Kritika 13. (1984)

1984 / 11. szám - Vezér Erzsébet: Beszélgetés Lengyel Emillel

tunk egy organizációt a Fifth Avenue-n, melynek a neve az volt: „Mentsük meg a magyar gyerekeket” (Save the Children of Hungary). 1946-ban lementem Magyarország­ra, és kapcsolatban voltam egy jónevű or­vossal, aki gyerekek egészségügyével foglal­kozott. A neve Zinner volt, a keresztnevére nem emlékszem. És egy protestáns lelkésznek is volt egy ilyen organizációja. Ezzel is kap­csolatban voltunk, és küldtünk nekik pénzt. Az említett hölgyek nagyon aktívak voltak, sokat segítettek anyagilag pénzt gyűjtöttek a gyerekek számára koncertekkel és előadások­kal is. Alapítottunk egy Ady Endre társaságot. Ez Göndör Ferenc ötlete volt, de azt akarta, hogy én legyek az elnöke. Ez még a harmincas években volt, ugye? És milyen működést fejtettek ki? Kulturális munkát folytattunk. Jászi, Ignotus, Nagy Endre is tartott előadást. Rend­szerint koncerttel volt kapcsolatban. Jól em­lékszem, hogy kétszer is eljött Szigeti József, Várkonyi Béla is, aki tagja volt a Liszt aka­démiának. A bécsi opera egyik énekesnője is eljött. Megvan-e a társaság levelezése? A titkárnak, Forbáth Jánosnak a kezében vett, aki sajnos meghalt. Csak egy meghívóm van, azt odaadom: önt mikor érte az első Ady-élmény? Azt az ember az anyatejjel együtt szívta magába. Nagyon jóban voltam Bölöniékkel Párizsban. Mikor élt Párizsban? A harmincas években. Ott nagyon jó barát­ságban voltam Bölöniék révén Károlyiék­­kal és André Kertésszel, aki itt lakik. Jászival mikor ismerkedett meg? Mikor kijött 1925-ben, én akkor ebben a román bankban dolgoztam, és ő meglátogatta annak a főnökét, akihez ajánlólevele volt. Aztán írtam a könyvéről. Egy másik cikket is írtam róla a Nation-be. Egyszer meghívtak egy weekendre Oberlin­­be. Elmentem egy előadására, és nagy érdek­lődéssel láttam, hogy milyen figyelemmel hallgatták a tanítványai, annak dacára, hogy az angolsága nem volt valami nagyon jó. De azért megértették. Jól emlékszem, mikor be­szélgettem vele, nagyon dicsérte a tanítvá­nyait, hogy milyen kedvesek, és mindent ész­­revesznek. Figyelmeztették őt, hogy mindig olyan komolyan ment végig a campuson. Azt mondták, ne nézzen olyan haragosan, mo­solyogjon egy kicsit. Mikor ott voltam, azon a szombat délután egy csomó tanítvány volt ott, és hallgattak egy koncertet rádión ke­resztül. Vámbéryvel is nagyon jó barátságban vol­tam. Amikor a fia meghalt, nekem alkal­mam volt egy gazdag embertől valami pénzt szerezni, hogy ő és felesége elmehessenek egy kis utazásra, Párizsba. Amikor kijöttek Ame­rikába, akkor a feleségemnek írtak, hogy próbáljon egy olcsó szállodát szerezni. Több­ször meghívtuk őket. Bartókkal úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy ismerősöm, akit Kemény Hardingnak hív­tak, azt mondta nekem, próbáljak valamit segíteni Bartókon, mert ő a magyar zenén kívül még gyűjtött zenei adatokat Romániá­ban, Törökországban és Észak-Afrikában. Próbáljak neki valamit szerezni. Felmentem hozzá, az 59. utcában lakott. Ami különösen feltűnt, hogy ott voltam egy óra hosszat, és azalatt egyetlen telefon nem szólt. Ő viszont egy megjegyzést tett: „Én már nem vagyok elég erős arra, hogy egy koncertet adjak, de szeretnék a rádióban egyszer-kétszer koncer­tezni, de sose kérnek erre.” Ezt én nagyon a szívemre vettem, és mentem egyik Fonda­­tiontól a másikig, vannak leveleim is tőlük. Az egyik azt írja, hogy én sejtem, mit akar a Mr. Bartók, de nekem nincs időm arra, hogy erről beszéljek. Ez különösen akkor jut eszembe, mikor látom itt a programokat: Bach, Beethoven, Bartók, a három B. Nem volt semmi