Kritika 15. (1986)
1986 / 12. szám - Rónay László: Zelk Zoltán "keréknyomai". A költő 80. születésnapjára - "Akit az Isten nem szeret". Beszélgetés Zelk Zoltánnal
Ez viszont nem jelenthet fölmentést. Volt idő, voltak példák, voltak az anyanyelvnek mesterei, akiktől tanulhattunk volna. - Az a helyzet, fiam, hogy mindig a más kukája a büdösebb. Ez már olyan igazság, mint az, hogy ha elviszen a Szent Mihály lova minket, az utódaink nyugton élhetnek, nem lesznek lelki kétlakiak. Habár az én kis unokám, akinek mint mondottam volt, sváb az anyja, már csak úgy beszél Gyergyószárhegyről, hogy „otthon”, pedig tizennégy évesen volt odahaza először az ángyolnék lányánál. Van ottan Pesten a Fejérvári úton egy kaszinó, ahol megtanult minden régi táncot, azokat, amiket mi jártunk legény koromban. - Mi volt az, ami egészen más volt, amit nem értettek akkor, amikor ide sodorta magukat a menekülés forgószele? - kérdem. - Mi jószerével mindent megértettünk, csak hát mások nem értették, minek kell pityókát mondani, amikor az burgonya vagy krumpli - kacsint hamiskásan az öreg. - Aztán mikor már annyira elkeveredtünk velük, hogy esküvők, keresztelők, torok is összehoztak, már nem a szó számított, hanem az, hogy meg van-e rendesen sütve. vekkel ezelőtt megjelent egy sokunkat elszomorító írás. Arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek, hol élnek és kicsodák, a megkérdezettek többsége nem tudott válaszolni. Ezért nem a sajtót, rádiót, könyvkiadást kárhoztatnám, ahogy azt a felelősséget mindig „azokra” hárítók teszik. A hiba az egyéni vevőkészülékekben van. Vagy talán nem is a készülékekben. Hiányzik a vételhez az antenna. VÁRI ATTILA „ Zelk Zoltán „keréknyomai” A költő 80. szeletésnapjára ikor beveszem az altatót” - ezt a címet adta egyik kétsorosának a mindenki által örökifjúnak mondott Zelk Zoltán, aki akkor már évek óta meszelt égboltot látott maga fölött. S maga a vers így hangzik: „Cinkék, őzek, lovak - adjátok kölcsön álmaitokat!" Gyermeki lélek volt, örök csodálkozó és kérdező. Indulásakor kialakított a maga számára egy összetéveszthetetlenül egyéni, elégikus „moll”hangzatot, s vele egy halkan, szerényen, de pontosan kivehető jambust, s ezekhez hű maradt szinte élete végéig. Igen, alighanem ez a hűség a legjellemzőbb életművére. Nem veszítette el gyermekkorát, még utolsó verseiben is annak alagútján haladt vissza az időben, s makacsul ragaszkodott emlékeihez, mint aki tudja, hogy azok révén teljesedhetik ki személyes embersége. Azzal a titokzatos képességgel rendelkezett, hogy életre tudta kelteni a múltat, a halkan lépegető Színi Gyula épp oly elválaszthatatlan társa maradt, mint a Lóversenypálya izgatott nyüzsgése vagy Kohut Vili bombagólja. Kivételes érzéke volt ahhoz is, hogy költészetté, varázslattá lényegítsen látszólag költőietlen, hétköznapi élettényeket. Hogy egyik finom rajzolatokat tartalmazó prózakötetének címét kölcsönözzük: állandóan „féktávolságon belül” egyensúlyozott, de mindig irigylésre méltó biztonsággal számította ki az egyetlen helyes lépést, melynek révén igazán költő maradhatott, s miközben Tersánszky módjára ő is „nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött”, megmaradt egyszerű, esendő kisembernek, megértést, együttérzést koldulva és hirdetve. Végigélte, végigszenvedte a huszadik század legnagyobb, elfeledhetetlen botrányait. De rendelkezett azzal a szerencsés adottsággal, hogy a legnagyobb viharokban is megőrizze magában azt az idilli látványt, melyet Föltámadt perc című versének befejezésében így jelenített meg: „Tizenöt év csattog fölöttem, / Egy föltámadt perc szárnycsapása, / Tizenöt tél hóviharában / Forog, forog egy tulipánfa.” Verseiből hiányoznak a nagy szavak, előadásmódjára a parlando hangnem volt a legjellemzőbb, kisember maradt ebben a vonatkozásban is. De a látomásokat, az élet pillanatnyi keserveit enyhítő és ellenpontozó „tulipánfák” képét makacsul és kiszakíthatatlanul őrizte szívében, s ezáltal lett olyan lírikus, aki reménységet, emberi tartást sugall. Pedig költeményein újra meg újra végigsöpört a „pernyeszínű szél”, s látni vélte, amint útnak indul „az alkony viaduktján” a beláthatatlan mélységbe vivő vonat, ám ilyenkor is volt olyan mozdulata, amely az élet lebírhatatlan szépségét és gazdagságát igazolta. Költészetében hiába keresnénk a nagy filozófiai kérdések megoldását, jóllehet filozofikus költő volt. Unos-untalan kérdezett, egyre szorongatóbban sokasodtak és sorakoztak mondatai végén a kérdőjelek, melyek a lét fájó hiányait sugallták. Mégis úgy érezzük, hogy verseinek nem „üszke” volt, hanem „parazsa”, melynek melegénél az emberiesség békés érzései