Kritika 13. (1984)
1984 / 11. szám - Vezér Erzsébet: Beszélgetés Lengyel Emillel
Beszélgetés lengyel Emillel A magyar diaszpóra kifogyhatatlan olyan személyiségekből, akiket csak a külföldi lexikonok tartanak számon, itthon jóformán teljesen ismeretlenek. Lengyel Emil, a közel kilencvenéves tudós-újságíró könyvei megvannak ugyan a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban, de hogy ki rejlik a tucatnyi könyveim mögött, azt honnan is tudnánk. Pedig hírnevét világszerte megalapozta azzal, hogy ő írta az első könyvet Hitlerről 1932- ben, és az ő könyveiből tanulták meg az amerikaiak tömegei, mit kell tudni Magyarországról. A két háború között aktív tagja volt a magyar demokratikus emigrációnak, a New York-i Ady Társaság elnöke, Jászi, Károlyi és Vámbéry közeli jó embere. 1982. július 10-én beszélgettem vele New York-ilakásában. VEZÉR ERZSÉBET Kérem, hogy röviden mondja el az élete folyását. Budapesten születtem 1895-ben. Az apám meghalt, mikor én kétéves voltam. Az anyámnak a lányneve Ádám volt. Ezt azért említem, mert az ő testvére nagyon híres sebész volt, Ádám Lajos. Anyám volt a legidősebb nővére. A húgom, aki Hawaiiban él, szintén orvos, dr. Ádám Gizella. Nem voltunk szegények. Anyámnak volt egy kis papírüzlete, miután özvegy lett, a Rökk Szilárd utcában éltünk, a neve azóta megváltozott. Ma Somogyi Béla utca. Ott nőttem föl, és a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába jártam. Onnan fölvettek a Tavaszmező utcai gimnáziumba. Ott nagy befolyást gyakorolt rám a történelemtanárom, Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi főszerkesztője. A másik tanárom Kacsóh Pongrác volt. Ott végeztem, onnan mentem a pesti egyetem jogi karára. Azért oda, mert valaki azt mondta nekem, egy ügyvéd, hogy én olyan ** semleges tudok lenni, mint ahogy egy bírónak kell, nekem tehát az volt az álmom, hogy bíró leszek. Merész álom volt abban az időben. Kitüntetéssel végeztem minden évet. Mikor 1916-ban behívtak katonának, a volhiniai frontra kerültem valamikor februárban. És ott voltam ezekben az árkokban több hónapig. Június elején kezdődött a nagy Bruszilov-offenzíva, ahol én is fogságba kerültem az ezred nagy részével. Úgyszólván csoda volt, hogy megmaradtam abban a háborúban. Az történt, hogy engem kiküldött a százados a legelső sorba, egy földalatti sellerbe, az oroszok jöttek, és bedobtak egy kis gömbölyű gránátot, amely megölte a katonát, aki előttem volt. Jött a második, gondoltam, no ez az enyém lesz, de az döglött volt. Ez mentette meg az életemet. De amit én ott láttam, ezeket a halott fiatalokat, ott és a fogságban, az engem pacifistává tett. Elvittek engem egy nagyon hosszú útra, először az Ural hegynek az európai oldalán, aztán az Ural hegy másik oldalán Szibériába, Irbit nevű községbe, és ott voltam másfél évig. Akkor egy skandináviai orvosküldöttség járt körül a szibériai táborokban az osztrák—magyar és német hadifoglyok között kikeresni azokat, akik olyan betegek, hogy legjobb őket hazaküldeni, hogy otthon haljanak meg. Én voltam az egyik. És azért se halt meg. Visszakerültem Pestre, és minden bajom mellett volt egy nagyon csúnya maláriám, amellyel kórházba kerültem, és ott maradtam még a háború végén túl is. Közben befejeztem a tanulmányaimat az egyetemen. A Tanácsköztársaság alatt beiratkoztam az orvosi fakultásra, ami nagyon tetszett. A húgom is medika volt. Tovább akartam folytatni, de mikor a Horthy-rezsimben , kérvényeztem, hogy tovább szeretném folytatni, visszautasították