Kritika 12. (1983)
1983 / 3. szám - Fekete Sándor: Petőfi világszabadsága
A magam részéről úgy látom, hogy a kötet 48-as birtokbavétele nem zárja ki annak korábbi ismeretét Petőfi részéről. Sőt még az is elképzelhető, hogy a költő azt a példányt szerezte vagy kapta meg valakitől (talán nem véletlenül épp 48-ban!), amelyet ő már korábban olvasott. De erről fölösleges fantáziálnunk. El nem hanyagolható viszont, ha a két forradalmár eszmei rokonságát vizsgáljuk, az a tény, hogy A nép című költemény axiómája Saint-Just tételének igen közeli rokona: „Ahol nincsenek törvények, ott nincs haza, ezért azoknak a népeknek, amelyek zsarnokságban élnek, nincs hazájuk ..(Esprit de la révolution, V. rész, 1. fejezet). De ha Petőfi valóban csak 1848-ban jutott hozzá az Esprithez, A nép axiómájával rokon gondolatokat lelhetett Saint-Just beszédeiben is, mert ezekben újra és újra megfogalmazódik a költőnek is kedves eszme: „Egy népnek, amely nem boldog, nincs hazája...” (Un peuple qui n’est pas hereux n’a point de patrie...” — Discours et rapports Paris, 1977. 75.) A népről írt érdekes és igen imponáló forrásanyagot felvonultató tanulmányában Lukácsy szép számmal sorolja, hogy ki mindenki fejtegetett a jog s a haza összekapcsolódó fogalmáról a költőéhez többé-kevésbé hasonló gondolatokat. De miközben az átfogó áttekintés benyomását igyekszik kelteni, sőt megdorgálja egy kollégáját (nem e sorok íróját) „a találomra való idézgetés” „helytelen módszere” miatt, ő maga épp a Petőfihez legszorosabban köthető fenti saint-justi tételt hagyja el... Pedig hát aligha valószínű, hogy Petőfi jobban ismerte mondjuk a Nagy Enciklopédiát, mint Saint-Just beszédeit. Hiszen, nem lehet elégszer ismételni, mégiscsak költő volt és forradalmár, s nem filozófus. Mint puszta érdekességet említem, hogy az Egy gondolat... a világszabadság kulcsszava mellett nyitó mondataival is Saint-Justre rímelhet. Horváth János jó néhány párhuzamos helyet keresett az „ágyban, párnák közt halni meg” képéhez, de ezúttal sem fordult a francia forradalomtörténethez, pedig épp Saint-Just írta: „Les grands hommes ne meurent point dans leur lit.” — A magyar kiadás szerint: „A nagy emberek nem ágyban halnak meg.” (E kiadás egyébként azt állítja, hogy A köztársasági intézményekről című vázlattöredék, honnan e büszke maxima ered, csak 1880-ban jelent meg először, „csaknem egy évszázaddal a szerző halála után” (Saint- Just: Beszédek és beszámolók, Gondolat, 1969. 227.). Ha ez igaz volna, Petőfi természetesen nem ismerhette volna e művet. A valóságban, miként ezt Jean-Pierre Gross remek kritikai bibliográfiája is közli, a töredéket már 1800- ban kiadták, majd Nodier 1829-ben és 1831- ben is újra megjelentette s ez után egy 1834-es kiadás következett stb. (Lásd: Actes du colloque Saint-Just, Paris, 1968.) Kuszan lehetne itt időzni azoknál a gondolatoknál, amelyek Saint-Just és Petőfi eszmevilágában határozott párhuzamosságokat jeleznek. Ezekre azonban nincs itt tér, pusztán arra kell, ha röviden is, utalnom, hogy a liberté du monde olyan jelentős fogalma volt a nagy forradalomnak, hogy Robespierre egyik legnevezetesebb beszédébe is bekerült, méghozzá nem pusztán díszítő elemként vagy jelszóként. Ismeretes, hogy 1794. május 7-én a Megvesztegethetetlen nagy szónoklatban adta elő eszméit a Legfőbb Lényről (melynek ünnepét egy hónap múlva meg is rendezték). Ez a beszéd megismételte Mathieu beszámolójának javaslatait arra vonatkozóan, hogy milyen ünnepekkel kell feldíszíteni a köztársasági kalendáriumot. Nos, a 36 ünnep listáján a Legfőbb Lény és a Természet, az