcsi veszteség is, az írói elhivatottságot ért sérelem. Mondhatnék természetesen, hogy az ötvenes évek tragikus hibáinak egy író (vagy akár sok író) elhallgatása, perifériára szorulása csak egyik mozzanata, a hallgatás és a nélkülözés néhány esztendeje a zord történelemnek lerótt adó, s ezt azután a jóvátétel s az újrakezdés követheti. Általánosságban nézve e megállapítás korántsem jogosulatlan. Ám az ember szükségképpen a maga egyedi életét éli, s egy adott periódusban olyan jóvátehetetlen sérülés érheti, amelyet többé nem hever ki, magával hurcolja csalódását akkor is, amikor a körülmények számára is kedvezően megváltoznak. Mindez olyannyira egyéni alkat kérdése, hogy a puszta elmélkedés a történtekről egy lépéssel sem visz tovább. Az írói pálya, ahogy mondani szokták, göröngyös, s még a legkedvezőbb körülmények között sem mondható sikerek megszakítatlan sorozatának. Magának az irodalmi életnek is vannak olyan sajátosságai, mint különböző csoportok létezése, politikai, művészetfelfogásbeli ellentétek, rivalizálások, amelyek megkeseríthetik az írók életét. Szobotkának külön szerencsétlensége volt, hogy mintegy az ötvenes évek sematikus irodalomszemléletének utóhatásaként a könyvkiadás és a kritika egyes képviselői értetlenül fogadták nagy sikerű regényét, a Megbízható úriembert. Ez a ma már, ha szabad azt mondani, komikusnak tetsző megítélés kihatott pályája későbbi alakulására, tartósan késleltetve művei megjelenését, s ami még nagyobb baj: elvéve kedvét az alkotástól. Szabó Magda könyvében azonban nemcsak az író háttérbe szorulásának krónikáját adja, hanem az írói hivatás teljesítésében gátolt ember magatartásának művészileg rendkívül meggyőző rajzát is. Integritását, méltóságát hajlíthatatlan erkölcsi tartással igyekezett megőrizni, néha már-már önmagáért való makacssággal. Ezzel feltehetően nem könnyített, inkább nehezített helyzetén. Mégsem tehetett másként. Udvarias rezerváltsága nem védekező póz volt, egyéniségéhez tartozott. Fájdalmait és csalódottságát oly eredményesen titkolta, hogy egyetemi kollégái két évtized alatt sem ismerték meg igazán. Azt olvassuk, hogy inkább gyalog ment fel a harmadik emeletre, nehogy a liftben találkoznia kelljen egyetemi oktatókkal, s beszélgetésre kényszerüljön. A visszahúzódásnak ez a foka bizonnyal érthető volt, ám egyúttal sajnálatos is. Hozzájárult e tény ahhoz a felfogáshoz, miszerint Szobotka kiválóan művelt, angolos eleganciával öltözködő, udvarias, tartózkodó, szabatosan, enyhe iróniával megnyilatkozó tudományos szakember. Regénye megjelenése után e jellemzés azzal bővült, hogy meglepően tehetséges literary gentleman. Hogy elsősorban írónak tekinti magát, nem volt ismeretes. Nem ismertük Szobotkát. Fiatalkora, családi viszonyai, mint mindenkinél, motiváló tényezők. A fájdalom gyökerei mélybe nyúlnak. Veszteségei, sikerei, ambíciói, azok kivételével, akik e korszakában személyes kapcsolatban álltak vele, homályban maradtak. Még pályájának törése, a Rádiótól való elbocsáttatása, hányódása sem tűnt fel, annyira tömeges volt akkoriban. S most mégis megismertük Szobotkát e különös könyv révén. Szabó Magda kulcsot ad kezünkbe élettörténetének, jellemének megismeréséhez, egy fájdalmas, gazdag élet, egy jelentős életmű, s nem utolsósorban egy példamutató emberi kapcsolat történetéhez. Ne feledjük: az életmű, ha későn is, s nem úgy, ahogy alkotója szerette volna, létrejött, s meggyőződésem szerint maradandónak fog bizonyulni, s most már visszavonhatatlan. Az igazságtétel az irodalom történetében sokszor nem méltányos, természetes aktus, végképp azonban nem szokott elmaradni. Az utolsó esztendőkben közzétett visszaemlékező írásai, túl regényein és elbeszélésein, nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az író Szobotka portréja mind jobban kirajzolódjon. A Magyar honvéd szemüvege vagy a Megmaradtam Szobotkának azzal a tárgyilagossággal, amelyben az irónia, az angolos understatement lírai lényekkel váltakozik, megmutatja a megfigyelő és gondolkodó író kivételes képességeit, s azt is, hogy világlátása progresszív és kritikus, s a vele szemben megnyilvánuló fenntartások alaptalanok, mi több, feleslegesek voltak. S éppen a felesleges bántalmak azok, melyeket nem szabad egyszerűen a történelem számlájára írni. Egy olyan embertől, aki a halál árnyékában olyan pontosan figyeli meg az amerikai kórház hétköznapjait, s szenvedő önmagát az itt tapasztalható arányossággal illeszti bele a képbe, mi sem áll távolabb, mint a dekadencia. Szobotka