a numerus clausus alapján. A húgom, aki nagyon különös eset — fiatal korában Hitler azt mondta volna róla, hogy egy nordikus szépség, de ez mind nem használt, és az sem, hogy Adamnak volt az unokahúga —, Prágába ment tanulni a német egyetemre, és engem is hívtak, menjek ki oda, talán ott találok valami foglalkozást. Tanítottam fiatalokat német gyorsírásra, tudtam német, magyar és angol gyorsírást, és franciául is tudtam. De ez nem volt jövő. Ezután elmentem Bécsbe. Ott újságíró lettem. Melyik lapba írt? Ál levelezője voltam a főlevelezőnek, aki Szilágyi Dezső volt, és az újság neve valami Magyar Nemzet-féle volt. Magyar lapba dolgoztam Aztán úgy volt, hogy a húgom férjének volt egy tantéja, aki adott kölcsön pénzt, hogy kimenjünk Amerikába. A húgom először, aztán az anyám és én. Ott persze nem volt semmi, amire támaszkodni lehetett volna, mert amit én Magyarországon a jogból tanultam, azt ott nem lehetett használni. Egy barátomnak sikerült állást találni számomra egy itteni bank ottani fiókjánál, Banca Máramaros, ahol én a postai szolgálatot végeztem el, addig, míg rájöttek arra, hogy én cikkeket írok. Akkor kezdtem írni komoly lapoknak, először a Herald Tribime-nak, aztán a New York Times-nek, majd kiderült, hogy a végzetem az — Bécsben is újságíró voltam, a fogságban is egy gyorsíró újságot adtam ki —, hogy újságíró leszek. Az idők folyamán az újság mellett tanítani kezdtem — az akkor nem volt szokatlan. Valaki felhívott, hogy tanítsak a New York University-ben. Hallotta egy előadásomat, és az nagyon tetszett neki. Nem tudom, miről volt szó, talán a Balkánról. A tartalékos tiszt lévén bevonul az amerikai hadseregbe, és szeretné, ha én venném át az ő helyét, míg távol lesz. Elég becsületesnek tartott arra, hogy ha visszajön, visszaadom neki a helyet. Nem jött vissza, generális lett közben, így örököltem az ő állását. Az egyetemen nagy szükség voltrám, különösen a második világháborúban. Mert nem mondtam azt, hogy csak európai történelmet akarok tanítani, tanítottam amerikai történelmet is; megtanultam, hogy tanítani tudjak. Tanítottam közgazdaságtant is. Persze ebben volt valami metódus is. Rájöttem arra, hogy a történelem nemcsak történelem, van benne európai, amerikai és világtörténet, világpolitika, gazdaság. Nem egydimenziós, hanem több dimenziós. Én voltam az egyetlen a NYU-ban, aki idegen származású volt, mert ők azt akarták, hogy az itteniek tanítsanak, de szükségük volt rám, és nagyon hamar elértem a legmagasabb fokot. Kezdtem mint lecturer [előadó], aztán mint assistant professor [tanársegéd], associate professor [docens] és a legmagasabb, a full professor [egyetemi rendes tanár]. Közben azonban a másik karrierem, amelyből több megélhetésem volt, az újságírás maradt. A Nation-nél kezdtem, 20 évig a New York Times-nél, majd a Herald Tribune-nél, aztán a Toronto Star-nál. A New York Times-ba saját neve alatt írt? De még mennyire. Én voltam az első, aki Jászi -Monarchia-könyvét ismertettem. Közben a Nation-nél, amely nagyon liberális volt, lehetett az ember nagyon anti-Horthy. Én írtam Jásziról, Hatvanyról, mikor bajba került otthon. Demonstrációt csináltunk Hatvany érdekében. Közben az én életem kicsit megváltozott magyar irányban is avval, hogy Göndör Ferenckijött ide. Én amerikai írónak tartottam magam, már angolul gondolkoztam, de Göndör olyan kedves ember volt, és olyan liberális — és ebben az országban olyan sok konzervatív-reakciós magyar volt —, hogy nagy barátságba kerültem