Kritika 14. (1985)
1985 / 2. szám - Pásztor Bertalan: Gáll István: Éjszakai csöngetés - Simon Zoltán: Somlyó György: Rámpa
Gáli István: Éjszakai csöngetés Novellák, rádió- és tévéjátékok, dokumentum értékű, múltidéző beszélgetések, posztumusz kötet: kiegészíti-kiteljesíti, árnyaltabbá teszi és lezárja Gáli István életművét. Folytatás és megújulási szándék — ezekkel a szavakkal lehetne tömören jellemezni az Éjszakai csöngetést. Folytatása a humanista elkötelezettségnek, a valóságból ellesett, kiélezett helyzetek epizálásának, az öntörvényű egyéni sorsok megformálásának. Elkötelezettsége a — Vaskort idéző — határom éves rákban rejtett és összetett, alakteremtő képzeletét nem az ideológia kormányozza, hanem az élet mozgásának törvényszerűsége. Konkrétabban fogalmazva: az Olasz című novellájának központi figurája könnyelmű és szeszélyes. Eletetve: az „okos ember ésszel él” ..., „ma így, holnap úgy, ügyesen.” Felfogása szerint ilyen a szabad ember. Ez azonban csak a látszat, a lényeg: ez a dörzsölt fickó az egoizmus rabja. Az író (egy másik novellában) tudatosan vallja: az „önző ösztönök ravasz csapdába ejtik az embert”. Az Olasz már benne van a csapdában, és jól érzi magát benne, sőt, csak ebben érzi jól magát. S még ideológiát is teremt „szabad” létének igazolására, amely — belülről — elfedi a rácsot. Kívülről viszont az író remekül láttatja a mögötte rejtező egoizmust is. Gáli István tárgyilagos, de nem közömbös az egoista mentalitással szemben, ábrázolja azt is, hogy a gátlástalanná fajult önzés emberi-családi kapcsolatokat szakít szét, s végső fokon önpusztító erővé válik. A kisember gondolkodásának ösztönössége bonyolultabb formában tükröződik A két földmérő című novellában. A határőr csak a jelenségre, a látszatra figyel, s ennek alapján ítéli meg a földmérőket. Azt gyanúsítja határátlépési szándékkal, aki makulátlan, ugyanakkor megbízhatónak minősíti azt, aki szerepet játszik, aki „jó” hazafi. A látszat azonban — az elbeszélés végén — önmaga ellentétébe csap át, s a határőr kénytelen átértékelni spontaneitáson alapuló emberismeretét. Az ember tehát nem egészen olyan, mint amilyennek mutatja magát, s a látszat elfedd, olykor megtéveszti az életet spontán módon szemlélő kisembereket. Olyan törvényszerűség ez, amely az emberi kapcsolatoknak nemcsak a mikrovilágában volt jelen, hanem az ötvenes évek makrovilágában is. Az a korszak, amelyben ezek a novellák íródtak, lezárult. Gáli István tudta, hogy a folytatás a változtatás. Megújulási szándékát jelzik azok az elbeszélések, amelyekben az írói elkötelezettség nyíltan és tudatosan nyilvánul meg. A Budapest fürdővárosban például nem történetet beszél el, hőse viaskodik a láthatatlan ellenféllel, a szálloda igazgatójával. A sok bántás, sértés és ostobaság miatt elönti a „fekete indulat”. Mindenkire dühös, aki „el akar tőlünk venni valamit, amit mi hoztunk létre, önmagunknak és az országnak” ..., „akikirekeszt, aki feudumot hasít ki a közösből.” Jogos ez a felháborodás, ez a szenvedélyes állásfoglalás az önzés mai megnyilvánulásaival szemben ? Társadalmi aspektusból feltétlenül. Művészi ábrázolása viszont vitatható. Az epikai objektivitás mellett azonban nem egy klasszikus író alkalmazta az agitatív erejű elbeszélés szubjektív formáját is. Akár az objektív, akár a szubjektív hangvételű novellákat vizsgáljuk, Gáli István elbeszélő művészete roppant gazdag. Ennek részletes ismertetésére itt nincs terünk, ezért írásművészetének nyelvi-formai sajátosságai közül csak két jelenségre hívjuk fel a figyelmet. Az egyik: a dialógusok sokféle változata. Az egy-két szóból álló, egymást kiegészítő mondatok, félmondatok felgyorsítják a rendkívüli eseményeket, a szóharcok pedig fokozzák a drámai feszültséget. A monotónia viszont visszafogja a dialógus lendületét, mint A Halál Pesten című művében. E novellában konokul ismétlődik: „Én