Kritika 12. (1983)

1983 / 9. szám - Wéber Antal: Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának - Bécsy Ágnes: Orbán Ottó: Helyzetünk az óceánon

„ versértés” elmélyítésén fáradozó literátor­­nak tekinti magát Lengyel Balázs, s ezért is érzi feladatköréhez tartozónak az olyasfajta versismertetést, amelyik alkalomadtán felve­ti — az eligazító olvasás és olvastatás szán­dékával — „az esztétikai elsajátítás aktuális kérdéseit is.” Mivel ezek az aktuális kérdé­sek rendszerint összefüggenek valamiképp a versváltozás világfolyamataival, korábban ér­vényes versképletek és versminták „gyökeres átalakulásával”, a korábbi verseszmények „tektonikus megrázkódtatásai”-val, érthető, hogy a viszonyítás és vonatkoztatás érdeké­ben némelykor utal a szerző a közelebb­­távolabb lejátszódó eseményekre, amelyek így-úgy a magyar költészet alakulástörténe­tét is befolyásolják. Inkább csak gyakorlatias, mintsem teoretikus igényű kipillantások ezek, rendszer sem kerekedik ki belőlük, de még a röpke célzások is segíthetnek némiképp az olvasónak az eligazodásban, így abban is, hogy a líránkról kapott — többé-kevésbé ér­vényes — mozaikképeket nagyobb távlatba állíthassuk. (Magvető) FÜLÖP LÁSZLÓ Szabó Magda: Megmaradt SzobotkánakE­ z a könyv regény, ám annak egy egészen sajátos változata. Felfoghatnak Szobotka Tibor regényes életrajzának is, de min­denképpen több ennél: megtaláljuk benne a dokumentatív, szinte filosz módra precíz pá­lyakép elemeit csakúgy, mint a házastárssal együtt töltött évtizedek emlékének lírai fel­idézését. Még egy különlegessége a könyvnek az a körülmény, hogy a Szobotka Tibortól származó szövegrészek (visszaemlékező írá­sok, naplójegyzetek, ifjúkori művek, költemé­nyek) váltakoznak Szabó Magda kiegészítő kommentárjaival, az életpálya szépen kompo­nált fejezeteivel. A tények felidézésének élet­rajzírói feladata s a személyes kötődés vallo­mása nem mondanak ellent egymásnak; ép­penséggel ez a kettősség az, ami a mű hatá­sát fokozza, s Szobotka egyéniségét, kettőjük kapcsolatát az olvasónak hitelesen és benső­ségesen közvetíti. A könyv lényegében annak a helyzetnek a tragikumát írja le, miszerint történelmünk alakulásának törvényei és véletlenei úgy ta­lálkoztak, hogy ennek következtében egy nagyra hivatott és tehetséges író pályája nem tudott hozzá méltóan kiteljesedni. Ez a vesz­teség nem pusztán a meg nem írt művek számszerű mínusza, noha e tény önmagában véve is szomorú, hanem az a szenvedés, ami az írás és a publikálás lehetőségétől megfosz­tott művészt sújtotta, egyúttal erkölcsi vesz­teség is, az írói elhivatottságot ért sérelem. Mondhatnék természetesen, hogy az ötve­nes évek tragikus hibáinak egy író (vagy akár sok író) elhallgatása, perifériára szorulása csak egyik mozzanata, a hallgatás és a nél­külözés néhány esztendeje a zord történe­lemnek lerótt adó, s ezt azután a jóvátétel s az újrakezdés követheti. Általánosságban néz­ve e megállapítás korántsem jogosulatlan. Ám az ember szükségképpen a maga egyedi életét éli, s egy adott periódusban olyan jóvátehe­tetlen sérülés érheti, amelyet többé nem he­ver ki, magával hurcolja csalódását akkor is, amikor a körülmények számára is kedvezően megváltoznak. Mindez olyannyira egyéni al­kat kérdése, hogy a puszta elmélkedés a tör­téntekről egy lépéssel sem visz tovább. Az írói pálya, ahogy mondani szokták, gö­röngyös, s még a legkedvezőbb körülmények között sem mondható sikerek megszakítatlan sorozatának. Magának az irodalmi életnek is vannak olyan sajátosságai, mint különböző csoportok létezése, politikai, művészetfelfo­gásbeli ellentétek, rivalizálások, amelyek megkeseríthetik az írók életét. Szobotkának külön szerencsétlensége volt, hogy mintegy az ötvenes évek sematikus irodalomszemléleté­nek utóhatásaként a könyvkiadás és a kritika egyes képviselői értetlenül fogadták nagy sike­rű regényét, a Megbízható úriembert. Ez