kelnek. Kicsit szorongva, rossz lelkiismerettel gondolhatunk arra, jelentőségéhez, költői súlyához méltó módon őrizzük-e Zelk Zoltán emlékét. Pedig ő egyike volt azoknak, akik mindig hűségesen ragaszkodnak emlékeikhez. Senki sem hajtott fejet oly alázatosan, tiszta szívvel, irigység nélkül a túlvilágiaknak, mint ő tette. Senki nem gondozta oly eltökélten azt a képzeletbeli fát, mely egyre terebélyesedett költészetében és a kortárs magyar irodalom nagyságát hirdette. Könnyeket ejtett, amikor barátai, nemzedéktársai átléptek a másik világra, s talán nem is sejtette, hogy ő érte érdeménél és jelentőségénél lényegesen kevesebb könynyet ejt majd hálátlan utókora. Pedig mérlegelés nélkül elmondhatjuk: Zelk Zoltán kora nagy lírikusa volt; ízig-vérig lírikus alkat egy a költészetnek nem kedvező világban. Neki elhihettük, hogy a vers igenis fontos eleme életünknek, hogy a költészet nélkül üresebben élünk, hogy a látomás és az emlékezés emberségünkben gazdagít. A költő, aki úgy ébredt, hogy az éjszaka „pókhálóját” szaggatta arcáról, most egy sokkal sűrűbb szálakból szőtt hálóval vívja harcát: a feledéssel. Pedig lírája annak is nagyszerű példája, hogy az ember újra meg újra felkerekedhetik, s feltalálja azt az „ismeretlen birtokot”, mely Alain Fournier regényében villan föl a hősök tudatában igéző fénnyel. Zelk lírája mindvégig annak bizonyságában épült, hogy létezik ilyen birtok, s nem a messzi, elérhetetlen távolokban, mint az antikok hitték, hanem itt van, karnyújtásnyira tőlünk, s el is érhetjük, ha a legegyszerűbb, tiszta érzéseket fejlesztjük minél tökéletesebbekre és érzékenyebbekre magunkban. „Hajolj fölém, bárhol vagy is, / mert ha egy pillanatra is / elveszítem az arcod, / elveszítem az arcom.” Ezt a figyelmeztetést érdemes lenne megfogadnunk. Érdemes ma is Zelk Zoltán tiszta, etikus lírája fölé hajtanunk, mert bizonyos, hogy nemcsak ő gazdagszik e gesztusunk által. Hiszen ő már egyenjogú részese annak az asztaltársaságnak, melyről egyik cikkében írt, s amely a magyar irodalom halhatatlanjait fogja egybe, kicsiket és nagyokat, válogatás nélkül. RÓNAY LÁSZLÓ ,Akit az Isten nem szeret" Beszélgetés Zelk Zoltánnal Aggódó természet vagyok. Aggódó az apámért, az anyámért, a feleségemért, az öcsémért. Ezt neveztem Isten büntetésének. Készülve egy válogatott kötet összeállítására, az ember címet keres. Megnézi a verscímeket, a verssorokat, hogy akad-e köztük olyanra, ami kifejező módon címe lehet egy kötetnek. így találtam rá erre az ifjúkori versemre, ennek a címére, tetszett nekem mint cím és találónak éreztem a sorsomnak a kifejezésére. Gyerekkoromban nagyon keveset, vagy alig játszottam. Nagyon meg kell különböztetnem a két kort én nálam, a gyerek- és a kamaszkort. Gyerekkoromat egy zárt templomudvaron töltöttem, kamaszkoromat szabadban, Szatmárnémetiben egy parasztok és vagongyári munkások lakta városrészben. Életemben először találkoztam folyóval, lankával, kerttel, lovakkal, kutyákkal, szekérzörgéssel. Gyerekkoromban nem játszottamA szöveg 1979. április 14-én a televízió Költő és kora című műsorsorozatában hangzott el. A szerkesztő Lehel Judit a riporter Szalontai Mihály volt, de mi is a játék? A versírás a legszebb játék a világon. Rengeteg gyerekverset írtál. Tündéri költő vagy. Valaki azt mondta rólad, hogy ahogy a rigó rigó, te úgy vagy költő. Azzal a megkülönböztetéssel, hogy a rigó „sztrájkol” télen, tüntet a hideg, a fagy ellen, a hó ellen, a zúzmara ellen. Én is jobb szeretem a tavaszt, a nyárt és az őszt, mint a telet, de én ha rigó vagyok, ha vállalom a rigóságot, akkor télen is dalolni akarok. Együtt öregedtél a XX. századi magyar irodalommal. Kiket szerettél igazán közöttük? Legközelebb állt hozzám Nagy Lajos és Tersánszky. Különösen hálás vagyok a sorsnak ezért a két emberért, mert ők nem voltak nagyképűek nem voltak fennköltek, nem pózoltak. Egyszerűek voltak, emberiek voltak. Tersánszky például azért tűnt különcnek, mert olyan egyszerű volt, mint egy kárpitossegéd, vagy egy szénhordó munkás, vagy mint egy lakatossegéd. Van, aki alkot, én csak írok - szólt Tersánszky Józsi Jenő s nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött Hát ezt írtam róla, de nem a teljes igazságot írtam meg, ő mondott két nevet, hogy kik alkotnak, ő csak ír. Maradjon titokban ez. Nagy Lajos pedig szorongásos, üldöztetési mániával megvert ember volt, de ő is mentes volt minden póztól, minden nagyképűségtől, minden fennköltségtől. Asztalához ülhettek a kávéházban bármikor fiatalok, még akkor is, ha azok nem voltak igazi írók. Azt mondtad, hogy azzal vert meg az Isten, szereted azokat, akik hozzád tartoznak... 16 KRITIKA