Kritika 13. (1984)

1984 / 10. szám - H. K.: Török László: Módosulások - Kuczka Péter: Játszik a televízió

az egyoldalú fotóeszmény oltárán az össz­hang, s a lehetséges teljesség áldoztatott fel. A kötet alapvető értéke a kiválasztott szövegek sokfélesége. Általa megy végbe a varázslat: a nem szakember olvasó számára is világossá válik a fotográ­fia társadalomba­ ágyazottsága — és vissza­hatása a társadalomra. Általa rajzolódik ki súlyosan kelet-közép-európai mivoltunk, s egyidejűleg, hogy minden korszakban vol­tak európai látókörű gondolkodóink. Álta­la is világossá válik, hogy a vizuális kul­túra mifelénk többnyire a szó szentsége mögé szorul, valamint az, hogy ennek elsze­gényítő hatásával is tisztában vagyunk. S hogy a szakember öröméről is szóljak: a vá­logatás a szakmai belterjességet meghaladó. Vonatkozik ez a szemügyre vett lelőhelyek (újságok, folyóiratok, könyvek, katalógusok) sokféleségére éppúgy, mint a megnyilatko­­zók társadalmi, kulturális státusának vál­tozatosságára. A szövegek négy fejezetre tagolva jelen­nek meg. A bontás alapja az időrend, így az eredmény kimondatlanul is a magyar fotókultúra periodizációját jelenti. Az első periódus itt a kezdetektől, 1839-től a millen­niumi időkig terjed. Megkockáztatom, hogy a szöveggyűjteményben is bőven idézett Fényképészeti Lapoknak, Veress Ferenc orgánumának a megjelenése (1882) a karak­teresebb szakaszhatár. Ez a kiválasztott szövegek szakmaibbá válásából is kitűnik. Azzal egyet kell érteni, hogy a két világ­háború fotográfián kívüli ténye cenzúrát je­lentett ebben a históriában is. Kár viszont, hogy a koalíciós korszak sajátos átmeneti jellege nem kapott nagyobb hangsúlyt a ne­gyedik időszakban. A szövegek élén megjelenő nevek sora részint reprezentatív, részint a fotográfia bizonytalan megítélését tükröző. A hiány­érzet a már említett terjedelmi többlet­­igénnyel együtt fogalmazható meg. Bálint Aladár, Gosztonyi Gyula, Rankovszky Er­vin, Szalatnai Rezső, Vadas Ernő írásai — s a sor még folytatható lenne — csak gaz­dagították volna a gyűjteményt. A közreadás-technikáról. Bán András azt mondja, nem rigorózus történeti forrás­­kiadványt szándékozott az olvasók kezébe adni. Az előzmények fényében ennek lét­­jogosultsága tagadhatatlan. Ugyanakkor­ ez a munka — de facto — forráskiadvány. Az idézetek és hivatkozások pontossága ezért kívánatos lenne. Nos, a pontosság nem fő­erénye a kötetnek. A hibák típusukat te­kintve többfélék. Idézési pontatlanság: Henszlmann Imre szövegében a kurzivált részből maradt ki egy tartalmilag fontos szó: .......a dagerrotípia hasznos találmány ugyan...” — olvashatjuk a 28. oldalon; ez eredetileg így hangzott: „ ... a’ daguerotyp hasznos physikai találmány ugyan,...” — Az írásmódbeli korszerűsítést a szerkesztő tudatosan alkalmazta, de a hiány hiány ma­rad. Kohlmann Artur egy mondatában há­rom idézési hiba van a 83. oldalon; az ere­deti forrás kézbevételekor kiderült volna, hogy Bilkei-Gorzó Magdolna nem 1965-től, hanem 1973-tól állítja össze a Fotóesztétikai bibliográfiát (392. old.). D­e ne legyünk rigorózusak, ha ezt a szer­kesztő eleve nemkívánatosnak minősí­ti. Tartalmibb gond, hogy a magyar fotótörténet eddigi közleményeit számba véve a kötetből olyan munkák hiányoznak, amelyek alapkutatási eredményeket tartal­maznak. Például: Szilágyi Gábor: A fény­képészeti ismeretanyag és ismeretrendszer kialakulása és változása 1882—1975.; ugyanő: A fotóművészeti kiállítások szakrepertóriuma (két kötetben); a képválogatáshoz adhatott volna támpontot A magyar nyelvű fényké­pészeti szaksajtó képanyagának szakreper­tóriuma, szintén két kötetben, ugyancsak Szilágyi Gábortól (valamennyi kötet a Ma­gyar Fotóművészek Szövetsége kiadásában 1976 és 1980 között). Mindezek ellenére Bán András válogatá­sa fotótörténeti jelentőségű. Hibái fotókul­túránk állapotának — fejletlenségének, koordinációhiányának — tükreként is fel­foghatók. Itt tartunk, innen kell tovább­lépni. (Múzsák) 27 ALBERTINI BÉLA 1 Török László: Módosulások Egyetérthetünk a szerző — a kötet fülszö­vegén közölt — örömével és csodálkozásá­val, hogy egy íróknak, költőiknek szánt sorozat­ban fotóalbum jelenik meg. