Kritika 12. (1983)
1983 / 4. szám - Tandori Dezső: Feljegyzések, költészetről - Két költő, három kötet
„Ez van” — „ez van velem” — „ez van abból, hogy velem ez van”. Mondjam azt: a lírai személyiség ma leggyakoribb típusa? Nem mondhatom ezt; lényegi, pontos, éppen ezért meghaladott változata annyira ritka. A helyzetét valójaként élni és kifejezni tudó, s ezzel maga mögött hagyó lírai eredmény, amely egyszerre indulás és folytatás, pont és szétágazás, nem gyakori élménye az olvasónak. Deák László 1979-ben a Magvető Kiadónál megjelent Magasles című kötete az én számomra azonnal ilyen munka volt. Tudni lehetett, nem téved az ember, amikor minden jót vár ettől a költőtől a továbbiakban is. Kialakul viszont valami érző tartózkodás: épp a legközelebbre kerülő könyvekről szólunk néha nehezen, keveset. Deák verseskönyvéről is így történt ez, gondolom, bevártam a folytatást, a másodikat. Már nem is vitás, mennyire igaz volt a legelső „ítélet”. Ám még nem tartunk ott. A Magasles csak úgy kinyílt az elején, és a Herbert hallgatásai, a „bevezető” vers nyomban mindenfélével megörvendeztetett. Olyan versbeszéddel például, amelyet félig-meddig mindenki ismer, hanem a másik „fele”...! (Tizede, huszada stb.) Amit a költőnek kell kialakítania. Az az igazi próba. Mert a versbeszéd „első felével” nagyot vállalt fel. Nem beszélhet a levegőégbe. Ez volt a második hatás, ha így rendszerezhető: ez az ember, tudtam, nem beszél a levegőégbe. Sőt, önmagát mondja. Nem a költészetet. Nem azt az önmagát, aki most verset ír. Ez a versíró tényleg saját magát tudja elmondani. (Amennyire azt lehet.) És „méltóztatik” erre összpontosítani erejét. Meg nyilván nem tehet mást. Az „ismeretes” versbeszéd-lehetőséget valósággá teszi azzal, hogy kiegészíti mindössze önmaga anyagaival. Ráadásul ez a Herbert-vers amolyan helyzetdal volt, ha nevezhető így. Valaki másról szólt. Nem baj az, szólhatunk úgy is magunkról mindenkor. S jól volt tagolva a költemény. Voltakbenne afféle kiugratott szóló sorok, amelyektől teret kapott az egész, hangsúlyt, visszhangot az előző rész, várakozás előzte a következőket. Mi volt még (hogy az „ez van — ez van velem — ez van abból...” képletre visszaemlékezzünk)? Az, hogy egy kicsit vicces is lett a költemény. Nem mosolygásra való, nem tréfa. Nem vicc. Csak vicces, amúgy jó komolyan. Helyzetdal? A helyzet áttekintése (a főalaké, például), viszont átszenvedése is („Bovaryné én vagyok!”). Kívülállás és azonosulás — pongyola szavak. Bevezetőben arra próbáltam célozni: a túllihegetlen lírai én szólhat valóban személyesen. A látszólag objektív, valójában elődök megrekedtségét is kidomborító köz-lírai nyelv az épp lirizáló személyiség szériaterméke lesz; privatizálás a közeszközökkel. Meséljen el a vers valami olyat, ami csak ezzel az illető Feljegyzések, költészetről Két költő, három kötet személlyel történhetett meg, illetve: toldja meg azzal is, akár kimondatlanul, sőt, úgy a legjobb, mivé lett a világ azáltal, hogy vele ez lett; volt valami, és most van valami más , a líra, azért: ennyi, nem kevesebb. Ez adja állandó, megszüntethetetlen létjogosultságát. Ez óriási esély. Nem csoda, ha fel-felbukkan azért elvétve igazán jó költő, hogy a világ statisztikai összege (is) megkívánja: legyenek, akik ezt a feladatot jól végzik. A dolgoknak ezt az átalakítását, hogy minden ugyanaz, mint a vers előtt, csak annyiban más, hogy az „ez van” megtörtént a személlyel, aki beszámol róla, és a „más”, ami van, az én alaphelyzetem is, olvasóé. Informált leszek a vers által. Ez hihetetlen de így igaz. Deák Lászlónak, persze, a Magasles-kötetben megvoltak a maga jellegzetesen furcsa eszközei. Nem nevezhetőek „expresszionistáknak”. Jól értsük meg, van a minőségnek egy foka, amin túl az eszköz — és még ha irritáló, akkor is! — elfogadásunkra vár. Magam ilyenkor azt gondolom többnyire: hát erre van szüksége ahhoz, hogy a végeredmény, ami viszont az én legnagyobb örömem, mert ez az én költőm, meglegyen. Tessék, éljen csak az eszközeivel! Továbbá: az olvasás az elidőzés élménye is. A verseknek pedig „a lényegén” nem lehet, vagy nem célszerű, túl sokat időzni. Valami járulékos, kirívó elem, ha szervesen alkotja a dolog egészét, a versben ilyen tartózkodási helynek majdnem a legalkalmasabb, így szerettem meg Deák László „festői”, „eruptív” verseszközeit. Azt a tagolási módot, amely mintegy az anyaggal együtt hátrál el a képződménytől. Az Omladozó kerületben labirintus-témakört jár. Egyáltalán, a verskötetek egységét jelenti, ez az egység meg valahogyan a minőséget ígérheti, ha témakörök függenek össze valóságosan. Ekképp előzi ezt a verset a Bérházudvar szürkületkor. Ott, Deák megfogalmazásában is, elképzelhető ilyen „szortyogó neonfelirat”: „EZ VAN! TATAROZÁS ALATT AZ ÜGYINTÉZÉS ZAVARTALAN! / VIGYÁZAT! LEMN ÉLŐLÉNYEK VANNAK!” Most erre vajon a létezésproblémák elevensége illik-e címkéül, vagy a realista városi környezet, netán valami nyelvi szempont? Az Omladozó .. .