Kritika 13. (1984)
1984 / 10. szám - Kovács Dezső: Nyolcadik stáció - Galsai Pongrác: Mivel van tele a Telepódium?
Nyolcadik stáció T iszteletre méltó vállalkozás a televíziótól, hogy a közeli és a távolabbi múlt magyar irodalmából olyan értékeket is képernyőre visz, melyek éppen nincsenek az érdeklődés középpontjában. Jól tudjuk, irodalmunknak számos lappangó, vagy kellően nem értékelt, s főképp a nagyobb közönség számára nem megfelelően „tálalt” olyan remekmívű alkotása van, melyek megérdemelnék a mai ember figyelmét, s melyek kitűnő alkalmat kínálnak a megfilmesítésre vagy akár televíziós feldolgozásra. A tragikus sorsú, koncentrációs táborban elpusztult Pap Károly életműve minden bizonnyal ebbe a sorba tartozik; írásainak erőteljes képi szerkesztésmódja, kifejezésbeli expresszivitása, a tragikumhoz való vonzódása tág lehetőséget kínál az adaptálásra vállalkozó rendezőnek, hogy e sajátos, bibliai elemekkel átszőtt, ősi és modern mítoszokat egybeötvöző világ öntörvényű filmes megidézésével valódi művészi élményt nyújtson a nézőnek. A valamivel több mint fél évszázada született regény, a Nyolcadik stáció televíziós változatát rendező Lojko Lakatos József látszólag nem is törekedett többre, mint hogy a regény sajátos világát, hangulatát, a hősök lelkében lezajló pszichikai folyamatokat a vizualitás nyelvére lefordítsa, az író látomásos elbeszélői módszerét a látvány megszerkesztésében alkalmazza, s így hozzon létre egy olyan tragikus alaphangoltságú történetet, mely alkalmas az emberi szenvedés természetrajzának bemutatására, egy mai léptékűen modern passiójáték „stációinak” megrajzolására. A rendezőnek és munkatársainak először — szükségképpen — le kellett rövidíteni a cselekményt: nyolcvanperces filmbe nem sűríthető bele egy mégoly kevéssé terjedelmes epikus mű összes epizódja. E sűrítés önmagában még nem is lett volna baj — az alkotók jó érzékkel redukálták a történetet drámai csomópontjaira. A „közegváltás” azonban mégsem sikerült: nem a Nyolcadik stáció öntörvényű képi újjáformálását láthattuk, hanem az író által plasztikusan leírt belső tudati folyamatok hatáskeltőnek szánt, látványosan kivitelezett, ám öncélúan és tolakodóan „művészi” leképezését. Mintha az alkotók csak arra koncentráltak volna, hogy a történet tragikumának emelkedett fenségességét, az emberi szenvedést és fájdalmat áttételek nélkül, önmagában és önmagáért felmutassák, miközben adósak maradtak ama emberi-társadalmi szituáció érzékeltetésével, amelyben ez a szenvedés és fájdalom létrejön; az emberi dráma, a művészi alkotás, a művészet és a polgári világ dilemmáival, lélektani-társadalmi összetevőinek plasztikus rajzával. Annál inkább is szembeötlő volt a Nyolca- Csomós Mari diktáció eme ellentmondása, mert egyes epizódjaiban és figuráiban igencsak életszerű realitással tudta megragadni, hogy a tragikus végkifejlet milyen lépcsőfokokon haladva következik be, s hőseit milyen indítékok mozgatják cselekedeteik közben. Kitűnően megformált és motivált volt például a Csomós Mari alakította vénlány figurája; dacos keménységében egyaránt ott érződött az elfojtott szexualitás minden kínja, szerelemféltés és vágy, valamint az örökös magány szülte megcsontosodott groteszkség, skizofrénia. Puskás Tamás a garabonciás festő, Leviát bőrébe bújva jobbára csak a figura szertelen csapongását, szétszórtságát, könnyelmű felelőtlenségét tudta érzékeltetni. A legnehezebb