Kritika 13. (1984)

1984 / 8. szám - Murányi Gábor: Szántó Judit ismeretlen naplója (1938-1946)

emberek arról beszéltek, hogy őrült vagy. Én nem láttam benned az őrültet és vála­szoltam. Először arra, hogy rideg voltam, mert ez fájt a legjobban. Kértelek, bocsáss meg, én megszenvedtem érte és ma is szenvedek. Te már nem hallod, elmondom mégis, hány­szor voltál Te rideg hozzám, hányszor kellett ridegnek lennem, mert Te olyan dolgot tet­tél, amit nem kellett volna megtenned. Érted, nem ellened voltam rideg. Te so­hsem tudtad, hogy fáj a fejem vagy fáradt vagyok. Hat év alatt sohsem voltam fekvőbeteg, mert nem akartam, hogy­­téged bántsalak gyengeségem­mel. De erről a szanatóriumban nem beszél­tem. Attilácska, hogy gyereket nem akartam? Te tudtad, egyszer panaszkodva jöttél haza, és mondtad: egy barátod azzal támadott Rád, hogy te masturbálsz (így mondtad). Mert mi­kor analízisbe kezdtél járni és kérdezték mért van erre szükséged — elmondtad: rossz a gyomrod és önfertőzés, és ezekből akarsz ki­gyógyulni. Mikor ezt annak idején elmond­tad, szomorú lettél nagyon, és én is. Mond­tam Neked: egy egészséges ember, ha nincs párja aki hozzávaló, akkor jobb is, ha ezt teszi. Jó, jó fiam, de nekem egy nőtől sem volt gyerekem és azért szeretem egészséges testedet, mert tőled ha lehet — lesz. Aztán sok idő múlva sem lett. Bevallom, nem is volt. De megnyugtatni akartalak, ezért mond­tam Neked és másoknak, hogy teherbe es­tem, és orvoshoz kell mennem. Így volt. Nem fáj, hogy hazudtam Neked, és ma sem fáj! Hogy bordélyba küldtelek? Említetted, egy­szer Szegeden voltál egy ilyen házban és Te milyen jól érezted magad. Te tudtad mennyi­re betegesen féltékeny vagyok, azt mondtam, ha ez olyan jó Neked fiam, nem bánom, de úgy tégy, hogy erről én ne is tudjak, sírtam és te vigasztaltál. Az a névtelen távirat ma is megvan. x^ULS­S,Jr. ■f' ■) ■ „Attila házvezetőnődet távolítsd el. Pesten vagyok, Margit” Te fürödtél. Éva'* nálunk volt, amikor a táv­iratot átvettem (abban az időben érkezett, mikor én otthon vagyok már). Felbontottam, fehér lettem és ideges, a szobába mentem és Évától, a 14 éves gyerektől kérdeztem: Mondd Éva mit csináljak? Éva szegény, mikor meg­látta arcomat megijedt és nyugtatott, még mosolygott is: Ugyan anyácskám­, ne is mu­tasd meg Attilának, hát nézz körül, ebben a lakásban lennél te házvezetőnő? De nem tud­tam megnyugodni, bementem a fürdőszobába és odaadtam a táviratot Neked. Nézzelek. Te káromkodtál, és szidtál engem: miféle viccek ezek, ki lehet ez az alávaló, mondtad, mikor megláttad mennyire megrendített ez a szemét, ez a rosszindulatú cselekedet. Majd Ödönt’’ említetted — talán ő volt? De férfit nem tartottam erre kaphatónak. A Keletinél ad­ták fel, 62-es vagy 72 postahivatal — (erre nem emlékszem most, hogy melyik a nyugati és melyik a keleti száma), aztán Te egy hétig otthon maradtál, csak estefele indultunk hár­masban sétára, mert engem meg akartál nyugtatni. Ha hazaértem Évának mondtad: ugye Éva meg kell nyugtatni Anyut, hát mondd el, ki volt ma nálunk. Senki! Szóval, Te