vele és megkért, hogy írjak a lapjába. Hatalomra jutása után? Nem, még előbb. Egy évvel előtte. Itt 1932- ben, Angliában 1933-ban jelent meg. És én ennek köszönhetem azt a nagy kitüntetést, amit életem legnagyobb kitüntetésének tekintek. Azt hittem, hogy a nácik engem nem vettek észre. Én tudniillik mint a New York Times tudósítója bementem Németországba, Nürnbergbe, ahol a náci kongresszusok voltak, és ők adtak nekem vasúti jegyet, szállodát. Gondoltam, azért, mert én a NYT tudósítója vagyok ésnem tudnak az én könyvemről, amelyről a londoni Times Literary Supplement azt írta, hogy „this book is the work of an enemy” [ez a könyv egy ellenség munkája]. Egyébként az eredeti könyvet láttam a kirakatokban 1932-ben Németországban. Persze, ezt már sohasem fordították le németre, mert akkor már a nácik voltak ott. De valahányszor átmentem Németországba, föl voltam háborodva, hogy nem tudtak az én könyvemről. Pedig tudtak róla, mint a háború után kiderült. Persze, ha bementem Németországba, felmentem először a Times irodájába, hogy tudják, ha eltűnök, hogy mi van velem, aztán az Associated Press irodájába, melynek a főnökét jól ismertem. Nem történt semmi sem. Aztán a háború után kiderült — meg is mutatom —, hogy több náci dokumentumban szerepelek. Erre vagyok én nagyon büszke. Volt egy listájuk, melyen azok szerepeltek, akiket el kell fogni Angliában, mert arra számítottak, hogy megszállják Angliát. Ezen a listán volt 2000 ember, Churchill volt az első, és a 68. számú én vagyok. A másik: „eine Liste des schädlichen und unerwünschten Schrifttums'’ [az ártalmas és nemkívánatos irodalom listája]. Ebben is benne vagyok. Ebben, mint látom, Heinrich Heinével együtt szerepel. Annál nagyobb kitüntetés, hogy minden művemet meg kellett semmisíteni. Erre én nagyon-nagyon büszke vagyok. Thomas Mann is sämtliche Schrifte-vel szerepel, aztán Georg Lukács, Moses Hess stb. Amerikában én minden irányban dolgoztam: a Free French [Szabad Franciaország] irányában, az angoloknak, a jugoszlávoknak és a szovjet—amerikai barátság irányában. Az FBI ezt nem tudta megbocsátani, és így a feketelistájukra kerültem. A háború után tovább írtam, kb. huszonöt könyvet írtam felnőtteknek és másik huszonöt könyvet a fiataloknak. Többek közt a fiataloknak írtam Gandhiról, Berta von Suttnerről stb. Kicsit visszakanyarodva a második világháború idejéhez, mikor az első nagy emigrációs hullám elindult Magyarországról, illetve Európából 1939— 40-ben, hogyan segítettek itt? Itt New Yorkban különösen Alvin Johnson tett sokat a magyarok érdekében. És voltak más organizációk is az európai értelmiség megmentése érdekében. Gazdag magyar származású amerikai nőknek is volt egy szervezete. Nagy iparmágnások feleségeivel (Goldberger, Fellner, Chorin) csinál Az Emberbe? Igen. És sokat írtam Az Emberbe. De akkor szerettem volna az újságírás mellett egy újabb dimenziót kapni, és elkezdtem könyveket írni. Nagyon érdekelt a háború és béke problémája. És ezt könyvekben jobban ki lehetett fejteni. Az első könyv, amit írtam, az én szibériai élményem. Címe Cattle car express. A prisoner of war in Siberia [Marhavagon expressz. Egy hadifogoly Szibériában]. De ha az ember ezt megkezdi, akkor nem tudja már abbahagyni. Egyik könyv jött a másik után. Kérem, soroljon fel néhány fontosabb könyveimet. Az első könyvet, amely megjelent angolul Hitlerről, azt én írtaim. Címe: Hitler. Ezt az egész világon ismertették. Nem azért, mert én írtam, de ez volt az első könyv Hitlerről. ”