Kritika 18. (1989)
1989 / 3. szám - Vezér Erzsébet: Egy szívós legenda oszlatása - Agárdi Péter: Tények, szurkák, legendák
Egy szívós legenda oszlatása S zerdahelyi István megjegyzéseket fűz Fejtő Ferencnek a Kritika 1988/12. számában megjelent interjújához. Emlékezetkieséseket, memóriazavarokat ró fel a Szép Szó egykori szerkesztőjének, amiben lehet, hogy helyenként igaza is van. Amennyiben azonban Fejtő rosszul emlékszik tényekre, az főként azzal magyarázható, hogy Párizsban kevés lehetősége van a történtek hitelességének ellenőrzésére. Szerdahelyinek viszont alkalma lett volna némely állításának egyszerű filológiai módszerekkel utánanézni. Illyés Szolga című versére gondolok, melyet Szerdahelyi cikke utolsó előtti bekezdésében Agárdira hivatkozva „köztudottan” Fejtőre vonatkoztat, holott ez filológiailag bizonyíthatóan nem Fejtőre céloz, hanem József Attilára. A „köztudatot” a sajtó alá rendezők találták ki az 1955- ben megjelent József Attila kritikai kiadás jegyzetében, összhangban azzal az akkor szokásos, csaknem kötelező dogmával, hogy vannak szentjeink, azok természetesen minden körülmények közt szerették egymást, és vannak ördögök, mint a „renegát” Fejtő, akire mindent rá lehet kenni. És az ötvenes évek tudományos etikájának nagyobb dicsőségére, hivatkoznak még egy nem létező Illyés-cikkre, valamint egy ellenőrizhetetlen szóbeli közlésre. Azt persze ma már nem tudhatjuk, hogy milyen konkrét személyes összetűzés vagy harag előzte meg József Attila és Illyés versdisputáját. Valószínűleg ez is a népi-urbánus vita egyik vadhajtása volt. De az nyomós adatokkal bizonyítható - és ezt az 1984-ben megjelent új József Attila kritikai kiadás jelzi is -, hogy a Szép Szó 1937. április-májusi számában megjelent Ars poetica, különösképpen annak következő sorai „ihlették” Illyés versét: „Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát”. Erre reflektál Illyésnek a Nyugat 1937. júniusi számában megjelent Szolga című verse (figyeljünk a dátumokra!), melynek második szakasza így hangzik: „Vetkőzöm. Nem neked te kerge / tányomyaló, aki magad / hősnek szavalva leplezed le, / pribéknek is mily ócska vagy.” A kortárs sajtó ki is pécézte a két költő verspárbaját a Nemzet 1937. jún. 8-i számában. (Újra közölve Kortársak József Attiláról. Akadémiai 1987. I. 494.) De ennél is meggyőzőbb bizonyíték Illyés megrendítő József Attila-nekrológja, mely a Nyugat 1937. decemberi számában jelent meg, és többek közt a következő mondatot tartalmazza: „Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben.” Illyés később (Nyugat 1940. júl. 1.) József Jolán könyvével kapcsolatban tagadja ugyan, hogy az idézett sorok József Attilára vonatkoznak, de egyetlen szóval sem írja azt, hogy Fejtőre célzott. Azt is itt jelenti be, hogy az idézett második strófát később kihagyta. A költői párbajt József Attila egy datálatlan töredéke zárta le, mely ekként végződik: „Egyke karikás ostora / nem is vagy olyan ostoba”, ami ugye félreérthetetlen. Hogy az Egy költőre című, megbékélt hangú, szintén Illyésre vonatkozó versét mikor írta, nem lehet tudni, mert ugyancsak keltezetlen. Az is kizárt dolog, amit Szerdahelyi - szintén Agárdira hivatkozva - állít, hogy Fejtő 1938 októberében a Szép Szobán megjelent, és már Párizsban írt pamfletje (Gerson du Malheureux: Világnézeti poligámia avagy Felsüléseim Illyepusztaival) a Szolga