Kritika 15. (1986)

1986 / 12. szám - Rónay László: Zelk Zoltán "keréknyomai". A költő 80. születésnapjára - "Akit az Isten nem szeret". Beszélgetés Zelk Zoltánnal

Ez viszont nem jelenthet fölmentést. Volt idő, voltak példák, voltak az anyanyelvnek mesterei, akiktől tanulhattunk volna. - Az a helyzet, fiam, hogy mindig a más kukája a büdösebb. Ez már olyan igazság, mint az, hogy ha elviszen a Szent Mihály lova minket, az utó­daink nyugton élhetnek, nem lesznek lelki két­­lakiak. Habár az én kis unokám, akinek mint mondottam volt, sváb az anyja, már csak úgy beszél Gyergyószárhegyről, hogy „otthon”, pedig tizennégy évesen volt odahaza először az ángyo­­lnék lányánál. Van ottan Pesten a Fejérvári úton egy kaszinó, ahol megtanult minden régi táncot, azokat, amiket mi jártunk legény koromban. - Mi volt az, ami egészen más volt, amit nem értettek akkor, amikor ide sodorta magukat a menekülés forgószele? - kérdem. - Mi jószerével mindent megértettünk, csak hát mások nem értették, minek kell pityókát mon­dani, amikor az burgonya vagy krumpli - kacsint hamiskásan az öreg. - Aztán mikor már annyira elkeveredtünk velük, hogy esküvők, keresztelők, torok is összehoztak, már nem a szó számított, hanem az, hogy meg van-e rendesen sütve. vekkel ezelőtt megjelent egy sokunkat el­szomorító írás. Arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek, hol élnek és kicsodák, a megkérdezettek többsége nem tudott válaszolni. Ezért nem a saj­tót, rádiót, könyvkiadást kárhoztatnám, ahogy azt a felelősséget mindig „azokra” hárítók teszik. A hiba az egyéni vevőkészülékekben van. Vagy talán nem is a készülékekben. Hiányzik a vétel­hez az antenna. VÁRI ATTILA „ Zelk Zoltán „keréknyomai” A költő 80. szeletésnapjára ikor beveszem az altatót” - ezt a címet adta egyik kétsorosának a mindenki által örökifjúnak mondott Zelk Zoltán, aki akkor már évek óta meszelt égboltot lá­tott maga fölött. S maga a vers így hangzik: „Cin­kék, őzek, lovak - adjátok kölcsön álmaitokat!" Gyermeki lélek volt, örök csodálkozó és kérde­ző. Indulásakor kialakított a maga számára egy összetéveszthetetlenül egyéni, elégikus „moll”­­hangzatot, s vele egy halkan, szerényen, de pon­tosan kivehető jambust, s ezekhez hű maradt szinte élete végéig. Igen, alighanem ez a hűség a legjellemzőbb életművére. Nem veszítette el gyer­mekkorát, még utolsó verseiben is annak alagút­­ján haladt vissza az időben, s makacsul ragaszko­dott emlékeihez, mint aki tudja, hogy azok révén teljesedhetik ki személyes embersége. Azzal a ti­tokzatos képességgel rendelkezett, hogy életre tudta kelteni a múltat, a halkan lépegető Színi Gyula épp oly elválaszthatatlan társa maradt, mint a Lóversenypálya izgatott nyüzsgése vagy Kohut Vili bombagólja. Kivételes érzéke volt ahhoz is, hogy költészetté, varázslattá lényegítsen látszólag költőietlen, hétköznapi élettényeket. Hogy egyik finom rajzolatokat tartalmazó próza­kötetének címét kölcsönözzük: állandóan „fék­távolságon belül” egyensúlyozott, de mindig irigylésre méltó biztonsággal számította ki az egyetlen helyes lépést, melynek révén igazán költő maradhatott, s miközben Tersánszky módjára ő is „nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött”, megmaradt egyszerű, esendő kisembernek, meg­értést, együttérzést koldulva és hirdetve. Végigélte, végigszenvedte a huszadik század legnagyobb, elfeledhetetlen botrányait. De ren­delkezett azzal a szerencsés adottsággal, hogy a legnagyobb viharokban is megőrizze magában azt az idilli látványt, melyet Föltámadt perc című versének befejezésében így jelenített meg: „Tizen­öt év csattog fölöttem, / Egy föltámadt perc szárnycsapása, / Tizenöt tél hóviharában / Forog, forog egy tulipánfa.” Verseiből hiányoznak a nagy szavak, előadásmódjára a parlando hang­nem volt a legjellemzőbb, kisember maradt ebben a vonatkozásban is. De a látomásokat, az élet pillanatnyi keserveit enyhítő és ellenpontozó „tulipánfák” képét makacsul és kiszakíthatatla­­nul őrizte szívében, s ezáltal lett olyan lírikus, aki reménységet, emberi tartást sugall. Pedig költe­ményein újra meg újra végigsöpört a „pernye­színű szél”, s látni vélte, amint útnak indul „az alkony viaduktján” a beláthatatlan mélységbe vivő vonat, ám ilyenkor is volt olyan mozdulata, amely az élet lebírhatatlan szépségét és gazdagsá­gát igazolta. Költészetében hiába keresnénk a nagy filozófiai kérdések megoldását, jóllehet filo­zofikus költő volt. Unos-untalan kérdezett, egyre szorongatóbban sokasodtak és sorakoztak mon­datai végén a kérdőjelek, melyek a lét fájó hiá­nyait sugallták. Mégis úgy érezzük, hogy versei­nek nem „üszke” volt, hanem „parazsa”, mely­nek melegénél az emberiesség békés érzései