sohasem akarta akár a székely szolgáló halálmadarát, akár saját csüggedését másokra erőltetni, illúziótlanul ugyan, de a létező világra figyelt, s amit tapasztalt, azt formálta művé. „Különös, hogy soha senki az én életrajzomra nem volt kíváncsi” — írta Szobotka egyik visszaemlékezésében. Ez bizonnyal így volt életének nehéz esztendeiben. Nem így van most. Szobotka művei s Szabó Magdának ez a könyve felkeltették a kíváncsiságot. Aki kezébe veszi ezt a könyvet, érdeklődéssel, meghatottsággal és nem kevés tanulsággal olvashatja. (Magvető) WÉBER ANTAL 33 Orbán Ottó: Helyzetünk az óceánonÖsszegző, összefoglaló mű Orbán Ottó „versregénye”. Köteteinek — főleg az 1971 óta megjelenteknek — mindegyikében áll egy-egy ciklus prózában írt költeményekből. E ciklusok — a maguk helyén — nem váltottak ki speciális, csak nekik szóló érdeklődést, bár tendenciát jelző érdekességük, súlyuk már az Emberáldozat című kötet óta egyre nőtt, Az alvó vulkán (1981) ciklusa pedig (Az új világ) határozottan a kötet pirosbetűs lapjait jelentette. A szívósan fejlesztett verstípus darabjaiból, csoportjaiból szerkesztette egységbe — némi kiegészítéssel — új kötetét a költő, ékes bizonyságául annak a figyelemre méltó alkotói vonásának, hogy nem annyira egyes verseket, mint líráját írja. Az érthetően déjá vu élményeket kiváltó szövegek az új összefüggésben mintegy helyükre kerülnek, és homogenitásukban új minőséget teremtenek. Bár egyes darabjai közel sem egyforma értékűek, a folyamatosságban egy kiérlelten egységes, egyéni, erőteljes költői mű jelenik meg, mely fölényesen helytáll önmagáért. A jó vers, mint a szög úgy áll a dolgok lényegében... — ez a kötetre mint egy műre kiváltképpen érvényes. Olyan önéletrajzi (fejlődési) „regény”, melynek történelmi (társadalmi) horizontján egy „családregény” kontúrjai is feltűnnek; életfilozófiai reflexiókban gazdag, szilárd lírai énje pedig egy kor és környezet tüzes reprezentánsa. ... kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túlélésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú közép-európai. A lírai tipizálással megjelenő hős valódi „unitas multiplex”, épp ezért érdemes néhány vonását és költői eljárását — minthogy összefüggnek — megfigyelni, összetéveszthetetlen világszemlélettel rendelkezik; minden eszmét, tényt, körülményt fürkész kételkedéssel reflektál, ám sosem valami bágyadt, nihilista előfeltevéssel, annál több kicselezhetetlen értékigénnyel. Kételkedése az örökkön háborús árva, így vagy úgy vesztes közép-európai ember ösztönös védekezése (egy leopárd-óvoda helyzetgyakorlata) meg alapvető filozófiai elv. A kettő egyazon magatartás, világhoz való viszony spontán, illetve intellektuális megnyilvánulása. Kínjában teremt kénytelen távolságot, távlatot — nem több gyanakvással, mint kajánsággal —, hogy aztán megadja magát önként s némi rezignált reménnyel. A kívülállás és részvétel folytonos egységében él. Az óceán koszos, de a magunk módján mi győzünk... ÍME AZ EMBER. Ez már nem irónia csupán. A megértett sors és elvszerű értékelése hangzik együtt. A célba juttatott tanulság elvi módszere pedig az, hogy eszméket, tételeket, közfelfogást szembesít szüntelenül a valóság elemi, triviálisan köznapi tényeivel, emberi léptéket a természet téridejével, serény tudatot öntudatlan nyugalmú törvényekkel, a történelem elvont lényegét a hátsó sikátorokban lakó, rövid életű ember munkájának, szerelmének, reményeinek banalitásával. Nem föltétlenül antagonizmusokat érzékel köztük azonban, hanem egyidejű kölcsönhatásokat. Azt a rejtett működést, melyben a vérrel elkevert idő ... húsz-harminc év múlva történelemmé szilárdul. Éppen ez a folyamat lenne a kötet eszmei tárgya, különös figyelemmel a vér-alapanyagra, az emberi tényező meleg személyességére. De a folyamat nem mint objektív ábrázolási tárgy jelenik meg: a lírai szövegek képi invenciója, emocionális feszültsége sejteti meg, érzéki lüktetéssel, a személyes átélés tartalmaként. A gazdag tárgyiasságok, az életteli jelenségvilág és a rájuk vonatkozó utalások motivikus rendszere, az életrajzi időrenden túl, oly biztos kohéziót teremt, ami által minden komponens az eszmei egészet fogalmazza, ebben kerül helyére. Az eszmei egész pedig a blaszfémikus szkepticizmus és a heroikus étosz több szólamával hangzó sorsélmény, helyzetjelentés arról, hogy kik, mik vagyunk, hogyan lettünk és vagyunk itt, ma, mi — Európa szegényebb felének lényege, magyarok, kicsik és nagyok — a történelem időóceánján, mely létünk köze