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit megnőtt az érdeklődés a fotóművészet iránt, s talán az eddiginél valamivel több publikáció látott nap­világot, mégis ritkaságszámba megy egy ilyen önálló (s nem idegenforgalmi célzatú) kötet — különösen az ilyen „work in prog­ress” jellegű mű. Az alkotásokat szinte válo­gatás nélkül nézni, s születésüket, kialakulá­sukat folyamatában nyomon követni, lehet nagyon izgalmas szellemi élmény. Török Lászlónál azonban — sajnos — az ilyen jel­legű összeállítások összes veszélye „bejött”. A néhány igazi gyöngyszem a végsőkig gyö­tört variációkban elvész, s ami emlékezetünk­ben megmarad, az az unalomig lúgozott öt­letek és technikásan megoldott közhelyek hal­maza. Zalán Tibor a kötet előszavában többek közt azt írja: „Életét egyetlen mániákusan is­mételt gesztusra teszi fel, bármilyen témához nyúlna is. (Valójában ez a gesztus az egyet­len témája...)” Sajnos, ez igaz. Pedig vannak igazi mesterművek is a kötetben, s jobb szer­kesztéssel, főleg könyörtelen válogatással egy tehetséges művész képe rajzolódna elénk. (JAK füzetek 4. Magvető) H. K. TELEVÍZIÓ _______________________» Játszik a televízió D­e miért játszik? Szeret játszani? Ha így volna, akkor gyakrabban tenné. És ön­feledtebben. Más televíziókat utánoz? Akkor jobb változatokat választana. Érdeke­sebb mintákat, önmagát szórakoztatja? Ak­kor nem nekünk mutogatná. Maradna zárt körében. A magyarázat csak egy lehet: nekünk ját­szik, szeretett nézőinek. Ismer bennünket, gondos apaként lehajlik hozzánk a gyerek­szoba padlójára, s a kezünkbe nyom néhány kisebb ajándékot, most hozta a boltból, tes­sék, itt van. S mintha mondaná: ne kártyázza­tok, gyerekek, ne lóversenyezzetek, ne dobál­játok forintjaitokat az „egykarú bandita” tor­kába, ne ci­ézzetek, ne bújócskázzatok, én fel­emelem gondolataitokat a magasba, a színvo­nalas szórakozás magasába, nézzétek az én játékaimat. Mi pedig ülünk a készülék előtt és nézzük. Első játéka a Fele sem igaz. Valóságos szu­perprodukció. Játékvezető irányítja, három jelentős személyiség hazudozik benne olykor­olykor a feljegyzéseibe pislantva, nyolc játé­kos vetélkedik, s legalább egy tucatnyi néző figyeli a partit. Nem kímél a Televízió se pénzt, se fáradságot, nyereményeket is oszto­gat, molyirtót, cipőpasztát, főzőkanalat, ku­tyaeledelt, csupa nélkülözhetetlen holmit. És kacsint hozzá, mert lám, lenyeste az anyagias­ságot, a játék öröméért vetélkednek a szerep­lők, akik boldogok lehetnek, mert őket nézte az ország. Második játéka az Elmebajnokság. Ez amo­lyan kamaradarab. Négyen ülnek a színpa­don és beszélgetnek, akár egy Beckett-drá­­mában. Hárman egymással versengenek ab­ban, hogy ki nyomja meg gyorsabban a gom­bot, kinek jobbak a reflexei. Itt is van játék­vezető, de ő csak közvetít. Valahol a háttér­ben vagy a magasban egyetemi tanárok, fel­készült szakemberek már összeállították a kérdéseket, azokra kell válaszolniuk a játé­­­­kosoknak. Ebben a partiban művészeti alko­tásokat kapnak a nyertesek, rézkarcot, ke­rámiát, akvarellt. A harmadik játék a Kapcsoltam. Egy lát­ható szereplője van. Ül az asztalnál, telefo­nálgat, bár ez neki sem mindig sikerül, s egy dossziét lapozgatva kérdezősködik. Néha tré­fálkozik láthatatlan partnereivel, akiknek képrejtvényeket, kakukktojásokat, általános iskolai