Kritika 13. (1984)
1984 / 10. szám - H. K.: Török László: Módosulások - Kuczka Péter: Játszik a televízió
az egyoldalú fotóeszmény oltárán az összhang, s a lehetséges teljesség áldoztatott fel. A kötet alapvető értéke a kiválasztott szövegek sokfélesége. Általa megy végbe a varázslat: a nem szakember olvasó számára is világossá válik a fotográfia társadalomba ágyazottsága — és visszahatása a társadalomra. Általa rajzolódik ki súlyosan kelet-közép-európai mivoltunk, s egyidejűleg, hogy minden korszakban voltak európai látókörű gondolkodóink. Általa is világossá válik, hogy a vizuális kultúra mifelénk többnyire a szó szentsége mögé szorul, valamint az, hogy ennek elszegényítő hatásával is tisztában vagyunk. S hogy a szakember öröméről is szóljak: a válogatás a szakmai belterjességet meghaladó. Vonatkozik ez a szemügyre vett lelőhelyek (újságok, folyóiratok, könyvek, katalógusok) sokféleségére éppúgy, mint a megnyilatkozók társadalmi, kulturális státusának változatosságára. A szövegek négy fejezetre tagolva jelennek meg. A bontás alapja az időrend, így az eredmény kimondatlanul is a magyar fotókultúra periodizációját jelenti. Az első periódus itt a kezdetektől, 1839-től a millenniumi időkig terjed. Megkockáztatom, hogy a szöveggyűjteményben is bőven idézett Fényképészeti Lapoknak, Veress Ferenc orgánumának a megjelenése (1882) a karakteresebb szakaszhatár. Ez a kiválasztott szövegek szakmaibbá válásából is kitűnik. Azzal egyet kell érteni, hogy a két világháború fotográfián kívüli ténye cenzúrát jelentett ebben a históriában is. Kár viszont, hogy a koalíciós korszak sajátos átmeneti jellege nem kapott nagyobb hangsúlyt a negyedik időszakban. A szövegek élén megjelenő nevek sora részint reprezentatív, részint a fotográfia bizonytalan megítélését tükröző. A hiányérzet a már említett terjedelmi többletigénnyel együtt fogalmazható meg. Bálint Aladár, Gosztonyi Gyula, Rankovszky Ervin, Szalatnai Rezső, Vadas Ernő írásai — s a sor még folytatható lenne — csak gazdagították volna a gyűjteményt. A közreadás-technikáról. Bán András azt mondja, nem rigorózus történeti forráskiadványt szándékozott az olvasók kezébe adni. Az előzmények fényében ennek létjogosultsága tagadhatatlan. Ugyanakkor ez a munka — de facto — forráskiadvány. Az idézetek és hivatkozások pontossága ezért kívánatos lenne. Nos, a pontosság nem főerénye a kötetnek. A hibák típusukat tekintve többfélék. Idézési pontatlanság: Henszlmann Imre szövegében a kurzivált részből maradt ki egy tartalmilag fontos szó: .......a dagerrotípia hasznos találmány ugyan...” — olvashatjuk a 28. oldalon; ez eredetileg így hangzott: „ ... a’ daguerotyp hasznos physikai találmány ugyan,...” — Az írásmódbeli korszerűsítést a szerkesztő tudatosan alkalmazta, de a hiány hiány marad. Kohlmann Artur egy mondatában három idézési hiba van a 83. oldalon; az eredeti forrás kézbevételekor kiderült volna, hogy Bilkei-Gorzó Magdolna nem 1965-től, hanem 1973-tól állítja össze a Fotóesztétikai bibliográfiát (392. old.). De ne legyünk rigorózusak, ha ezt a szerkesztő eleve nemkívánatosnak minősíti. Tartalmibb gond, hogy a magyar fotótörténet eddigi közleményeit számba véve a kötetből olyan munkák hiányoznak, amelyek alapkutatási eredményeket tartalmaznak. Például: Szilágyi Gábor: A fényképészeti ismeretanyag és ismeretrendszer kialakulása és változása 1882—1975.; ugyanő: A fotóművészeti kiállítások szakrepertóriuma (két kötetben); a képválogatáshoz adhatott volna támpontot A magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó képanyagának szakrepertóriuma, szintén két kötetben, ugyancsak Szilágyi Gábortól (valamennyi kötet a Magyar Fotóművészek Szövetsége kiadásában 1976 és 1980 között). Mindezek ellenére Bán András válogatása fotótörténeti jelentőségű. Hibái fotókultúránk állapotának — fejletlenségének, koordinációhiányának — tükreként is felfoghatók. Itt tartunk, innen kell továbblépni. (Múzsák) 27 ALBERTINI BÉLA 1 Török László: Módosulások Egyetérthetünk a szerző — a kötet fülszövegén közölt — örömével és csodálkozásával, hogy egy íróknak, költőiknek szánt sorozatban fotóalbum jelenik meg. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit megnőtt az érdeklődés a fotóművészet iránt, s talán az eddiginél valamivel több publikáció látott napvilágot, mégis ritkaságszámba megy egy ilyen önálló (s nem idegenforgalmi célzatú) kötet — különösen az ilyen „work in progress” jellegű mű. Az alkotásokat szinte válogatás nélkül nézni, s születésüket, kialakulásukat folyamatában nyomon követni, lehet nagyon izgalmas szellemi élmény. Török Lászlónál azonban — sajnos — az ilyen jellegű összeállítások összes veszélye „bejött”. A néhány igazi gyöngyszem a végsőkig gyötört variációkban elvész, s ami emlékezetünkben megmarad, az az unalomig lúgozott ötletek és technikásan megoldott közhelyek halmaza. Zalán Tibor a kötet előszavában többek közt azt írja: „Életét egyetlen mániákusan ismételt gesztusra teszi fel, bármilyen témához nyúlna is. (Valójában ez a gesztus az egyetlen témája...)” Sajnos, ez igaz. Pedig vannak igazi mesterművek is a kötetben, s jobb szerkesztéssel, főleg könyörtelen válogatással egy tehetséges művész képe rajzolódna elénk. (JAK füzetek 4. Magvető) H. K. TELEVÍZIÓ _______________________» Játszik a televízió De miért játszik? Szeret játszani? Ha így volna, akkor gyakrabban tenné. És önfeledtebben. Más televíziókat utánoz? Akkor jobb változatokat választana. Érdekesebb mintákat, önmagát szórakoztatja? Akkor nem nekünk mutogatná. Maradna zárt körében. A magyarázat csak egy lehet: nekünk játszik, szeretett nézőinek. Ismer bennünket, gondos apaként lehajlik hozzánk a gyerekszoba padlójára, s a kezünkbe nyom néhány kisebb ajándékot, most hozta a boltból, tessék, itt van. S mintha mondaná: ne kártyázzatok, gyerekek, ne lóversenyezzetek, ne dobáljátok forintjaitokat az „egykarú bandita” torkába, ne ciézzetek, ne bújócskázzatok, én felemelem gondolataitokat a magasba, a színvonalas szórakozás magasába, nézzétek az én játékaimat. Mi pedig ülünk a készülék előtt és nézzük. Első játéka a Fele sem igaz. Valóságos szuperprodukció. Játékvezető irányítja, három jelentős személyiség hazudozik benne olykorolykor a feljegyzéseibe pislantva, nyolc játékos vetélkedik, s legalább egy tucatnyi néző figyeli a partit. Nem kímél a Televízió se pénzt, se fáradságot, nyereményeket is osztogat, molyirtót, cipőpasztát, főzőkanalat, kutyaeledelt, csupa nélkülözhetetlen holmit. És kacsint hozzá, mert lám, lenyeste az anyagiasságot, a játék öröméért vetélkednek a szereplők, akik boldogok lehetnek, mert őket nézte az ország. Második játéka az Elmebajnokság. Ez amolyan kamaradarab. Négyen ülnek a színpadon és beszélgetnek, akár egy Beckett-drámában. Hárman egymással versengenek abban, hogy ki nyomja meg gyorsabban a gombot, kinek jobbak a reflexei. Itt is van játékvezető, de ő csak közvetít. Valahol a háttérben vagy a magasban egyetemi tanárok, felkészült szakemberek már összeállították a kérdéseket, azokra kell válaszolniuk a játékosoknak. Ebben a partiban művészeti alkotásokat kapnak a nyertesek, rézkarcot, kerámiát, akvarellt. A harmadik játék a Kapcsoltam. Egy látható szereplője van. Ül az asztalnál, telefonálgat, bár ez neki sem mindig sikerül, s egy dossziét lapozgatva kérdezősködik. Néha tréfálkozik láthatatlan partnereivel, akiknek képrejtvényeket, kakukktojásokat, általános iskolai