vagyok a Halál”. A hozzá kapcsolódó ismeretgazdagító mondatok — a monotónia ellenpontjaként — intellektuális feszültséget keltenek. Ezzel egyidejűleg a kérdő és felkiáltó mondatok, a gyakorta megszakított gondolatok kifejezik a szubjektum érzelmeinek, indulatainak hullámzását. A dialógusnak szubjektívebb formája a monológszerű tiráda (Budapest fürdőváros). A másik sajátosság: az ember és a természet, az ember és környezetének viszonya. A két földmérőben az időjárás ábrázolása nyomasztó hangulatú, s ez a cselekmény kibontakoztatásával párhuzamosan — egyre fokozódik. A természetábrázolásnak ez a primőr funkciója, és a másodlagos: a határőr tévesen ítéli meg a természeti jelenséget, és tévesen ítéli meg a földmérőket. A természetábrázolás tehát nem pusztán hangulati tényező, szerves része a jellemábrázolásnak, előképe a téves ítéletnek, megerősítője az emberi tévedésnek. Gáli rádió- és tévéjátékaiban megújulnak, önálló műformává szerveződnek a novellákból ismert cselekvő ember drámai konfliktusai. A közelmúlt történelmének viharos eseményeit idézi fel három nemzedék életútjában, összecsapásaiban (Hárman). E triptichon a munkásmozgalomról, a sztrájkoló bányászokról, a felszabadulásról és a konszolidálódásról szóló eszményítés nélkül. Az öreg Magosban becsüljük a nyíltságot, de taszítóan hat ránk kompromisszumokat nem ismerő radikalizmusa, vakmerősége, önbíráskodása. Fiában éppen azt értékeljük nagyra, hogy rugalmasan tudott alkalmazkodni negyvenöt után a megváltozott körülményekhez, később azonban személyisége feloldódik a kompromisszumokban, s „kikopik az életből”. A Magos család harmadik tagjában éppen ez a drasztikus életszemlélet jelenti a pozitív értékeket, de taszítóan hat a kényszerpályára került fiú tehetetlensége és tehetségtelensége. Mindez érzékletesen és sokoldalúan bontakozik ki a triptichonban. Ebből a műfajból még két alkotást emelünk ki: A pillangós csempét és az Ákelkürt. Az előbbi végsőkig leegyszerűsített eszközökkel, novellisztikusan készíti elő a döntő pillanatot, az etikus magatartás próbatételét. Az utóbbi összetetten, rejtettebb eszközökkel fejezi ki szellemi életünk torzulásait. Komikum és bujkáló önirónia, látszat és lényeg, szerelem és féltékenység, sikerek és sikertelenségek, múlt, és jelen, párhuzamok és ellentétek, bizarr ötletek és harsány hangok váltakoznak a műben. Nem öncélúan, aki áruba bocsátotta az életét, tehetségét (mint Gass), ki van téve az élet hullámverésének, amely hol játékosan, hol kíméletlenül dobálja egyik hullámhegyről a másikra. Az Ákelkor szembenézés is — a múlttal. Gass alakjában a fiatal Gáli István életmozzanatai elevenednek meg — (ön)ironikusan. A gúnynak ezt a formáját leginkább a nagy írók engedték meg maguknak. Gáli István közéjük tartozott. (Szépirodalmi) PÁSZTOR BERTALAN KRITIKA Somlyó György: Rámpa Az „évszázad botránya” óta a rámpa iszonyú képeket idéz. A színpad egy részét jelölő eredeti francia jelentés már alig ismert, a különböző szintű utakat összekötő lejtő, vagy az emelt pályaudvari rakodótér fogalmához viszont rendre egy aktus képe társul: elcsigázott, megfélemlített emberek végtelen sorát látjuk magunk előtt, s egy kezet, mely jobbra vagy balra int, és tudjuk, ez a gesztus is biztos halált vagy a túlélés szikrányi lehetőségét jelenti. Ezt a rámpát, ezt az aktust idézi Somlyó György regénye, pontosabban a szelektálásnak azt a budapesti változatát, ami megelőzte a végleges ítéletet. Történelmi tény, hogy 1944. november 28- án a józsefvárosi pályaudvaron a svéd követségi titkár, Raoul Wallenberg kérésére és jelenlétében megvizsgálták, kik rendelkeznek hiteles svéd útlevéllel, s ezeket a deportálásra várakozók közül kiemelték és a Pozsonyi úti védett házakba szállították. Somlyó regényének kerete az igazoltatási procedúra fél napja, a hajnali sorakozótól a délutáni azonosításig. A Rámpa eseménysoránál