feladatokat kell megoldaniuk. A nye­remény egy boríték vagy tízezer forint. Ha ezek a játékok a fenti sorrendben kelet­keztek, akkor azonnal levonhatjuk az első ta­nulságot. A Televízió költségvetése csökken. Oda is begyűrűzött a takarékosság. Vágó Ist­ván még húsz-huszonöt szereplőt mozgat. Eg­ri János hármat, Rózsa György csak egy tele­font. Sokan vagyunk, akik szívesebben lát­nánk mondjuk Medveczky Ilonát azzal a tele­fonnal, de hát nem engedi a keret. A játék­vezetők — úgy látszik — csak férfiak lehet­nek. A szereplők száma tehát csökkenő tenden­ciát mutat. Ennek ellensúlyozásaként a kérdé­sek színvonala és a nyeremények értéke nő. Nagy a változatosság. De csak látszatra. Mert mind a három játék lényegében egyforma. Az esetek többségében a játékosoknak egyetlen képességére kíváncsi: lexikális ismereteikre. A Fele sem igaz kissé álcázza ezt a szándé­kot, de ott is ismereteire kell (kellene!) tá­maszkodni a játékosnak, igaz vagy hamis választ kapott? Így hát a szuperprodukciótól Rózsa György magánszámáig nem játékok ezek a „játékok”, hanem alsó és középfokú vizsgák. Nem kezdem el a „játék” fogalmát megha­tározni, csak annyit említek, hogy jellemző vonása az egyforma esély, az egyenlő lehető­ség. A bújócskában vagy a kergetőzésben megvalósul a francia forradalom másutt megvalósíthatatlan jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség. A Televízió erről egészen másképpen gon­dolkodik. Játékvezetői vizsgáztató tanárok, akik nem is a saját tudásukra támaszkodnak, így inkább közvetítők és bírák, szerepüket végül bárki eljátszhatná, akár egy gép is. Az esélyek tehát nem azonosak, kockázatot csak az egyik fél vállal, akár azzal, hogy nem nyer, akár azzal, hogy veszít a presztízséből. Az Elmebajnokság és a Kapcsoltam vizsgái még így is magasabban állnak a Fele sem igaz­ná­l, amelyhez annyi tudás kell, mint egy totószelvény kitöltéséhez. Ebben még annyi szellemi erőfeszítésre sincs szükség, mint a másik kettőben, elvileg és gyakorlatilag egy­aránt lehetséges, hogy a legtudatlanabb játé­kos nyerjen, hiszen elég, ha a véletlenszerűen megjelölt személy válaszát elfogadja vagy el­utasítja. A Vágó István által odaültetett há­rom híresség valójában három megnyomható gomb egy szerkezeten, s összesen csak két­féle választ jelent, egy igent és két nemet, tehát kevesebbet a totónál, mert ott a dön­tetlen is jelölhető. önmagukban ezek a produkciók tehát nem játékok, nem is hallottam arról, hogy bárki ilyenekkel töltené az idejét. Fikciók tehát, szórakoztatónak szánt műsorok, érződik raj­tuk a kimódoltság és mesterkéltség, de az is, hogy milyen képet alkot önmagáról és nézői­ről a Televízió, képviselőin keresztül hogyan helyezkedik a játékvezető és egyben a min­dentudó döntőbíró pozíciójába. Vágó, Egri, Rózsa nyilván nem játéknak éli át a részvételt, nem tudni, hogy partnereik milyen igényekkel, gondolatokkal, érzések­kel vesznek részt a műsorokban, találnak-e benne örömet, azon túl, hogy szereplési vá­gyuk kielégül. Sokkal érdekesebb az, hogy bennünk, nézőkben milyen érzéseket ébreszt a látvány. A játékvezetőkkel, bármilyen rokonszenve­sek is egyébként, nem tudunk azonosulni, nemcsak azért, mert ők semmi kockázatot nem vállalnak, benyomásunk szerint valami­lyen hatalmat képviselnek, s ösztöneink ilyen­kor a gyengébbek mellé állítanak bennünket. Maradnak hát a játékosok, nekik éppen drukkolhatnánk, ha megérdemelnék rokon­­szenvünket, csakhogy a képernyő előtt üldö­gélve úgy érezzük, hogy többet tudunk náluk,­­ jobban tudtunk volna válaszolni a feladott kérdésekre. Örömünk a káröröm lenne? Olyasmi. Vagy inkább az, amit a futball­meccsen érzünk, látva, hogy sem a játéko­sok, sem a bírák nem értenek a játékhoz. KUCZKA PÉTER­ pHHHHDBHn LjuJLLLis.

Next