szegénykém azt hitted, én és Edit tettük ezt Veled. Ezt ellenem tették, hogy ki, ma sem tudom. Hogy 32-ben 120 pengős kabátot akartam — igaz, de volt e akkor olcsóbb karácsony előtt? Hiszen én minden 10-ik esztendőben jutok így kabáthoz, kell, hogy „jó” minőségű legyen. Te nem tudtad, hogy az nem is olyan nagy pénz — csak nekünk. Pedig szeretted a finom jó ruhákat, örültél ha szépnek láttál. Ha jó dolgaim voltak, azt a barátnőimtől kap­tam, Duzi, Viola, Bözsi. Tőlük kaptam, ezt Te tudtad. Most, hogy megtámadott Remenyik a „Szép Szó”-ban,­ visszatérek újra arra a vádra, ami­vel illettél: Rideg voltál sokszor! Igazad volt! Ha a baloldalt támadtad, ha ellenük írtál, megtörtént, hogy nem beszéltem Veled, hagy­talak elmenni egyedül, és szótlanul adtam eléd az ételt. Szomorú voltam, nem rideg. Egyszer hat hétig voltunk így, akkor Te ha­ragudtál, mert egy ilyen cikkedet összetép­tem. Hat hét után pénzt szereztél és a Párisi­ból majdnem húsz pengő értékű cukorkát hoztál nekem, és boldogan jöttél haza, belát­tad, nekem volt igazam.­ Ha barátaid bántottak, jól tudod. Neked adtam igazat. Pedig sokszor nem volt igazad. Később magad is beláttad. Úgy, mint ott a szanatóriumban, mikor mindezeket elmond­tad nekem. Aztán kérdezted: szeretlek-e? Nagyon, Attila. Azt tudom is, mondtad kedves mosollyal. De utána sírni kezdtél, én Veled sírtam. Mondtad feloldasz engem, most már kereshetek kalandokat, férjhez mehetek, és újra meg újra sírtál. Mondtam, hogyan gondolod Attilácska, hogy engem feloldsz? Csak magamat oldha­tom fel és ez eddig sem ment. Hogyan gon­dolod, Te itt betegen fekszel és én mást sze­ressek? Nem megy ez, Attila. Megsimogattad arcomat és kértél szeressem Flórát.­ Mert ő nagyon szerencsétlen, én egészebb ember va­gyok. Mondtam, ha Te szereted, én is szere­tem. Újra sírtál. Majd kérdezted fáj-e a fo­gam? Mondtam — nem. Pedig Neked fáj — nem fáj, Attila. De most nekem fáj, így sem fáj? Majd­­kérek Neked valami port. De így sem fáj? Kérdezted türelmetlenül. Nem fáj a fogam. Nem is szeretsz. Mert ha nekem fáj a fogam, akkor Neked is kell, hogy fájjon. Na, nem baj. Aztán a Szép Szóról beszéltél, hogy lemondtál a szerkesztéséről, hogy nem szereted őket. Hogy elzárják a levegőt elő­led, hogy nem közéjük való vagy. Hogy a Festő­i csak arra vár, hogy meghalj és az életrajzodat megírja, és sírtál. Aztán jött Ig­notus,10 beszámolt a szlovenszkói turnéról. Közben megette azt az almát, amit én vit­tem neked. Majd magunkra hagyott , meny­nyire fájt, hogy megette az almát, te is szidtad érte, hogy mindent csak maguknak, hogy ilyen tapintatlanok. Aztán H.