feladatokat kell megoldaniuk. A nyeremény egy boríték vagy tízezer forint. Ha ezek a játékok a fenti sorrendben keletkeztek, akkor azonnal levonhatjuk az első tanulságot. A Televízió költségvetése csökken. Oda is begyűrűzött a takarékosság. Vágó István még húsz-huszonöt szereplőt mozgat. Egri János hármat, Rózsa György csak egy telefont. Sokan vagyunk, akik szívesebben látnánk mondjuk Medveczky Ilonát azzal a telefonnal, de hát nem engedi a keret. A játékvezetők — úgy látszik — csak férfiak lehetnek. A szereplők száma tehát csökkenő tendenciát mutat. Ennek ellensúlyozásaként a kérdések színvonala és a nyeremények értéke nő. Nagy a változatosság. De csak látszatra. Mert mind a három játék lényegében egyforma. Az esetek többségében a játékosoknak egyetlen képességére kíváncsi: lexikális ismereteikre. A Fele sem igaz kissé álcázza ezt a szándékot, de ott is ismereteire kell (kellene!) támaszkodni a játékosnak, igaz vagy hamis választ kapott? Így hát a szuperprodukciótól Rózsa György magánszámáig nem játékok ezek a „játékok”, hanem alsó és középfokú vizsgák. Nem kezdem el a „játék” fogalmát meghatározni, csak annyit említek, hogy jellemző vonása az egyforma esély, az egyenlő lehetőség. A bújócskában vagy a kergetőzésben megvalósul a francia forradalom másutt megvalósíthatatlan jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség. A Televízió erről egészen másképpen gondolkodik. Játékvezetői vizsgáztató tanárok, akik nem is a saját tudásukra támaszkodnak, így inkább közvetítők és bírák, szerepüket végül bárki eljátszhatná, akár egy gép is. Az esélyek tehát nem azonosak, kockázatot csak az egyik fél vállal, akár azzal, hogy nem nyer, akár azzal, hogy veszít a presztízséből. Az Elmebajnokság és a Kapcsoltam vizsgái még így is magasabban állnak a Fele sem igaznál, amelyhez annyi tudás kell, mint egy totószelvény kitöltéséhez. Ebben még annyi szellemi erőfeszítésre sincs szükség, mint a másik kettőben, elvileg és gyakorlatilag egyaránt lehetséges, hogy a legtudatlanabb játékos nyerjen, hiszen elég, ha a véletlenszerűen megjelölt személy válaszát elfogadja vagy elutasítja. A Vágó István által odaültetett három híresség valójában három megnyomható gomb egy szerkezeten, s összesen csak kétféle választ jelent, egy igent és két nemet, tehát kevesebbet a totónál, mert ott a döntetlen is jelölhető. önmagukban ezek a produkciók tehát nem játékok, nem is hallottam arról, hogy bárki ilyenekkel töltené az idejét. Fikciók tehát, szórakoztatónak szánt műsorok, érződik rajtuk a kimódoltság és mesterkéltség, de az is, hogy milyen képet alkot önmagáról és nézőiről a Televízió, képviselőin keresztül hogyan helyezkedik a játékvezető és egyben a mindentudó döntőbíró pozíciójába. Vágó, Egri, Rózsa nyilván nem játéknak éli át a részvételt, nem tudni, hogy partnereik milyen igényekkel, gondolatokkal, érzésekkel vesznek részt a műsorokban, találnak-e benne örömet, azon túl, hogy szereplési vágyuk kielégül. Sokkal érdekesebb az, hogy bennünk, nézőkben milyen érzéseket ébreszt a látvány. A játékvezetőkkel, bármilyen rokonszenvesek is egyébként, nem tudunk azonosulni, nemcsak azért, mert ők semmi kockázatot nem vállalnak, benyomásunk szerint valamilyen hatalmat képviselnek, s ösztöneink ilyenkor a gyengébbek mellé állítanak bennünket. Maradnak hát a játékosok, nekik éppen drukkolhatnánk, ha megérdemelnék rokonszenvünket, csakhogy a képernyő előtt üldögélve úgy érezzük, hogy többet tudunk náluk, jobban tudtunk volna válaszolni a feladott kérdésekre. Örömünk a káröröm lenne? Olyasmi. Vagy inkább az, amit a futballmeccsen érzünk, látva, hogy sem a játékosok, sem a bírák nem értenek a játékhoz. KUCZKA PÉTER pHHHHDBHn LjuJLLLis.