Kritika 14. (1985)
1985 / 10. szám - P. Müller Péter: Lope de Vega: A kertész kutyája
Az Ó, ifjúság! 1932-ben született, az Amerikai Elektra, az Eljő a jeges és az Utazás az éjszakába sötét tónusú látomásai közé ékelődve, s derűs idilljeivel, komédiái alaphangoltságával valóban különbözik O’Neill jellegzetes műveitől. Mintha csak a lét végső kérdéseivel vívódó, s gyötrő kételyeit nagy tragédiákban elbeszélő drámaíró rövid időre hátat fordított volna önmagának, s életművének súlyosan komor palettájára meleg pasztellszíneket kevert volna. Mint megannyi O’Neill-mű, ez a dráma is családtörténetet állít elénk, s a zárt közösség mikrovilágából bontja ki a századelő polgári Amerikájának realista korképét. Július 4-én, az ország nemzeti ünnepén játszódik a cselekmény: a jómódú Miller család a függetlenségi évforduló napját kedélyes családi összejövetellel ünnepeli. A szombat reggeltől vasárnap estig ívelő történet során bomlanak ki szemünk előtt a család kapcsolatai és konfliktusai. A legkisebb fiú, Richard ösztönösen lázad a polgári életforma konformizmusa, apja megalázkodó kényelmessége, józan pragmatizmusa ellen: lázadását a fiatalság mindent tagadása, s a hamis és látszatokra épülő nemzeti eszmények elutasítása egyaránt motiválja. Ez a bájos, nyakigláb kamasz épp most érik felnőtté, s épp most érik a felnőtt lét első megrázó élményei; kétes kimenetelű kalandokban próbálgatja erejét, de szerelméhez is hű akar maradni, miközben mindvégig a fennkölt eszmék, az irodalom, a filozófia vonzáskörében él. Apja vele szemben a szigorúan puritán erkölcsöket és szokásokat képviseli s juttatja érvényre; nem véletlen, hogy hamar összeütközésbe is kerülnek, bár ez a konfliktus nem igazán végigvitt, föloldják a vígjátékok humoros-groteszk mozzanatai, s a darab egészét átfogó eszme, a mindenek fölött uralkodó emberszeretet motívumai. A család a maga konvencionálisan polgári életét éli, a harmónián őrködő anya, a testvérek, s a családdal élő idősebb nagybácsi és nagynéni teszik teljessé és tipikussá ezt a sajátosan amerikai, családi miliőt. Amiben majdnem minden harmonikus, a szereplők majdnem mindegyike boldog megelégedettséggel éli életét: mindenképpen hiányzik az a belső meghasonlottság és külső fenyegetettség, ami az O’Neill-i hősöket egy társadalmi rend válságának olyan jellegzetes típusaivá tette. Csak Sid Davis, az alkoholista nagybácsi emlékeztet a tragikus fogantatású figurákra: életét, tehetségét eltékozolta, s már belenyugodott a veszteségbe, de humorba, öniróniába oltott szenvedélye mögül gyakorta előszikrázik az elfojtott fájdalom, a szellemi-lelki deklaszszálódás bénító érzése. A veszprémi színház előadásában az ő figurája drámai centrumba kerül, ami nagymértékben köszönhető Szoboszlay Sándor szuggesztív szerepformálásának. A rendező, Horvai István az előadás világképének megformálásakor pontos és árnyalt környezetrajzra törekedett: a nosztalgia lírai felhangjai nélkül bontotta ki a szituációk mélyén rejlő humort. E humor nem színtisztán komédiás fogantatású: lilában oldódik föl, ami levegőssé, lebegővé teszi a játékot, a harsány színek pasztellé finomulnak, derű és humanista emberszeretet fénylik föl a dialógusokból, ugyanakkor megőrződik a játék egészséges, életközeli naturalizmusa. Az ifjú Richard a tengerparton találkozik szerelmével, a tiszta, holdfényes idill helyszíne egy valódi csónak, a színpad előterében. A fiú izgatottan vár, minden apró zajra összerezzen, majd megindul kedvese felé — de ettől már billegni kezd