időszelete valójában ennél tágasabb, néhány az elbeszélő gyerekkorára is visszautaló epizódot nem számítva lényegében az ország német megszállásától Buda felszabaduláséig terjed. Vagyis a kinagyított igazoló eljárás csak formális kerete a cselekménynek, hiszen a mű a múlt és a jövő felé is nyitott. Ez nyitottság nem csupán értelmezi, magyarázza az alaphelyzetet, s benne a hős magatartást, hanem visszatekintően minősíti is, egyszerre nyomatékosítva a szituáció egyszeri egyedi voltát, s ugyanakkor egyetemes létélmény jellegét. „Azt kell megértenem — gondolja a rámpán álló hős —, hogy mos itt sem vagyok különlegesebb helyzetben mint az élet bármelyik eddigi (vagy ezutáni) pillanatában. Merthogy mindig életről és halálról, életről vagy halálról van szó ... Anynyi bizonyos: tennünk azért kell valamit mert bizonyos dolgokat már megtettünk, és bizonyosakat meg szándékozunk tenni. A jelen csak a múlt és a jövő függvényében létezik.” Ez a szemléleti alapállás szervezi a mű cselekményét, s ez határozza meg, illetve kényszeríti ki a nézőpont és az elbeszélő személyének állandó váltakozását. Az elbeszélő egyszer jelen, máskor múlt idejű, a narráció menete terjedelmes kitérőkkel, elvon reflexiókkal lassított, egy-egy epizód, gondolatsor refrénszerű ismétlésekkel nyomatékosított; az előadás tónusa olykor naturalisztikusan konkrét, máskor elvonatkoztatott esszébe hajló. Az állóképpé f kimerevített múlt darabok, vagy a gyorsan pergő, egymásra montírozott események hol a történelmi meghatározottság felismerését, hol a jelenbez való teljes tájékozatlanságot sugallják. Semm sem egyértelmű, még visszatekintve sem válik azzá a főhős számára; tettének motívumai döntéseinek meghatározói önmaga előtt is talányosak, ismételten fel kell idéznie egy jelenetsort, hogy benne szerepét világosan lássa vagy hogy eldöntse: valóban megtörtént-e vagy csak képzeletében él. A többszörösen összetett, záró- és gondolatjelekkel, közbeékelésekkel megtűzdel mondatszövevényeik pontos nyelvi megfelelő ennek a bonyolult, sokrétű regényvilágnak melynek középpontjában egy meg nem nevezett, hamis papírjai miatt olykor még én azonosságát is megkérdőjelező személyiség áll: „a halálra !kiszemeltség Anonymusa. Hogy ez az Anonymus mennyiben azonos a elbeszélővel, vagy — számos tény és motívum egyezése okán — magával a szerzővel, Somlyó Györggyel, nehezen eldönthető kérdés és végső soron nem is fontos. Mert a lényei az a regény elején felvetett, s az utolsó oldalain megválaszolt filozófiai kérdés, amelyet a kanti kategóriáikat idéző elbeszélő íg fogalmaz meg magának: „most a velem történőnek (történtnek és történendőnek) «viszonylatában« melyik fajtta okság érvényesül a természet vagy a szabadság szerinti?” Csodával határos megmenekülése az utóbbit látszik igazolni, azt, hogy a szabadság „ha egyszer a véletlen esély hevételfellobban, láncreakciót robbant fel. Ez a picinykeki szabadság, amely befurakodott a szükségszerűség rendjébe, azonnal újabb szabadsá előtt nyitott utat.” Bizonnyal az eddigiekből is kitűnt már: Rámpa nem „lágerregény”, nem a mártíro könyve.Nem is személyes érvényű emlékíra vagy rekonstruált tényregény, melyből annyi olvashattunk már, s amelyekkel minden bizonnyal még ezután is számot kell vetnünk A Rámpa több ezeknél. Somlyó György megtalálta azt a formát, azt az eredeti nézőpontot, amellyel nem csupán felidézni képes szörnyű tényeket, az egyéni tragédiákat, hanem amely által egyetemes érvényűvé, filozófiai lényeggé is tudja sűríteni a történelm pillanatot. Nem állítom, hogy a Rámpa remekmihelyenként túlírt, s talán kimódolt is, itt-e zavaró, mert közegidegen a „filoszossága”. De szeplőkkel együtt Somlyó György regény kiemelkedik a hasonló témájú magyar művek közül, és sok tekintetben méltó s megmérető párhuzamként Semprun könyve, nagy utazás mellé állítható. (Szépirodalmi) SIMON ZOLTÁN 2