című versre reflektált volna. Fejtőt inkább az bánthatta, hogy az általa olyan nagyra becsült Illyés 1938 májusában nem írta alá a zsidótörvény elleni tiltakozást, és főleg az, amivel Illyés ezt indokolta, hiszen ezekből bőven idéz is Fejtő az interjúban. Tudom, hogy Fejtő és Illyés közt a hetvenes években helyreállt a baráti kapcsolat: Illyés többször is meglátogatta Fejtőt Párizsban. Mikor pedig Fejtő értesült arról (történetesen tőlem), hogy Illyés Szolga című versét rá vonatkoztatják itthon, levélben kérdezte meg erről Illyést. De a költő akkor már olyan rossz egészségi állapotban volt, hogy nem adták át neki a levelet. Illyés Flóra József Attila emlékezéseiben (1984) ugyancsak kizárja, hogy a kérdéses strófa Fejtőre vonatkoznék. Érthető elfogultsággal azzal menti Illyést, hogy a vers nem személyre, inkább típusra vonatkozik: „Illyés Gyula nem József Attiláról írta a ráfogott verset... Még csak nem is Fejtőről.” Ez utóbbi állítására Fejtő is hivatkozik Agárdi róla szóló könyvéhez fűzött megjegyzéseiben (Irodalomtörténet 1985. 3. 703. 1.): „Azt pedig, hogy Illyés rám célozta volna Szolga című versének nyilait, Flóra is megcáfolta - a vers megjelenése idején erre az eszmetársításra senki se gondolt és gondolhatott.” Az ötvenes évek légkörével még csak magyarázható, hogy akkor nem lehetett kimondani a kor két legnagyobb költőjéről, hogy nem imádták egymást egyfolytában, sőt rivalizáltak és elvi ellentéteik is voltak, bár a hozzá fűzött kitaláció nem válik a sajtó alá rendezők dicsőségére. De miért ne lehetne leírni ma, hogy ők is emberek voltak és nem szobrok? Ami pedig a népi-urbánus vitát illeti, találóan mondta nekem Cs. Szabó Londonban, hogy az olyan volt, mint mikor a legények a kocsmában összeverekednek, és mivel a csendőröket nem tudták leszúrni, hát egymást szurkálták és szúrták le. Sajnos a szurkálás még ma is folytatódik. VEZÉR ERZSÉBET Vezér Erzsébet helyreigazítja Szerdahelyi István azon polemikus megjegyzéseinek egy pontját, melyeket Széchenyi Ágnes Fejtő Ferenccel készített interjújához fűz (Kritika 1988. 12. sz.). Egy dolog a korrekció: az most valóban indokolt. Szerdahelyi - jóhiszeműen - 1981-ben lezárt Fejtő-könyvemet idézi, amelyben - a József Attila kritikai kiadás 1952-es II. kötetére támaszkodva - Illyés Gyula Szolga című versét magam is Fejtő (s nem József Attila) ellen célzott írásműnek tartottam. Vezér Erzsébet pontosan idézi azokat a - többnyire a 80-as években nyilvánosságra került - érveket és hivatkozásokat, amelyek szerint mégiscsak József Attila ellen íródott Illyés verse. A megtisztelő és jóleső figyelem mellett, amelyben Fejtő Ferenc róla írt könyvemet részesítette (Irodalomtörténet 1986. 3. sz.), mindössze két ténybeli korrekciót tett, a Szolga című vers ügye az egyik. Szerdahelyi tehát nem érdemli a csípős bírálatot, legföljebb azt lehet „fölróni” neki, hogy nem ellenőrzött engem, illetve hogy nem kísérte figyelemmel az újabb József Attila- és Fejtő-irodalmat, -mikrofilológiát. Fejtő örvendetesen szaporodó interjúi (Litván Györgynek a Kritika 1986. 8. sz.