­­Berciről i1 beszéltél, hogy miért segít téged? Te őt nem szereted, de igen, azért van ben­ne valami, mert egyszer előtted sírt. Ne fi­zessen értem semmit! Szóltál. Mondtam: Te olyan nagy költő vagy, hogy amíg így ki vannak szolgáltatva a költők, addig ezt nyu­godtan elfogadhatod — majd ha szocializmus lesz, akkor erre nem lesz szükség. Milyen okos vagy Judit, ezt érezd mindig, de ne hordd magasan az orrod, mert sokszor nagyon buta tudsz lenni. Aztán újra bejött Ignotus, te nem kaptál tőlük Szlovenszkóról táviratot, amit egy cikkben felhoztak és gyanakodva néztél rá. Később jött Flóra. Akkor láttam kabátban és kalapban, nem volt sem szép sem csúnya, egészséges. Jó estét. Mondta Ne­ked, és te is így köszöntél Neki. Ez megdöb­bentett. Ilyen idegenek lennétek egymáshoz, mikor a Flóra versek másmilyenek? Erre gondoltam. Mondtam: Judit vagyok, örülök hogy láttam Flóra. F. nem szólt, a tükörhöz ment és haját igazította és olyan félmozdulattal és fél szemmel engem nézett, ez nem tetszett. Majd Ignotussal beszélt a szlovenszkói útról, hideg, okos lány. Mikor jól megnéztem, nagyon szépnek láttam, szép a haja, az alakja, szeme. Hideg biztonság van benne — bennem is. Felálltam, hogy búcsú­zom, egyedül akartam hagyni őket. Egymás mellett álltunk Flórával. Attilácska úgy né­zett kettőnket, olyan igaz szeretettel. Látta ezt Flóra? Majd bedagadt szemeit tapogatva annyit mondott csendben: Most két szemmel szeretnék látni, két egész szemmel! No Attila, elég ha csak az egyik szemedet reszkírozod ránk. Mondtam viccesen, és el­mentem Ignotussal. Akire úgy bízott, mintha helyette kellene udvariasnak és jónak lenni hozzám Ignotusnak. Mikor Ignotustól elváltam, fájni kezdett a fogam. Mi a különbség ember és ember kö­zött? Ki a józan és ki az örült? Igen, mondott ilyet is, hogy „Táncsics kör”12 kér tőle Szlovenszkóról verset és hogy egy a sorsa vele, mert ő is megvakul, de Ne­ki, ahogy az agya sötétedik, úgy sötétül a szeme. Elmondtam a „Tidmann urat”, egy Engels fordítású dán balladát, amit német­ből olyan gyönyörűen fordított Attila.18 Bol­dog volt, hogy tudom a hexameteres forra­dalmi versét. Szomorúan mondta: mert nem szavalsz Judit, el fognak felejteni. Nem fog­nak, mert nincs olyan költő, ki ennyit lásson meg az életből, mint Te, és ha azt mondták, hogy nincs érzéked a valóság iránt, csak a ver­seid kell mondani, amiben ilyen sorok van­nak: „Egy vaslábasban sárga fű virít.”14 Nagyjában ez volt a beszélgetésünk. Mondott jókat is nekem, mint asszonynak jóleső dolgokat, de én hazafele menet csak azt éreztem, fáj a fogam, és ha ezerszer jobb lettem volna hozzá, az is kevés lett volna. febr. 12. Az első emlékezést mikorra leírtam, éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Az járt fejem­ben — milyen rapszódikus és szubjektíven érzem szavait, és a valóságos dolgokat össze­vissza írtam — most éppen ezért nem olva­som újra, tudom milyen idegállapotban va­gyok és voltam akkor, sokszor úgy érzem, sokkal őrültebb vagyok, semhogy higgadtan gondolkozzam az elmúlt eseményekről. Sze­gény Attila! A Szép Szó szerkesztésének le­mondását Ignotus nem vette komolyan, hiá-i'\ £ ~S A->.v /fiV yu---7 v». A . 4L, /y ***** ~~-f****, ^ £+■>***+ f'r'­fmid t-i’i- A ■ rif) r rS ~yj Y 'If***** r~7^, A**-** ^fT~*~/' w»**» + jLS ért , <u. IrrUtÍJ fó*** (.t+Jnßb,/. / - VW irU~J «« l* * *■***.-*£*, *­^ TU4'/, 4Uit.»\~ ■•n/ r< fi ‘-"V r~f *, „ -i ■«* ti , - /«rfv* H / *.+ -t-f. t< VT-or/,., «»***.<- ( . **?■ r~* /- ,//J tuJ

Next