a ma már, ha szabad azt mondani, komikusnak tet­sző megítélés kihatott pályája későbbi alaku­lására, tartósan késleltetve művei megjelené­sét, s ami még nagyobb baj: elvéve kedvét az alkotástól. Szabó Magda könyvében azonban nemcsak az író háttérbe szorulásának krónikáját adja, hanem az írói hivatás teljesítésében gátolt ember magatartásának művészileg rendkívül meggyőző rajzát is. Integritását, méltóságát hajlíthatatlan erkölcsi tartással igyekezett megőrizni, néha már-már önmagáért való ma­kacssággal. Ezzel feltehetően nem könnyített, inkább nehezített helyzetén. Mégsem tehetett másként. Udvarias rezerváltsága nem védeke­ző póz volt, egyéniségéhez tartozott. Fájdal­mait és csalódottságát oly eredményesen tit­kolta, hogy egyetemi kollégái két évtized alatt sem ismerték meg igazán. Azt olvassuk, hogy inkább gyalog ment fel a harmadik emeletre, nehogy a liftben találkoznia kelljen egyetemi oktatókkal, s beszélgetésre kényszerüljön. A visszahúzódásnak ez a foka bizonnyal érthető volt, ám egyúttal sajnálatos is. Hozzájárult e tény ahhoz a felfogáshoz, miszerint Szobot­ka kiválóan művelt, angolos eleganciával öl­tözködő, udvarias, tartózkodó, szabatosan, enyhe iróniával megnyilatkozó tudományos szakember. Regénye megjelenése után e jel­lemzés azzal bővült, hogy meglepően tehetsé­ges literary gentleman. Hogy elsősorban író­nak tekinti magát, nem volt ismeretes. N­em ismertük Szobotkát. Fiatalkora, csa­ládi viszonyai, mint mindenkinél, moti­váló tényezők. A fájdalom gyökerei mélybe nyúlnak. Veszteségei, sikerei, ambí­ciói, azok kivételével, akik e korszakában sze­mélyes kapcsolatban álltak vele, homályban maradtak. Még pályájának törése, a Rádiótól való elbocsáttatása, hányódása sem tűnt fel, annyira tömeges volt akkoriban. S most mégis megismertük Szobotkát e kü­lönös könyv révén. Szabó Magda kulcsot ad kezünkbe élettörténetének, jellemének meg­ismeréséhez, egy fájdalmas, gazdag élet, egy jelentős életmű, s nem utolsósorban egy pél­damutató emberi kapcsolat történetéhez. Ne feledjük: az életmű, ha későn is, s nem úgy, ahogy alkotója szerette volna, létrejött, s meg­győződésem szerint maradandónak fog bizo­nyulni, s most már visszavonhatatlan. Az igazságtétel az irodalom történetében sokszor nem méltányos, természetes aktus, végképp azonban nem szokott elmaradni. Az utolsó esztendőkben közzétett visszaem­lékező írásai, túl regényein és elbeszélésein, nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az író Szobotka portréja mind jobban kirajzo­lódjon. A Magyar honvéd szemüvege vagy a Megmaradtam Szobotkának azzal a tárgyila­gossággal, amelyben az irónia, az angolos un­derstatement lírai lényekkel váltakozik, meg­mutatja a megfigyelő és gondolkodó író kivé­teles képességeit, s azt is, hogy világlátása progresszív és kritikus, s a vele szemben megnyilvánuló fenntartások alaptalanok, mi több, feleslegesek voltak. S éppen a felesle­ges bántalmak azok, melyeket nem szabad egyszerűen a történelem számlájára írni. Egy olyan embertől, aki a halál árnyékában olyan pontosan figyeli meg az amerikai kórház hét­köznapjait, s szenvedő önmagát az itt tapasz­talható arányossággal illeszti bele a képbe, mi sem áll távolabb, mint a dekadencia. Szobotka sohasem akarta akár a székely szolgáló halál­madarát, akár saját csüggedését másokra erőltetni, illúziótlanul ugyan, de a létező vi­lágra figyelt, s amit tapasztalt, azt formálta művé. „Különös, hogy soha senki az én életraj­zomra nem volt kíváncsi” — írta Szobotka egyik visszaemlékezésében. Ez bizonnyal így volt életének nehéz esztendeiben. Nem így van most. Szobotka művei s Szabó Magdának ez a könyve felkeltették a kíváncsiságot. Aki kezébe veszi ezt a könyvet, érdeklődéssel, meghatottsággal és nem kevés tanulsággal ol­vashatja. (Magvető) WÉBER ANTAL 33 Orbán Ottó: Helyzetünk az óceánonÖ­sszegző, összefoglaló mű Orbán Ottó „versregénye”. Köteteinek — főleg az 1971 óta megjelenteknek — mindegyi­kében áll egy-egy ciklus prózában írt költe­ményekből. E ciklusok — a maguk helyén — nem váltottak ki speciális, csak nekik szóló érdeklődést, bár tendenciát jelző érdekessé­gük, súlyuk már az Emberáldozat című kötet óta egyre nőtt, Az alvó vulkán (1981) ciklusa pedig (Az új világ) határozottan a kötet piros­betűs lapjait jelentette. A szívósan fejlesz­tett verstípus darabjaiból, csoportjaiból szer­kesztette egységbe — némi kiegészítéssel — új kötetét a költő, ékes bizonyságául annak a fi­gyelemre méltó alkotói vonásának, hogy nem annyira egyes verseket, mint líráját írja. Az érthetően déjá vu élményeket kiváltó szöve­gek az új összefüggésben mintegy helyükre kerülnek, és homogenitásukban új minőséget teremtenek. Bár egyes darabjai közel sem egyforma értékűek, a folyamatosságban egy kiérlelten egységes, egyéni, erőteljes költői mű jelenik meg, mely fölényesen helytáll önmagáért. A jó vers, mint a szög úgy áll a dolgok lényegében... — ez a kötetre mint egy műre kiváltképpen érvényes. Olyan ön­életrajzi (fejlődési) „regény”, melynek törté­nelmi (társadalmi) horizontján egy „család­­regény” kontúrjai is feltűnnek; életfilozófiai reflexiókban gazdag, szilárd lírai én­je pedig egy kor és környezet tüzes reprezentánsa. ... kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túl­élésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú közép-európai. A lírai tipizálással megjelenő hős valódi „unitas multiplex”, épp ezért érdemes néhány vonását és költői eljárását — minthogy össze­függnek — megfigyelni, összetéveszthetetlen világszemlélettel rendelkezik; minden eszmét, tényt, körülményt fürkész kételkedéssel ref­lektál, ám sosem valami bágyadt, nihilista előfeltevéssel, annál több kicselezhetetlen ér­tékigénnyel. Kételkedése az örökkön háborús árva, így vagy úgy vesztes közép-európai em­ber ösztönös védekezése (egy leopárd-óvoda helyzetgyakorlata) meg alapvető filozófiai elv. A kettő egyazon magatartás, világhoz való viszony spontán, illetve intellektuális meg­nyilvánulása. Kínjában teremt kénytelen tá­volságot, távlatot — nem több gyanakvással, mint kajánsággal —, hogy aztán megadja ma­gát önként s némi rezignált reménnyel. A kívülállás és részvétel folytonos egységében él. Az óceán koszos, de a magunk módján mi győzünk... ÍME AZ EMBER. Ez már nem irónia csupán. A megértett sors és elvszerű értékelése hangzik együtt. A célba juttatott tanulság elvi módszere pedig az, hogy eszmé­ket, tételeket, közfelfogást szembesít szün­telenül a valóság elemi, triviálisan köznapi té­­nyeivel, emberi léptéket a természet téridejé­vel, serény tudatot öntudatlan nyugalmú tör­vényekkel, a történelem elvont lényegét a hátsó sikátorokban lakó, rövid életű ember munkájának, szerelmének, reményeinek ba­nalitásával. Nem föltétlenül antagonizmusokat érzékel köztük azonban, hanem egyidejű köl­csönhatásokat. Azt a rejtett működést, mely­ben a vérrel elkevert idő ... húsz-harminc év múlva történelemmé szilárdul. Éppen ez a fo­lyamat lenne a kötet eszmei tárgya, különös figyelemmel a vér-alapanyagra, az emberi té­nyező meleg személyességére. De a folyamat nem mint objektív ábrázolási tárgy jelenik meg: a lírai szövegek képi invenciója, emocio­nális feszültsége sejteti meg, érzéki lüktetés­sel, a személyes átélés tartalmaként. A gaz­dag tárgyiasságok, az életteli jelenségvilág és a rájuk vonatkozó utalások motivikus rend­szere, az életrajzi időrenden túl, oly biztos kohéziót teremt, ami által minden komponens az eszmei egészet fogalmazza, ebben kerül helyére. Az eszmei egész pedig a blaszfémikus szkepticizmus és a heroikus étosz több szóla­mával hangzó sorsélmény, helyzetjelentés ar­ról, hogy kik, mik vagyunk, hogyan lettünk és vagyunk itt, ma, mi — Európa szegényebb fe­lének lényege, magyarok, kicsik és nagyok — a történelem időóceánján, mely létünk köze­

Next