eredmény. Felmentem másodszor is, hogy beszámoljak. Aztán rövidre rá meg is halt. A DMASZ-ban, a Demokratikus Magya­rok Amerikai Szövetségében volt-e sze­repe, és írt-e lapjukba, a Harcba? Természetesen. Ez borzasztó dolog volt az FBI szempontjából. Kivel volt még kapcsolatban? Ismertem Habsburg Ottót is. Egy bécsi is­merősöm küldte hozzám a titkárját, aki kért, hogy fordítsam le dachaui élményeiről írt könyvét Ezt meg is tettem, általa ismertem meg Ottót. És gondoltam, ha már megismer­tem, legyen valami hasznom is belőle. Megin­terjúvoltam, és egy washingtoni lapban jelent meg az interjú. Akkor én éppen a Brooklyn Institutban tanítottam, és gondoltam, hogy megszerzek nekik egy királyt, hogy tartson előadást. Azt mondták, hogy ők ezt nagyon szeretnék, de csak 50 dollárt tudnak adni. Gondoltam, 50 dollár egy királyért, az nagyon kevés, de nem tudtak többet fizetni. Erre fölmentem Ottóhoz. Azt hittem, hogy rögtön kirúg engem — a Kerenszki kirúgott, mikor ugyanezt a propozíciót tettem —, de Ottó nagyon szívesen vállalkozott. Elvittem oda, bemutattam, és egy nagyszerű előadást tar­tott. Úgy beszél angolul, mintha ott született volna, de magyarul is jobban beszél, mint én. Aztán elmentünk vele vendéglőbe, a felesé­gem és az egyetem elnöke és dékánja. Eckhardt Tiborral volt-e kapcsolata? Én Eckhardt Tibort mindig a legszigorúb­ban ítéltem el, mert ő számomra a Horthy­­kormányzatot és a fehérterrort jelképezte. De aztán idejött, és kitört a háború. Úgy gon­doltam akkor, hogy olyan helyzetben, mikor az ördöggel harcolunk, akkor minden nem­ördögöt el kell fogadni, mert ő is az ördög el­len harcol, tehát a mi oldalunkon van, és én így mutattam be őt az Overseas Press Club­ben, sőt írtam is egy cikket erről, amit én a húsvéti cikknek neveztem. Emlékszik Deák húsvéti cikkére? Azt mondtam, hogy most olyan világban élünk, hogy csak egy ellen­ség van, a fasizmus. Aki az ellen harcol, az a mi oldalunkon van. Ez nem volt egy szemé­lyes barátság, én sose tudtam vele felmele­gedni, csak tudtam, hogy mindketten egy el­lenség ellen harcolunk. A húszas-harmincas években magyar lapokba is írt. Melyikbe? Azt hiszem, a Pesti Naplóba. Amerikai vonatkozású cikkeket? Egyre emlékszem, leírtam az Eleonora Roo­­seveltet, hogy milyen egyszerű és demokra­tikus, hogy nem mindenki olyan, mint a ma­gyar nagyasszonyok, a Hortykné és mások. Magyarországról is írt amerikai lapok­ba? Hogyne, nagyon sokat. Írtam Kossuthról, Károlyiról, Károlyinéról, az amerikai magya­rokról, a Horthy-rendszer fasizálódásáról. The Danube című könyvem átfogó ismerte­tés volt Magyarországról, melyet a New York Times nagyon megdicsért. Nem gondolt rá, hogy önéletrajzot ír­jon? De igen, már dolgozom is rajta. További sikeres munkát és jó egész­séget kívánok. Gellért Hugó rajza Károlyi Mihályról a New York Times-ban Károlyi Mihály levele Lengyel Emilnek Károlyi Mihály 99 Havertstock Hill London N. W. 3. 1942. november 25-én Kedves Lengyel, köszönöm levelét és abban foglalt közlé­seit. Bizony, sok éve már nem láttuk egymást. Annyi sok minden rossz történt legutóbbi ta­lálkozásunk óta, hogy jobb ha nem is beszé­lünk erről. Az amerikai magyarokról írt jellemzése nem újság a számomra. Nagyon is jól isme­rem őket. Csakis az amerikai magyarság ala­csony nívójával és az amerikaiak sznob szel­lemével magyarázható, hogy egy Eckhardt ké­pes volt talajra találni. Egy önérzetes emig­ráció azonnal kivetette volna magából az ilyen széllel bélelt politikai kalandort. Ugyan­ennek a papok és smobok által táplált szel­lemnek tudom be, hogy a kis Ottónak dra­wing room sikerei­ vannak. Ennek ellenére

Next