a csónak, majd a nyakát töri benne, s az éterien romantikus jelenet groteszkbe vált át. Ugyanez a groteszkbe hajló nüansznyi elrajzoltság teszi öszszetetté a figurákat. Richard szinte eszelősen romantikus, csetlik-botlik, mindennek nekiütődik, elvágódik a színpadon, holott csak megváltó eszméit kergeti. Az ő figurájában fogalmazódik meg leginkább az ifjúság romlatlan tisztasága, mely a szülők nemzedékének nyárspolgári racionalizmusát ellenpontozza. A végzős főiskolás Jakab Tamás érzékenyen és illúziót keltően formálja meg ezt a szeretni való, esetlen lázadót: benne még lobog a naiv hit, hogy a világ megváltoztatható, s az erkölcsi világrend konvenciói lerombolhatók. A játék groteszkbe hajló összképe, a felnőttek életének visszatükröződése a fiatalokéban ugyanakkor illúziótlanul elárulja: ezek az emberek ugyanazt az életformát élik majd, mint a fölöttük járók, ugyanabban hisznek, ugyanabban vétkeznek, mint szüleik, rájuk is nyárspolgári élet vár. E fölismerés persze nem „direktben”, csak a játék mélyáramában fogalmazódik meg, a konfliktusok nem szikráznak föl, megbocsátó szeretet, játékos derű és önfeledtség lengi be a generációs játékot. Szoboszlay Sándor Sidje érzékelteti legplasztikusabban ezt a komédiás köntösbe bújtatott igazi drámát: egész lénye elárulja, valaha ő is romantikusan lázadó ifjú lehetett, de már elvesztette minden illúzióját; játékos közönybe burkolózik, s nem lesz kiégetten cinikus, csak bölcsen rezignált. Mikor részegen hazatér és szónokolni kezd az ünnepi asztalnál, minden együtt van játékában: a vereség beismerése, a kudarcokon való könnyű felülemelkedés, játék, önirónia. A családfő, Nat Miller (Szélyes Imre) szöges ellentéte ennek a vibráló, hajlékony figurának: kissé megfáradt embert látunk, aki kellő határozottsággal őrzi egy szilárdnak hitt életforma kereteit. Ugyanezt teszi ösztönösen felesége, Essie (Demjén Gyöngyvér) is: mindenre képes, hogy a családot összetartsa. Az idősödő nagynéni, az örökös vénlány szerepében Dobos Ildikó méltó partnere az alkoholista Sid-nek, nemcsak hogy belenyugodott a megváltoztathatatlanba, hanem el is hiteti magával, hogy neki már ez a jobb, ez a kényelmes tespedtség. A fiatalabb generáció képviseletében Töreky Zsuzsa csábítóan közönséges és rafinált szajha, Antal Olga Murielje pedig hamvasan ártatlan, durcás csitri, aki először perzselődik meg a szerelem füzénél. Boldog, mert nem tudja még, mi vár majd rá. KOVÁCS DEZSŐ Jakab Tamás és Szélyes Imre O’Neill darabjában (Sárközy Mariann felvétele) Lope de Vega: A kertész kutyája A zalaegerszegi előadásban a második felvonás végén a Teodorát játszó Rácz Tibor — miután Diana grófnő megpofozta, s az előző jelenetben kárpótlásul kétezer escudót ajándékozott neki — határtalan örömében már-már szájon csókolja az előtte térdeplő Tristant, akit Szalma Tamás alakít, majd mikor — még időben — rádöbben arra, hogy a megcsókolandó nem Diana, a közönségre nézve csalódott fintort vág, és lemondóan sóhajt egyet. A legördülő függönnyel egyidőben harsan fel a délutáni diákelőadás közönségének nevetése. A felvonás frappáns fináléjának azonban van néhány szépséghibája. Rácz ugyanis egyrészt nem a partnerének, hanem közvetlenül a közönségnek játszik (sajnos, szinte az egész előadásban ezt teszi), másrészt a komikumot előidéző „tévedés” nem épül bele a produkcióba, csak függ rajta, mint kívülről ráaggatott dísz. Az efféle díszek pedig rendkívül törékenyek. Ebben a Babarczy László rendezte előadásban is mindössze kétszer-háromszor maradnak épek a komikumnak ezek a díszei, a produkció közel három órájából jobbára csak halvány mosolyok csiholására futja. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy a rendezőnek nem sikerült a komikum egységes jelrendszerét kialakítania, s a szereplők annak egymástól eltérő — gyakran idegen — válfajait képviselik. Ezek az eltérő elemek pedig nem együtt, hanem csak egymás mellett léteznek ebben az előadásban. A színészek között az egyetlen, aki teljes mértékben hiteles játékot nyújt (s ennek köszönhetően az ő akcióin derül leggyakrabban a közönség), Szalma Tamás, aki Tristanként az egész előadás éltetője és motorja. Ez a szerepe drámabeli funkciójából következik, s ő ezt a funkciót meg is valósítja, és színészileg is kimunkáltan jeleníti meg. Játékéban a pontosan koreografált, már-már pantomimikus gesztusok állnak előtérben. A harmadik felvonás álruhás helyzeteiben (amikor egyszer „ficsúros új ruhában”, másszor „perzsa kereskedőnek öltözve” jelenik meg) alakításában a parodisztikus jelleg is felbukkan, de sohasem lép át a ripacskodás könnyen járható, de nehezen elhagyható ösvényére. Nem így Rácz Tibor, aki Teodoraként legfőképpen azon igyekszik, hogy elszórakoztassa a közönséget, s ezen igyekezete közben egyre távolabb kerül A kertész kutyája világától, és egyre közelebb jut a fent említett ösvényhez. Alakítása olyan szólóvá alakul, mely nem a drámából indul el és nem is oda tér vissza, s ily módon összhang sem jön létre: a szóló és a „kíséret” diszharmonikus lesz, Rácz játéka hamissá válik. A komikumnak egy harmadik típusát láthatjuk Bagó László — Ludovico gróf — játékában, aki a mű végén Teodoróban húsz éve eltűnt fiára lelve egy elrajzolt, túlkarikírozott alakot formál (láthatóan rendezői intencióból) . Teodorót a térdén lovagoltatja, fölemelgeti a levegőbe, cuppanós csókot nyom a homlokára. Ebben a műbeli világban ez a magatartás abszurdnak, irreálisnak látszik, de még mindig több kapcsolata van a drámában ábrázolt magatartástípusokkal, mint a műből kikacsintó bizalmaskodásnak. A további szereplők jellemformálásukkal nem viszik túlzásba a humorkeltést, inkább a Babarczy László által kidolgozott helyzetkomikumokra bízzák maguikat. Ez azonban nem elég erős fogódzó mindenkinek. Fekete Gizi Diana grófnő szerepében és Deák Éva Marcelaként kihasználják a helyzetek adta komikumlehetőségeket, de színésztársaik inkább csak „lejátsszák” szerepeiket, s a nézőt alig-alig nevettetik meg. E humortalanság egyik oka az előadás tempótlansága is: különösen az első felvonás halad lassan, s a jelenetváltások nem mindig gördülékenyek. A Szegő György m. v. tervezte szép és dekoratív díszletek nem elég mozgékonyak, a jelenetek közti gyakori átdíszletezés hosszú szüneteket kíván. A szimmetrikus színpadkép az előadás jelentős részében Diana házának udvarát ábrázolja, két alkalommal a ház utcára néző bejárata látható, s ezen kívül még a házon belüli különböző tagolású terek, szobabelsők jelennek meg a játéktérben. A falakon több helyütt a térdeplő híján a húrt kifeszítő Ámor látható, aki e szerelmi komédiában a szerelmesek negatív indulatainak céltáblájává válik: az előadás közepétől a szereplők úgy vezetik le szerelmi csalódásaikat, hogy behúznak egyet a nyilazó Ámornak (majd a kezüket fájlalják). Az ismétlődésben rejlő komikus lehetőségeket ez alkalommal maradéktalanul kihasználja az előadás, mely a rendezői munkában és a színészi alakításokban is átlagos, középszerű produkció. P. MÜLLER PÉTER Fekete Gizi és Schaefer Andrea