Kritika 14. (1985)
1985 / 3. szám - Galsai Pongrác: Egy jugoszláv csellengő esetei - Folklór
47 Egy jugoszláv csellengő esetetKépzavarral kezdem. Ide illik. A Magyar Televízió illettékesei hosszú fogat csináltak a Forró szél című jugoszláv tévéfilmsorozat tíz folytatásos látványosságához. Olyasmit pedzettek, hogy a produkció a Hoszszú, forró nyár, az Onedin család és a Kórház a város szélén sikeréhez lesz hasonlatos. Aztán kaptunk (e cikk megírásának idején: még kapunk) egy hosszú, langyos szelet, bizonyos érdektelen nevű családról, valahonnan Jugoszláviából. Nagy baj persze nem történit. Ezt a tévéfilmsorozatot végig lehetett (lehet) nézni. Hol mesterségesen doppingolt, hol el-elpilledő érdeklődéssel. De miből adódhatott a tömegsikerhez fűzött, nem is alaptalannak látszó remény? Az egyszerű tényből, hogy egyszerű, hétköznapi magyar emberek egy egyszerű, hétköznapi jugoszláv fiatalember egyszerű, hétköznapi kalandjait nézik majd végig. Csakhogy az említett példák épp ellenkező előjelű tömegigényekhez alkalmazkodtak. Régi tapasztalatom: a „közönséges” közönség (a jelzőt halt idézőjelbe is foglalhatnám) arra, az életközegre-közelségre kíváncsi, ahová sohasem juthat el, amelyet csak kivételes szerencsével hódíthat meg, vagy aminek élményétől eleve retteg. Gondoljunk csak a Winnetoutól, az ifjúsági indiántörténetektől, a hajdani gépírólányok Areseautó-idilljén át, a szétrongyolt Orvos-regényekig. S a szórakoztatófilmipar is e területekről gyűjti be a hőseit. Ugyan ki sütkérezhet egyszer a Hosszú, forró nyár napsütött teraszain? Mikor lesz akkora vagyonunk, hogy az Onedin család tagjaihoz hasonlóan, kereskedelmi hajókat, másodkapitányokat és tengeri medvéket vásárolhassunk magunknak? És magam is heves szívdobogással lépek be mindig a „Kórház a város szélén” steril-fehér világába, s szólítom meg akár a legtávolabbi városszéli kórház orvosát. Kivételnek csak az irodalom minősül, amely esztétikai hatásával a különben érdektelen kort és helyszínt, az önmagukban vergődő, monogám hősöket, sőt magát az unalmat is izgalmassá teheti. De irodalmi értékről, a tévéfilmsorozatokról szólván, ritkán beszélhetünk. Hát a „Szabó család”, a mindenkori szabócsaládok és társaik? A maguk kis vasárnapjaival és keddjeivel? Kéttalálatos lottószelvény-örömeivel és Patyolat-gondjaival. E félig mese, félig riport műfajban a napi aktualitás a legfőbb vonzerő. Próbálnák csak újra leforgatni a Szabó család tíz évvel korábbi epizódját — a háziasszonyok aligha hagynák abba a tányérmosogatást. De a Forró szél című jugoszláv sorozatból ez a földrajzi szélességi és hosszúsági fokhoz kötött, a mi társadalmi helyzetünkre léptékszerűen érvényes, csak ránk vonatkozó időszerűség is hiányzik A tévéfilmsorozatban hasonló esetek történnek, mint a mai Magyarországon — mégis valahol délebbre, „balkánibb” kivitelben, eltérőbb társadalmi közegben, más fekvésben, tehát másként. Sőt ez esetben az „idem” is „non est idem”. És se a főhős személyében, se a cselekményben, se a részletmegoldásokban nincsenek olyan művészi kvalitások, amelyek az élményazonosság hiányát pótolnák. Itt valóban egy nem is annyira fiatal jugoszláv fiatalember csetlését-botlását láthattuk (látjuk) a mi világunkkal nem is annyira azonos Jugoszláviában. Füst Milán klasszikus túlzása szerint: „Minden ember negyvenezerféle.” Nos, a Forró szél Surda nevű főhősének legföljebb nyolctíz jellemző tulajdonsága van. De valahogy ez is sok. Szertelen, önérzetes, lusta, robbanékony, ábrándozó, markacs, aluszékony, kétbalkezes — és ráadásul képzelt beteg is. Ha új mutatóujjával megnyomja a haját, fáj a feje. Létezhet ilyen emberi konstrukció? Ily vérmes csellengő, habagajszos igazmondó, alvajáró hipochonder? Lehetséges. Csak nem hiszem el. Surda tulajdonságai „jellemtechnikailag” mintha rosszul volnának összeszerelve, három kézzel gesztikulálna, és az egyik lábát biciklikerék pótolná ... Vajon hogyan jött létre e különösnél is furcsább játékfilm-teremtmény? Föltehetően úgy, hogy a szerző az epizód-ötletek tartalma szerint, „menet közben” alakította ki a fiatalember karakterét. Azzal a leplezetlen céllal, hogy Surda tulajdonságai a változatos cselekmény során hasznosan funkcionáljanak. Egy-egy jelenetsorhoz úgy keresték elő a megfelelő „jellemvonást”, mint valami szerszámosládából. Ezzel aztán a főhős a következő epizódig nagyon jól elboldogul. Mert hétköznapi fordulat akad bőven. És Sarda e változatossághoz