helyzetbe alighanem mégis a film operatőre került; a végig nem gondolt rendezői szándék szolgálatában olyan művészieskedő beállításokat, snitteket alkalmazott, melyekről a legnagyobb jóindulattal sem lehet mást mondani, mint hogy a forma elszakadt a tartalomtól, s önálló életet kezdett élni. Az öncélú formai virtuozitás azonban — mint művészi szándékkal leforgatott televíziós filmekben annyiszor — most is megbosszulta magát. KOVÁCS DEZSŐ Mivel van tele a Telepódium? Mi olyan ország vagyunk, amely folyamatosan és nagy mennyiségben termeli a humort, de ezzel nemigen büszkélkedünk. Csöndes ódzkodásunkat azonban ritkán valljuk be. A Televízió „humorfelelőse” Veszprémben kijelentette: a vidám műsoroknak nálunk nincs becsülete. Egyik kritikus társam mindjárt rácsapott: tévedés! honnan veszi ezt? miből gondolja? Én inkább az előző nézet felé hajlok. Közvéleményünkben él a nemes meggyőződés, hogy a magyar literatúra „sorsirodalom”, Petőfi, Vörösmarty, Madách, Ady, Móricz, izzó idegdúcaink mindig a nemzet verőere mellett húzódtak, léttel és nemléttel nem lehet „tréfálni”; az Akadémia vagy a Petőfi Társaság inkább befogadta Pekár Gyulát, mint Sipuluszt; Karinthytól már-már szadisztikusan számonkérték „élete főművét”, a Nagy Enciklopédiát; Gábor Andor addig várt a Kossuth-díjra, míg belehalt; humoristáknak csak annyi babér jár, amennyit a bablevesükbe főzhetnek; ha azt mondom: írok egy „társadalmi regényt”, nagyobb tisztelettel néznek rám, mintha vígjátékot ígérek: a mindenkori Bánk bán-hősök talapzatára sohase kúszhat fel egy népszerű vígjáték-színész, a nagyszerű karikaturistát nem veszik olyan komolyan, mint a harmadrangú csendéletfestőt; az ifjú műítészek szívesebben törlik be tollukat a Vidám Színpad műsorába, mint egy gyönge pantomimba — a humor egy kicsit mindig „gyanús”, „könnyű” dolog, nem igazán „fajsúlyos”, közel áll a „linkséghez”... Persze, a humortermelés időnkénti színvonalát is figyelembe kell venni. Megalakulása óta nézem a televízió „élő közönség-színházát”, a Telepódiumot. Nézem kíváncsian, barátságosan, tele reményekkel. Mulattatásomra várva. Könnyű lenne eggyel gyarapítani a szatirico-ironico-kritico elmefuttatások számát. Vállalva a becsületsértés ódiumát is. Én inkább a jóindulat oldaláról próbálom leírni: mi jut eszembe a Telepódiumról és környékéről? Megkockáztatva olykor egy-egy szerény tanácsot is. S ha szavam iróniába fordul, tekintsék alkati kényszernek. X. A kabarémúlt minden korszakának volt egy-egy „spiritus rectora”, életrehívója, alapembere: Nagy Endre, a kis Rott, Békeffy, Kellér... Ezek az urak adtak rangot, egyéni tartalmat, stílust a kabarénak. Mással össze nem téveszthető személyiségükre úgy tekerődztek rá a műsorszámok, akár a szilveszteri szerpentin. Az ő szellemi oxigénjüket szívni járt el a közönség a sokszor fullasztóan oxigénszegény dobozszínházakba... De ma ilyen személyiség nincs. Csak pót- és még pótabb konferansziék vannak, beugró színészek, népszerű, de nem fontos emberek. Sajnos, se szent kenőccsel, se kinevezéssel nem lehet nagyendréket teremteni. 