Kritika 14. (1985)

1985 / 3. szám - Kuczka Péter: A törékeny kis Linda - Sarkadi László: A vegytiszta család

A törékeny kis Linda­ rülnek a gyerekek, sziszegnek, kiáltoz­nak, rugdosnak, ütnek , megjött Lin­da, örülnek a feminista hajlamú női nézők, megjött Linda, egy-egy epizódban többszö­r is megmutatja, hogy mit érdemel­nek azok a környezetében élő hülye „mac­kók”, apák, vőlegények, főnökök, bűnözők és detektívek, az a csupa alsóbbrendű népség, és hogy hova kell rúgni nekik, és hogy le­hetnek hárman-négyen is, lehetnek erőszako­sak és elszántak, akkor is megkapják, oda, nekik, rajta, Linda — megjött Linda. Nem jött nagyon messziről, nem az évez­redek, évszázadok mélyéről, semmi köze Me­­deiákhoz, Elektrákhoz, Melindákhoz, minden­féle Évákhoz, pár évtizede született csak fil­mekben és képregényekben, ott főzték, pá­rolták, rafinálták, hol Barbarella volt a neve, hol Vám­píréi­­a, de hogy igazán korszerű le­gyen, hozzá kellett keverni egy kis Bruce Leet, az ártatlansághoz valamit a keleti ön­védelmi módszerek, a karate, a muai thai, a kung fu, a selambam vagy a taekwon-do lenyűgöző technikájából, és egy kis ambíciót, vonzódást a bűnüldöző szakmákhoz, hogy tet­teinek társadalmi létjogosultsága is megle­gyen. Csak azon kell csodálkoznunk, hogy ilyen későn ért ide. ‘Hiába, mi mindig fejhosszal el­maradunk a legfrissebb szenzációktól, a far­mernadrágot is késve kezdtük gyártani, nem is szólva arról, hogy mennyire elmaradtunk a nemzetközi mezőnyben a kábítószer-fo­gyasztástól. De ne panaszkodjunk, inkább örüljünk az első három epizódnak, s benne Linda karrier­jének, amely, ha további epizódok követ­keznek, ebben a tempóban, igen magasra ível, ki tudná kiszámítani, hova juthat az első rész érettségiző lánykája a tizedik folytatás­ban? S valljuk be, hogy nem szeretnénk vele találkozni, ha valamely deviáns csoporthoz sorolnának bennünket, akár azért, mert állat- és kábítószer-kereskedelemmel, akár merít énektanítással és csempészéssel foglalkozunk. De talán még randevút sem kérnénk tőle. Figyelmes szemlélőként — s ez dicsérete is lehet a sorozatnak — azon kell csodálkoz­nunk, hogy alkotói milyen ügyesen és tempó­san rakták össze a cselekményt és a figurá­kat, a tartalmakat és a formákat, innen-on­­nan megmaradt hulladékokból, pontosabban forgatókönyvírók és gegmenek tudatalattijá­ból feltörő B kategóriájú filmek foszlányai­ból. Valahogy úgy, mint annak idején — elő kellett szednem a művészettörténetet, hogy a nevet pontosan írjam — Kurt Schwitters, aki Merzbildeket készített lim-lomokból, ku­kákból kibányászott szemétből, egyébként szintén nagyon ügyesen és korszerűen, bizarr fantáziával, a „burzsoázia megbotránkoztatá­­sára” törekedve. Linda azonban nem megbotránkoztatni, ha­nem szórakoztatn akar bennünket, s bizony szórakoztatna is, ha nem éreznénk ki mögüle, hol finomabban, hol erőteljesen, az „ezt nek­tek” gesztusát, amely szólha­t azoknak, akik szívesen nézték Charly angyalait, de azoknak is, akik távol maradnak a művészfilmek néző­teréről. KUCZKA PÉTER , Görbe Nóra és Mile Dezső A vegytiszta család A­­televízió pedagógiai laboratóriumában évek óta kísérleteznek: keresik a csa­lád didaktikai képletét Családi kör címmel. A keresés azóta tart, amióta megy a műsor. Palásthy György volt az első, aki ren­dezőként megtalálta azt a formát, amit ma is látunk. A képletet neki sem, azóta sem sikerült fellelni. Szép, tiszta esettanulmányo­kat láttunk azóta nem egyet, de valahol ku­darcot vall a kísértet. Nem a technológiában, van a hiba. Talán a hipotézis alkalmatlan? Adva van egy nevelési konfliktus­helyzet: öcsi születik, válnak a szülők — hová legyen a­­gyermek, férjhez megy a lány — az anyja nem engedi felnőttként élni és így tovább, és kerekítenek hozzá „családi körülményt” és történetet. A forma tehát szépirodalmi. Nem első a nevelés egyetemes történetében: ezzel próbálkozott Rousseau, Pestalozzi, Makarenko és még sokan mások, több-kevesebb sikerrel. Egyikőjük sem volt szépíró a szó eredeti ér­telmében, pedagógusok voltak és gondolko­dók, tehát tudósok, elméleti emberek, akiknek nagy nevelési gyakorlatuk is vo­­t. Miért for­dultak ehhez a kifejezetten művészi formá­hoz? A magyarázat csak az lehet, hogy a tu­domány eszközeivel nem tudták megközelí­teni vagy leírni tárgyukat: az emberré for­málódás bonyolult folyamatát könnyebb áb­rázolni, mint képletbe foglalni. Ebben az esett­ben viszont mégiscsak az „esettanulmányok­kal” van baj a Családi körben. A sorozat bár-­­melyik epizódját nézzük, a konfliktushelyzet valóságos. Csakugyan ilyen gondok fordulnak elő a leggyakrabban a mindennapi életben. Adás közben néha eszembe jut, vajon