Emberi nem, a Francia nép, az Emberiség jótevői, a Szabadság mártírjai, a Szabadság és Egyenlőség. A köztársaság ünnepe után hetediknek az az ünnep szerepel, amelyet A la Liberté du monde-nak kell szentelni. Ha Petőfi csakugyan komolyan tanulmányozta a francia forradalmat — s minden vizsgálódásunk ezt erősíti —, nehéz elképzelnünk, hogy Saint-Just és Robespierre legnevezetesebb beszédeit sem ismerte. Természetesen találkozhatott a világszabadság fogalmával, amint erre már Müller Lipót felhívta a figyelmet, Béranger-nál is, s ez éppoly fontos lehet számunkra, mint az a Pándi Pál egyik könyvében már jelzett tény, hogy Michelet-nél is előfordul a liberté du monde. (Petőfi és a nacionalizmus, 1974. 131.) Mivel azonban mind a két szerző a francia forradalom bűvkörében gondolkodott, Petőfire gyakorolt hatásuk feltételezése nem áll ellentétben a költő saját önjellemzésével, mely szerint evangéliuma a francia forradalmak története volt. Pándi Michelet egy mondatát idézi, de ez igen fontos, mert Petőfi is hasonló lelkesedéssel ismerte el mindig Franciaország történelmi szerepét az emberiség felszabadításában, mint a nagy történetíró: „Franciaország szabadsága igazságos és szent. Megérdemli, hogy kezdete legyen a világ szabadságának...” (i. m. 133. Az Introduction à l’histoire universelle általam olvasott 1843-as kiadásában a 92. lapon.) Érdemes magát az egész művet is tanulmányozni, mert ez az Introduction, miként Michelet több más könyve is, szinte jelszószerűen fogalmazza meg Petőfi jó néhány politikai eszméjét: a történelem nála a szabadságért vívott végeérhetetlen harc, a szabadság fokozatos diadalmenete. Azt kívánja, „tartson örökké ez a harc”, amely megalkotja az ember méltóságát és a világ harmóniáját (vö.: A Háború volt. .. című Petőfi-költemény alapeszméjével). Az emberi gőg szerinte, miként Börne szerint is, egy népben testesül meg, az angolban (vö. a III. Richárd-kritika bevezetésével) és így tovább. Mindezeket az eszmei találkozásokat egy másik dolgozatban szeretném majd részletesebben szemügyre venni, itt a mostani témánál maradva, csak azt kell kiemelnem, hogy a világszabadság a fenti mondaton kívül másutt is megjelenik e szövegben, például ott, ahol Michelet kifejti, a francia nép „érdekelt a világ szabadságában” (97. 1.) De talán számomra a legérdekesebb az a passzus, mely „a szent(!) szabadság háborújáról (!) szólva mintegy látomásszerűen idézi meg a francia katonákat, amint „a világszabadság nevében” (au nom de la liberté du monde) elindulnak a Visztula vagy a Tiberis felé (11. 1.) Ugyanitt, a világszabadságért vívott harc felidézésekor emlékeztet Michelet arra, hogy az emberi nem vándorlása „kelet felől nyugatra” tart, miként „az emberi szabadság fokozatos felszabadulása és hosszú utazása” is. Mivel a világszabadság eszméje és az emberiség felszabadulásának „keletről nyugatra” tartó mozgása e bevezetésben egyszerre jelenik meg, lehetetlen nem felidézni az Egy gondolat központjába helyezett képet: „»Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig ...” Természetesen nem állítom azt, hogy Petőfi elolvasta az Introductions s utána megírta az Egy gondolatot. Egyáltalán, nagyon egyszerűsítő elképzelésre vall olyasmit hinni, hogy egy nagy költő egyik nap elmerül egy könyvben, s a másik nap annak hatása alatt írja meg soron következő versét. De ha az Egy gondolat bánt engemet... eszmekörét messzebbről vagy közelebbről befolyásoló műveket keressük, a francia forradalom balszárnyának, s vezetőinek eszméihez, s az ezeket az eszméket történetfilozófiába emelő Michelet műveihez el kell