kel­nek. Kicsit szorongva, rossz lelkiismerettel gondol­hatunk arra, jelentőségéhez, költői súlyához méltó módon őrizzük-e Zelk Zoltán emlékét. Pedig ő egyike volt azoknak, akik mindig hűségesen ra­gaszkodnak emlékeikhez. Senki sem hajtott fejet oly alázatosan, tiszta szívvel, irigység nélkül a túl­­világiaknak, mint ő tette. Senki nem gondozta oly eltökélten azt a képzeletbeli fát, mely egyre tere­bélyesedett költészetében és a kortárs magyar irodalom nagyságát hirdette. Könnyeket ejtett, amikor barátai, nemzedéktársai átléptek a másik világra, s talán nem is sejtette, hogy ő érte érde­ménél és jelentőségénél lényegesen kevesebb köny­­nyet ejt majd hálátlan utókora. Pedig mérlegelés nélkül elmondhatjuk: Zelk Zoltán kora nagy lírikusa volt; ízig-vérig lírikus­ alkat egy a költé­szetnek nem kedvező világban. Neki elhihettük, hogy a vers igenis fontos eleme életünknek, hogy a költészet nélkül üresebben élünk, hogy a láto­más és az emlékezés emberségünkben gazdagít. A költő,­ aki úgy ébredt, hogy az éjszaka „pók­hálóját” szaggatta arcáról, most egy sokkal sű­rűbb szálakból szőtt hálóval vívja harcát: a fele­déssel. Pedig lírája annak is nagyszerű példája, hogy az ember újra meg újra felkerekedhetik, s feltalálja azt az „ismeretlen birtokot”, mely Alain Fournier regényében villan föl a hősök tudatában igéző fénnyel. Zelk lírája mindvégig annak bizonyságában épült, hogy létezik ilyen birtok, s nem a messzi, elérhetetlen távolokban, mint az antikok hitték, hanem itt van, karnyúj­tásnyira tőlünk, s el is érhetjük, ha a legegysze­rűbb, tiszta érzéseket fejlesztjük minél tökélete­sebbekre és érzékenyebbekre magunkban. „Hajolj fölém, bárhol vagy is, / mert ha egy pillanatra is / elveszítem az arcod, / elveszítem az arcom.” Ezt a figyelmeztetést érdemes lenne meg­fogadnunk. Érdemes ma is Zelk Zoltán tiszta, etikus lírája fölé hajtanunk, mert bizonyos, hogy nemcsak ő gazdagszik e gesztusunk által. Hiszen ő már egyenjogú részese annak az asztaltársaság­nak, melyről egyik cikkében írt, s amely a magyar irodalom halhatatlanjait fogja egybe, kicsiket és nagyokat, válogatás nélkül. RÓNAY LÁSZLÓ ,Akit az Isten nem szeret" Beszélgetés Zelk Zoltánnal Aggódó természet vagyok. Aggódó az apámért, az anyámért, a feleségemért, az öcsémért. Ezt ne­veztem Isten büntetésének. Készülve egy váloga­tott kötet összeállítására, az ember címet keres. Megnézi a verscímeket, a verssorokat, hogy akad-e köztük olyanra, ami kifejező módon címe lehet egy kötetnek. így találtam rá erre az ifjúkori versemre, ennek a címére, tetszett nekem mint cím és találónak éreztem a sorsomnak a kifejezé­sére. Gyerekkoromban nagyon keveset, vagy alig játszottam. Nagyon meg kell különböztetnem a két kort én nálam, a gyerek- és a kamaszkort. Gyerekkoromat egy zárt templomudvaron töltöt­tem, kamaszkoromat szabadban, Szatmárnémeti­ben egy parasztok és vagongyári munkások lakta városrészben. Életemben először találkoztam fo­lyóval, lankával, kerttel, lovakkal, kutyákkal, sze­kérzörgéssel. Gyerekkoromban nem játszottam­­A szöveg 1979. április 14-én a televízió Költő és kora című mű­­­sorsorozatában hangzott el. A szerkesztő Lehel Judit a riporter Szalontai Mihály volt, de mi is a játék? A versírás a legszebb játék a vi­lágon. Rengeteg gyerekverset írtál. Tündéri költő vagy. Valaki azt mondta rólad, hogy ahogy a rigó rigó, te úgy vagy költő. Azzal a megkülönböztetéssel, hogy a rigó „sztrájkol” télen, tüntet a hideg, a fagy ellen, a hó ellen, a zúzmara ellen. Én is jobb szeretem a tavaszt, a nyárt és az őszt, mint a telet, de én ha rigó vagyok, ha vállalom a rigóságot, akkor télen is dalolni akarok. Együtt öregedtél a XX. századi magyar iro­dalommal. Kiket szerettél igazán közöttük? Legközelebb állt hozzám Nagy Lajos és Ter­sánszky. Különösen hálás vagyok a sorsnak ezért a két emberért, mert ők nem voltak nagyképűek nem voltak fennköltek, nem pózoltak. Egyszerű­ek voltak, emberiek voltak. Tersánszky például azért tűnt különcnek, mert olyan egyszerű volt, mint egy kárpitossegéd, vagy egy szénhordó mun­kás, vagy mint egy lakatossegéd. Van, aki alkot, én csak írok - szólt Tersánszky Józsi Jenő s nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött Hát ezt írtam róla, de nem a teljes igazságot ír­tam meg, ő mondott két nevet, hogy kik alkot­nak, ő csak ír. Maradjon titokban ez. Nagy Lajos pedig szorongásos, üldöztetési mániával megvert ember volt, de ő is mentes volt minden póztól, minden nagyképűségtől, minden fennköltségtől. Asztalához ülhettek a kávéházban bármikor fia­talok, még akkor is, ha azok nem voltak igazi írók. Azt mondtad, hogy azzal vert meg az Isten, szereted azokat, akik hozzád tartoznak... 16 KRITIKA

Next