-vers mély semmiből kondítja szavát: „És szólt a hang: járd be az utakat, az utcákat...” Nem groteszk, annál pontosabb, mert árnyaltabb, mindenkoribb, divaton kívülibb ez a megszólalás is. A befejezés sem poentíroz negatívumot, mondja épp csak úgy: „ízleld újra az akác virágját, fára mászva s leugorva / hogy majd lábad törik, térj be kapualjakba, / állj a hűvösben, a lépcső alatt, szemben tábla: HÁZMESTER...” Anynyira az, ami történik az emberrel, ami történt; ami már nem is, amitől több a „van”. Az üres teniszpálya mindenben az igen jelentős költemények jegyeit hordozza. Van végigvitt, de célzatosság nélkül előbukkantott kezdőmotívum; a tények gyors bevillantása valóban kialakít egy környezetet. Az „üzemeltetési szünet” verse ez, egyéni felhanggal. S nem mindennapos élmény-e, már csak az évszakok jóvoltából is? Deák László az ilyen helyzetek karcosságát tudja érzékeltetni, ám ahogy alakjai már így szituálódnak, mintha nem lenne visszaútja a verskifejezésnek sem. Róluk kell szólni, ezekről a dolgokról és lényekről. Nem József Attila, nem Eliot, hanem „maga Deák László” az, aki így fogalmaz: „A bezárt mozi felől valaki jön embernyi nesszel, tapintattal tűnik el itt, a kapumélyedésben”. S közben: „Szemét a kerítés alján, roncs gyerekkocsi, / felrobbant vaskályha”. A teniszpálya pedig, a centrum: „Szisszenő labda helyett: / füst, kipufogógáz ...” Mivel már csak visszatekintek a Magasles ciklusaira, talán össze is ránthatom a szálakat valahogy így: az Új szokások drasztikuma, ahol elődként Pintérré céloz, jól adja Pintért is, önmagát is, éspedig azzal, hogy szórakoztató mivoltában érdekeinket is érinti, állandóan rákérdez (tét): hogyan is élünk? Nem erőszakosan, nem szemközt fordítva a kérdést, de a vallomást is elkerülve. Formaibb szempontból ezeket a verseket a bevagdalt ritmus jellemzi, a hangsúlyok váratlan erőszakossága, mely azonban még mindig olyasmit sejtet, hogy enyheség ez (versnyi párlat) a tényleges „miféle világ ez?”-hez képest. (A teniszpálya kihaltsága melletti kérdés.) Az emberek vadak, helyzeteik szertelenek vagy kisszerűek; barátok és nők példáin mindegyre ez demonstrálódik Deák László verseiben, miközben a valódi, a tiszta „dolog” (nem „dolgok”) úgynevezett eszménye nem nevetségesen lebeg valahol távol (amiként például „a fák ágain egy-egy hómunkás ül”, szalonnázik és nevetgél, s szintén nem kassákian már!), hanem botladozik saját versanyagában. Itt abban, mert versekbe került. Győré Balázs első kötete, A jámbor Pafnutyij apát keze vonása (Magvető Kiadó) három évvel a Magasles után, 1982-ben jelent meg. Deák és Győre Balázs talán igencsak eltérő alkat, hanem amiért a bizonytalanító szót is ide illesztem, annak oka van, s ilyesmi: az eltelt négy-öt év nemcsak szürkítő-színes egyformásodást hozott „induló” költőinknél, de kialakított valami jó rokonságot is a különböző fajsúlyos, fontos, biztos utat járni ígérkező művek s kezdemények között. Nem valóságfeletti konszenzus ez, magyarázata is egyszerű: a „hogyan lehet mégis verset írni, ha . ..” alapkérdésből indul ki. A tudatosodó kor, a látás realitáslehetőségei, a látottak (nem minősítem) hatása (világjelleggel) — mindez felelősségtudatot fokoz. Kevéssé érdekes ma, egy szinten felül, a lírizálás, a művek tartalmibbakká lettek. (A művek, úgy értem, s nem a, sajnos, tömegnyi verstermék.) Győre Balázs abban látszik eltérni Deák Lászlótól (egyebek között), hogy verseinek a formaeleme hangsúlyosabb, láthatóan több változatot akar vagy kénytelen próbálni az „egyetlen” elmondására. Hanem hogy Deák László is „az egyetlen”-t mondaná, afelől semmi kétség. Szép Ernő Neked szól című versében ott van ez városi életközelien, az írói egyetlen óhajtás. (Hogy nagyon messzire ne menjünk vissza, s ne elkoptatott példát hoz Deák László Győre Balázs 17