alkalmazkodva változtatja a foglalkozásait is. Tulajdonképpen tevékeny naplopó. Munkás „munkanélküli”. Folyton egyik állásból megy át a másikba, mint az utca jobb oldaláról a balra. Már az első folytatásokban volt borbély, taxisofőr, segédmunkás, amatőr maszszőr, lakásügyi előadók még kutyaszőr-bodorintónak is akarták alkalmazni egy külföldi buzinál. Nahát, akinek ennyi „funkciója” van, azzal minden előfordulhat. Sőt a mindennél valamivel több is. A szerző mintha listát vezetne a jugoszláv hétköznapokról, jellemző esetekről, ügy-baj-panaszokról: mi történt eddig? és mi történhetne még? E társadalmi „apró cseprőkbe” aztán a hősét szakszerűen belehajszolja. Surda, a borbélylegény természetesen megfeledkezik a vendégéről. Surda, a taxisofőr egy totócsaló bandást szállít a futballpályára. Surda, a vendégmunkás megcsömörlik a nagypolgári társadalomtól. Surda, a hivatalnok beleakad a bürokráciába . .. A példaként említett tévéfilmek: a „Hosszú, forró nyár”, az „Onedin család”, a „Kórház a város szélén” a maguk szerény módján legalább sorsokat próbáltak teremteni. Míg a „Forró szél” főhősének nagyon sok jellemvonása és még több foglalkozása van. Csak épp igazi sorsa nincs. Az ember megértő rokonszenvvel nézte (nézi) Surda izgatott csetlés-botlásait. De közben úgy érezte (érzi), hogy ami a képernyőn végbemegy, őrá nem vonatkozik. Igaz, Surdára sem okvetlenül... Vétkes könnyelműségről mégsem beszélhetünk. Láttunk (látunk) sokkal érdektelenebb sorozatokat is. Úgy hiszem, igaza van az Új Tükör kritikusának: a televízió illetékeseit nem érheti gáncs és megvetés, hogy ezt a jugoszláv produkciót hazahozták. (Míg el nem felejtem, a filmet Sinicn Pavic írta, Aleksandar Djordjevic rendezte, főszerepét a kitűnő Ljubica Samardzic játszotta.) De magam se értem: miért kellett e számos filmtekercseket az esti főműsoridőben levetíteni? Az már a műsorszerkesztők balszerencséje, hogy az állandó keddi program az „energiatakarékosság” idejére esett. Amikor a tévékészülék este tíz órakor már elkezdett üresen zúgni. GALLAI PONGRÁC Ljubina Samardzic RAZPRAVE IN GRADIVO Rudi Cacinovic Vajon valóban a magyar nacionalizmus éledéséről van szó? Az utóbbi időben a Magyarországgal szomszédos államokban egyre több szó esik a magyar nacionalizmusról. Vajon valóban a magyar nacionalizmus fantomjáról van itt szó? Néhány figyelmeztető hang nálunk is jelentkezett, különösen a vajdasági sajtóban. Ezzel kapcsolatban sokan emlékeznek a két világháború közötti revizionista propagandára, amely meghiúsított minden felhívást a békés egymás mellett élésre a Duna mentén is, a Hitlerrel kötött szoros szövetségben rávette Magyarországot, hogy megszegje a Jugoszláviával kötött örök barátsági szerződést. Ezután következtek az újvidéki „hideg napok” és a megszállás többi rémtettei. Sok magyar ember, különösen a fiatalok még ma is felteszik a kérdést, hogyan történhetett meg mindez. Vajon az új magyar nacionalizmus ismét igazolja, hogy a történelem senkit sem tanít meg semmire? Valójában mi is történik Magyarországon? A magyar reform gyümölcsöző eredményei kétségkívül a széles magyar tömegek munkájának és verejtékének eredményei. A sikerek visszhangra találtak a magyar értelmiség körében. Visszaadták a dolgozó emberek öntudatát, ami az 1956-os katasztrófa után megcsappant. Ez a fejlődés indította el amagyarság helyzetéről, jövőjéről szóló gondolatokat is. Az írók és a tudósok különböző művekben foglalkoztak a szomszédos államokban élő magyar nemzetiségi csoportok helyzetének kérdésével is. Különösen kiéleződtek a romániai magyarsággal kapcsolatos kérdések. Itt egy nagyobb, összefüggő földrajzi területen lakó, gazdag kulturális éspolitikai örökséggel bíró nemzetiségről van szó. [...] A romániai magyarok sorsát illetően a legfelsőbb párt- és állami vezetés kapcsolataiban is voltak nehézségek.Különbséget kell azonban tennünk a magyar állam hivatalos álláspontja és a különböző kulturális, sőt „disszidens” („országon belüli” disszidensekről van szó) körök véleménye és írásos megnyilatkozásai között. A hivatalos képviselők a lenini elveket hangsúlyozzák, aminek nem lenne szabad vitásnak lennie a közös katonai és gazdasági blokkban tömörült szocialista államok és hatalmon lévő kommunista pártok között. Kétségtelen azonban, hogy a marxista-leninista elveken nevelt magyar ifjúság ezen a téren is tapasztalja, hogy a valós fejlődés nem mindig áll összhangban az elvekkel. KRITIKA