2. A régi kabaré rendszerint egy szűkebb emberréteghez szólt. Ahhoz a gyakran ócsárolt, Európában „balkáninak”, Budapesttől délre „sznobnak” tartott, sok viszontagságot megélt, s minden bajból kievickélt „pesti polgárhoz”, aki értette a tréfát, sőt alkalmasint maga is csinálta. Ez a publikum kissé a saját életét is kabarétréfának tekintette. Volt elég pénze, hogy a kabaréba jegyet váltson, és humorérzéke, hogy az ott látottakat elviselje. Sokszor egy tüskére is élénken reagált. Vagy egy morzsára, amibe beleült. Nem kellett minden poént a nagyobb hatás kedvéért nyílba feszíteni. De kötve hiszem, hogy ugyanezek a politikai célzások és pikantériák Illyés Rácegres pusztáján is sikert arattak volna. S a posztónadrágot, bő szoknyát viselők éppúgy érzékelték volna azokat a morzsákat. Hát más társadalmi réteg nem élvezheti a kabarét? Szó nincs róla. Elképedtem, hogy az ötvenes évek agyonhajszolt melósai milyen jót kacagtak az őket kipécéző, „nevelő célzatú”, ízléstelen, otromba csasztuskákon. Szomorú mulatság volt ez. Talán nem is tudták... De „össznépi kabarét” előállítani, több millió nézőnek, a Kossuth-díjas atomfizikus és a piaci árus, a kissé már nagyothalló nyugdíjas és a körözés elől bujkáló betörő egyöntetű kedvére — fölöttébb nehéz. Különösen a televízióban: „üvegen keresztül”. Mégis meg kell próbálni. 3. Nem irigylem a Telepódium és fia műsorai szerkesztőit. Már majdnem titok: évekig a Vidám Színpad dramaturgja is voltam. Mit mondjak? Áldozati bárányvért izzadtam. Hiszen ma humorban bővelkedő írónk is kevés van. Igazi humoristánk még kevesebb. Elhunytak, disszidáltak, negyvenéves korukra már szenilissé fáradtak. A valamirevaló írók félvállról vették akabaréműfajt, melléktermékeiket nyújtották át kitüntetés gyanánt, a „profi” Ludas Matyi-szerzők már kilőtt töltényeik hüvelyeit lökték be újra a puskába, s mire körülnéztem, elállták utamat a titkos „team”-tagok, a szóvicc-gyártók, a „ikéz kézbe tejel”-figurák. Már odáig süllyedtünk, hogy Weöres Sándor és Vas István epigrammáit iktattuk be a kabaréműsorba. 4. Azért ne higgyük, a „klasszikus” kabarédarabok mind a műfaj remeklései voltak. Adyt, Kosztolányit, Szép Ernőt szokás emlegetni . . . „A csillár”-ra, a „Vonósnégyesére mutogatnak iskolapálcával... Medgyaszay Vilma sanzonjait idézik ... De senki se képzelje, hogy a kabaréban portási állást vállaltak az istenfiak, Vadnaiban, Nótiban, Szőke Szakállban egy-egy fiók-Gogol veszett el, s a humor jászaimarijai táncolták a „bukj-elszoknyá”-t. Végigolvastam Nagy Endre összegyűjtött konferanszait és szakmai megpróbáltatásként legalább száz villámtréfát. Hát édes Istenem! A kitűnő Nagy Endrének is voltak lustán kígyózó, langy szóömlenyei, s a „világhírű kabarettistáknak” gyönge iparosmunkái. Medgyaszay Vilmát pedig többször hallottam énekelni a Vidám Színpadon. Azt már csak zárójelben kellene megjegyeznem: neki volt a leghalványabb sikere. 5. „Nálunk mindent ki szabad mondani, de attól függ, hogyan?” Ez a lesipuskás tétel a kabaréra vonatkozhat legkevésbé. Ott ugyanis mindent úgy kell kimondani, ahogy tulajdonképpen nem volna szabad. 6. Legfontosabbnak vélt tanácsom: a Telepódium ne akarjon mindenáron, erőnek erejével, ha törik, ha szálkád — közröhejt kelteni. A gondolat rovására. Az elmés játék rovására, így mondhatnám: a humor rovására is! Egyrészt, mert a nevettetésnek kialakultak a szimpatikus idegrendszerre gyakorolt, az ártatlan méreg reakcióihoz hasonló, csalhatatlan fogásai. A lecsúszó gatya. A faron csípett, kövér nő. A „mina” nevű idegen pénznem, kapcsolatba hozva a ganitáliával. Másrészt: mert nevetni lehet rosszkedvűen is. Úgy, hogy az ember szégyenkezik is. Megkeseredik szájában a nyál. Harmadrészt: mert a tartalmatlan nevettetés lezülleszti a