ha mindazt tudnák a szülők, amit az epizód vé­gén tanulságként elmond Ranschiburg Jenő vagy Vekerdi Tamás, megkímélhették volna magukat a kellemetlenségektől? Egyszerűen arról van-e szó, hogy nem tudták, mit kell tenni, mondani, elrendezni, milyen magatar­tást kell felvenni adott esetben? Elméletileg a válasz igen. A következtetés mégis hibás, nemcsak azért, mert a nevelésben nincs álta­lános recept, hanem azért, mert egyedi sincs. Mit tegyen az ember, ha rájön, hogy hazu­dik a gyermek? Tanács ezerféle lehet, az igazi mégsem lesz közte, mert a válasz annyi­féle lehet ahány gyermek él a földön. Köze­líteni lehet, tipikus esetek vannak, megköze­lítőleg jó tanács tehát adható, adhat a pszichológus az egyedi eset alapos ismereté­ben. A Családi kör válaszai használhatatla­nok. Valószínűleg azért, mert „A” család sze­repel az epizódban és nem valamilyen igazi család. A család pedig nincs a valóságban, csak valamilyen konkrét együttese a társa­dalom legkisebb sejtjének. Ebből nem következik, hogy nem is lehet olyan tipikus családi együttest kitalálni, ame­lyiken bemutatható lenne egy-egy pedagógiai tétel. Hiszen minden nagy családregény hite­les. Azokban is tetten érhetők a nevelési konfliktusok, bár nem azért írták őket. A lé­lektani hitel nem a neveléslélektani tudástól függ, hanem az ábrázolás esztétikai színvona­lától. Rugaszkodjunk el egy pillanatra a le­hetségestől. Kérjük fel Déry Tiborit, hogy ír­jon egy történetet ilyen és ilyen pedagógiai tanulságokkal- Nem vállalná, de ha mégis, akkor abból Kópé Bálint alakja rajzolódna ki úgy, ahogy már ismerjük, hitelesen, hús­vét valójában. Lehet, hogy lenne benne ne­velési tanulság is, de nem több, mint az ere­detiben. Vagy egy másik Köpe Bálint szület­ne más néven, nem Kistarcsán és nem Far­kas Zénónak hívnák a háziurait. A végered­mény szempontjából mindegy, mert a re­gény vagy novella születése a saját törvényei szerint menne és nem a pedagógia törvényei szerint. Ebben a sorozatban a szereplők lég­üres térben mozognak. A színészek játékán meg is látszik. Szemes Mari vagy Zenthe Ferenc „a” szülő és ugyan mindent meg is tesznek, hogy jól csinálják a dolgukat, mégis elvont figurák maradnak. De ne legyünk ilyen nagyigényűek, vegyünk egyszerűbb példát. Nem kell minden nevelési céllal készült illusztrációnak a magas eszté­tika minden követelményének eleget tennie. Érjük be azzal, ami lehetséges: legyen csu­pán illusztráció a történet. Ebben az esetben sem nélkülözheti a valóság illúzióját, nem le­het elvont és általános a környezet. Kovács Jánosékról kell hogy szóljon, az Újhegyi la­kótelep 51-ből. Ha viszon­t ennyire valóságos az a család,­­rögtön kiderül, hogy nem a pe­dagógia törvényei szerint él és mozog, hanem valami másnak az alapján; ettől még bősé­ges nevelési tanácsadó is lehet, de csak ak­kor, ha azok — a szereplők és az életkö­rülmények — a hús és vér valóságát hitetik el velünk. Ha elhisszük, ki lehet belőle hü­velyezni mindenféle nevelési tapasztalatot — is. A morális tanulságokkal egy kicsit más­ként van, azok kézenfekvőbbek, a különb­ség csupán annyi, hogy egy regény vagy no­vella morális tanulságát legfeljebb a rossz tankönyvek fogalmazzák meg a mű végén. Tanmese régóta létezik, mint ahogy tanmese tulajdonképpen minden igazi mese is. La Fon­taine,­ történetei azonban megérthetők len­nének az utolsó bekezdések nélkül is. De egy kicsit messze kanyarodtunk, itt nem erkölcsi tanmesét, hanem pedagógiait látunk. Különb­ség nyilván van közöttük, de talán nem olyan, elképesztően nagy. Valószínűleg meg lehetne ilyet is alkotni, csak ahhoz talán egy mai La Fontaine kellene. A Családi kör történetei naturalista epizó­dok egy behatárolatlan világból. Szemes Mari igazi anyaként jön haza, igazi be­vásárlásból, igazi gondokkal terhelt tekintet­tel. Minden mozdulata tökéletes, ahogy matat a kulcsokkal, teszi le a szatyrot és beszél. Sajnos ez kevés a hitelhez. Csak azért, mert minden más anyuka ugyanazzal a mondattal kezdi, ha belép az előszobába, ez a szöveg még nem lesz hitelképes. Ha a nyers való­ság hű és mutatós utánzata elég volna a mű­alkotáshoz, a Szabó család lenne a világiro­dalom leghíresebb regénye. Kellemetlen dolgokat mondtam egy jószán­dékú műsorról. Mentségemre szóljon, hogy ez nekem se szolgál örömömre. Nem állítom, hogy eleve lehetetlen jó tanmesét kitalálni pedagógiai tanulságokkal, csak azt, hogy ed­dig nem sikerült. Pedig nagy szükség lenne rá. Rousseau Émile-jét nem a szépirodalmi él­vezet miatt olvassuk, hanem filozófiai igaz­ságai miatt, Makarenko kellemes olvasmány pedagógiai konzekvenciái nélkül is, a Családi kör se egyik, se másik. , SARKADI LÁSZLÓ 46

Next