jutnunk. Hogy a világszabadság eszméje miképpen hatotta át Petőfi hazafogalmát s magyarságtudatát, arról itt nem volna értelme vázlatosan értekezni, mert e kérdést a fentebb érintett tanulmányok elemezték. Legfeljebb arra szeretnék még emlékeztetni, hogy Petőfi eszmetársai követték őt, s a világszabadságra „szavaztak”. Nagy nyomatékot kapott ez a befogadás Vasvárinak épp Petőfi köszöntésére írt beszédében: „Azon párthoz tartozunk, mely szinte (ti. — szintén) egy szebb jövő után sóvárog, s egy cseppet akar képezni a világszabadság tengerében.” Ismeretes viszont, hogy Petőfi liberális kortársai nem szerették a világszabadság jelszavát. Kossuth, aki eddigi tudásunk szerint — melyet e tárgyban Zsoldos Jenőnek köszönhetünk — elsőnek írta le magyarul a világszabadságot, mindjárt arany ábrándnak ítélte azt. S amikor az alkalmi, s nyomaték nélküli kossuthi említés után Petőfi egy hatalmas vers vezérszavává tette e fogalmat, Pulszky sietett ,,német(!) ábrándnak” minősíteni a költő rajongását. A forradalom katonai veresége után pedig Kemény Zsigmond ismételten gúnyolódott a világszabadság magyar hívein, hat Kossuthot marasztalva el az ilyen irányú álmodozás vétkében, hol — név nélkül, de félreérthetetlenül — a Petőfi vezette márciusi fiatalok pártját: e párt szerinte „inkább határozatlan világszabadsági vágy és a burschi negéd, mint politikai tan által vezettetett”. De Saint-Just, Robespierre és Michelet szava nem pusztán határozatlan vágyakat jelöl, hanem igenis egy politikai tan része. Egy olyan politikai tané, amely a nemzeti függetlenség és az egyetemes emberi szabadság elvének egyesítésére törekedett már a francia forradalom legjobb elméinek elképzelései szerint is, s azóta pedig még rendszeresebb kifejtést kapott a tudományos szocializmus megalapítóinak műveiben. A magyar liberálisok mentségére s az igazság kedvéért, ha csak futólag is, de utalnunk kell arra, hogy a történelmi valóság sem a francia revolúciók idején, sem későbbi forradalmak korában nem engedelmeskedett automatikusan a nemes eszmének. Ismertek azok a konfliktusok, amelyek a forradalmi francia hadseregek s az általuk megszállt európai országoknak nem csupán reakciós osztályerői, hanem olykor népi tömegei közt is kialakultak, s csak önáltató emberek tagadhatják le, hogy a szocializmus egyetemes eszméi és egyes országok politikai gyakorlata között milyen fájdalmas diszkrepanciák támadtak — egészen odáig, hogy néha mindkét oldalon vörös zászlót lobogtattak az egymás ellen harcoló felek, mint legkirívóbban Kína és Vietnam háborújában. A magyarság azonban — elnézést kérek egy filológiai szándékú dolgozat publicisztikus befejezéséért, tudom, hogy ma már nem divat az ilyesmi —, szóval a magyarság nem felejtheti el, hogy legnagyobb forradalmi költője máig csodálatunkra méltóan tudta egyeztetni a nemzeti és világszabadság eszméjét. Nagy eszmei tettének megvoltak a magyar előzményei is — elég említenünk Kölcseyt, aki azt vallotta, hogy egyszerre kell „interesszálva lenni az egész emberiségért” és születésünk földjéért is —, de Petőfinél e gondolat világtörténelmi szintre emelkedett, egy nagy forradalom eszmei tanulságait sűrítette magába. Ma, amikor — talán a nemzet iránti olykori közönyre vagy éppen nemzetietlenségi tüntetésekre is reakcióként, de rossz reakcióként — egyre gyakrabban látunk kísérleteket egyfajta mucsai magyarkodásra és rossz nacionalista hagyományok felélesztésére is, a nemzetről s emberiségről gondolkodva nem volna szabad Petőfinél alább adnunk. FEKETE SÁNDOR Antoine Saint-Just (David festménye) Camille Desmoulines 12 KRITIKA