-ban; a rádióriporter Győrffy Miklósnak a Bagoly nappal c. kötetben. Bp. 1988.; Balázs Ádámnak a Magyar Hírek 1988. okt. 21-i számában stb.), illetve egyéb hazai cikkei, irodalomtörténeti hozzászólásai (főleg a József Attila és a Szép Szó körüli vitákhoz) sok tekintetben tovább segítik, hogy tisztábban lássuk nemcsak az ő akkori (és mai) álláspontját, hanem az egész 30-as éveket is, a népi-urbánus vitát, benne Illyés Gyula szerepét is. Remélhetőleg ezt fogja szolgálni könyveinek a Magvető Kiadónál tervezett itthoni megjelente- TÉNYEK, SZURKÁK, LEGENDÁK tése is, köztük a Mémoires de Budapest à Paris-é is. Mindez természetesen nem jelentheti Fejtő álláspontjának „kötelező” elfogadását, kanonizálását. Vezér Erzsébetnek tehát idézeteiben igaza van, bár perdöntő bizonyíték nincs arra nézve, hogy valójában ki ellen is íródott Illyés verse. A költő maga is „többfelé” nyilatkozott; tudok - közvetve - olyan szóban elhangzott (tehát nem dokumentálható) állításáról, hogy igenis: Fejtőt célozta meg a versben. De végül is ez ma már kideríthetetlen - s nem változtat az összefüggéseken. S főleg azon nem, hogy a rosszul polarizálódó népi-urbánus-vita - ahogy ezt Szerdahelyi írja - milyen súlyos károkat okozott a magyar progressziónak írtam: egy dolog a korrekció. Hozzáteszem: más dolog a következtetések levonása. A tények fontos dolgok ugyanis, de nem kell túlideologizálni sem őket, sem a korrekciókat. S ha az 1952-es, illetve 1955-ös József Attila kritikai kiadás eme tévedését lehet is összefüggésbe hozni azzal a légkörrel, amelyet Vezér Erzsébet oly plasztikusan jellemez és bírál, e tévedés továbbvitelét már fölösleges ilyen fantomködbe vonni. Szerdahelyi egyébként a Fejtő-pamfletet (amelyet Fejtő Gerson du Malheureux álnéven írt - egyértelműen s újabb interjúiban is bevallottan - Illyés Gyula ellen), nos azt az írást nem hozza okozati kapcsolatba a verssel; nem állítja, hogy a pamflet a versre reagált volna, egyetlen mondaton belül, de pontosvesszővel vannak elválasztva Szerdahelyinél Fejtő és Illyés Gyula kapcsolatának elemei. Itt már tehát Vezér Erzsébet szeme ugrat s gyárt - mégoly akaratlanul - ideológiát. Érthető Vezér Erzsébet érzékeny ébersége, amiként számos ponton jogosak Szerdahelyi István korrekciói, reflexiói is az interjúval kapcsolatban. Annyi igazságtalanságot, hamisítást, „koncepciót” cipel magával ez a szellemi élet, hogy minden ilyet, ha rálelünk, oszlatni, korrigálni kell. Annál is inkább, mivel újak is keletkeznek a Szép Szóra, illetve a Fejtőre hivatkozó szellemi körből csakúgy, mint a Válaszra, az Illyés Gyulára apellálókéból. (Egyebekről nem is beszélve.) Valóban: attól nem kisebb sem József Attila, sem Illyés Gyula, sem Fejtő Ferenc, hogy egymás közötti indulataikra - akár tévedéseikre is - fény derül. Az Illyés és Fejtő közötti viszony sem ezen a versen áll vagy bukik: mélyebb, műközpontúbb, szervesebben alakuló, tanulságosabb ez a viszony ennél, hadd utaljak csak - szerénytelenül - könyvem 265-274. oldalaira, illetve Fejtő idézett újabb nyilatkozataira. Egyetértek tehát Vezér Erzsébettel: lehessen leírni róluk - másokról is! - „hogy ők is emberek voltak és nem szobrok”. Valóban, mert „sajnos a szurkálás még ma is folytatódik”. Hozzáteszem: egyúttal új legendák gyártása, „új” amnéziák válasz nélkül hagyása, sőt új irodalmi koncepciós perek és boldoggá, sőt szentté avatások előkészítése is. Ne lehessen ezt megtenni vita nélkül. Vezér Erzsébet és Szerdahelyi István együtt ne engedjék! A hiteles, a tudományosan megalapozott rehabilitációk és hagyománytágítások örvendetes folyamata ne ezen a konjunkturális áron gyorsuljon és szélesedjék. A tények makacs dolgok! AGÁRDI PÉTER 13