Kritika 18. (1989)
1989 / 12. szám - Balogh Ernő: Különös verseny
kintettel arra, hogy elsősorban az epikai anyag, a mese visszaadására törekedett. Hetzron Róbert Legszebb verseim (Santa Barbara 1988) című füzete klasszikus költők - Verlaine, Rimbaud, Petrarca, Donne, Eliot - műveit tolmácsolja igen színvonalasan magyarul. Ugyancsak értékesek a Szabó Ferenc imént említett kötetében olvasható műfordítások, ezek Keresztes Szent János, Paul Claudel, Pierre Emmanuel és René Char műveit szólaltatják meg magyarul. Az elmúlt két esztendőben megjelent szépprózai művek között kétségkívül Márai Sándor A Garrenek (Toronto 1988) című kétkötetes regénysorozata a legnagyobb meglepetés. Ebben az életművét a szó szoros értelmében lezáró munkájában Márai azokat a regényeit - Zendülők, Féltékenyek, Az idegenek, Sértődöttek - foglalta egybe, amelyek a magyar patrícius-polgárság hanyatlását és pusztulását, illetve az író szülővárosa, Kassa történelmi átalakulását és ebben is egy civilizáció és egy életforma erőszakos megszüntetését ábrázolták. A két kötet nagy meglepetése, hogy a második világháború után kiadott Sértődöttek című nagyregény első két része - A hang, jelvény és jelentés - mellett magába foglalja a mindmáig elveszettnek hitt Sereghajtók című regényt is. Márai e nagyszabású munkájában a magyar, távlatosabban talán a kelet-közép-európai polgárság búcsújának adott hangot. Nemcsak ennek a társadalmi rétegnek a képviselőit búcsúztatja el, hanem a „légkört” is, amit kialakítottak, a kultúrát, amelyet megteremtettek. A hagyományos polgárságnak erről a légköréről-kultúrájáról írja bevezetőjében: „Ha egy biológust megkérdezünk, mi az élet, hol a küszöb, ahol az anorganikus anyag megváltozik és organikus anyag lesz? - azt feleli: »Az élet kémiai reakció.« És a biológus mestersége távlatában ez igaz. De az élet még valami más is: légkör is kell hozzá. A Garrenek tudtak erről és amikor városokat és házakat építettek, ráadásnak légkört is teremtettek hozzá...” Az események ismeretében megállapíthatjuk, hogy ezek voltak Márai Sándor íróként mondott utolsó szavai. Ugyancsak összegző jellege van Határ Győző Angelika kertje és egyéb elbeszélések, valamint A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések (London 1987) című két kötetének, ezek az író novellisztikáját rendezték sajtó alá. Határ életműve rendkívül gazdag és változatos: a költészet, az elbeszélő próza, a dráma, a filozófiai esszé és a tanulmány egyaránt fontos szerepet kap műhelyében, tulajdonképpen nem a műfajnak, a kifejezésmódnak, hanem a gondolkodásnak, a szellemi magatartásnak van igazán jelentősége. Alighanem igaza van Hanák Tibornak abban, hogy - Bori Imrétől eltérően - Határ novellisztikáját nem a szürrealizmus, hanem a manierizmus fogalmához köti: „Ha már szükségét érezzük a meghatározásnak, azt hiszem, ajánlatos olyan, korszakokat és különböző stílusokat, világfelfogásokat, életérzéseket, eltérő gondolati tartalmakat, mondanivalókat és ábrázolási vagy kifejezési módokat magában foglaló kifejezést használni, mint a manierizmus, művészettörténészek által újabban alaposan kitágított, szinte időtlenné lett fogalma. A manierizmus ebben az értelmezésben nem csupán a késő reneszánsz és a barokk korszak közötti idő (...) antiklasszikus felfogását és ábrázolásmódját jelenti, (...) hanem a modernség megszületését és a modernség, a másság, a szabálytalanság és túlzás akarását, a technikai újítási szándékot, a megformálásban már-már tomboló művészkedést, »kunsztozást«, mely tehát nem korlátozódik egyetlen időszak, stílusirány és életfelfogás vagy világnézet művészetére.” Ebben az értelemben valóban „manieristának” nevezhetjük Határ Győző elbeszélő művészetét. Végül az eddigi eredmények összefoglalásának szándéka jelenik meg Domahidy Miklós Könyörtelen évek (Bern 1988) című prózakötetében is, amely a kitűnő és nálunk még alig ismert svájci magyar író három korábbi (még a hatvanas években készült) regényét - Alapítás iskolája, A csorba csésze, Tizenhat zár - foglalja magába. Mindhárom regény biztos emberismerettel és árnyalt valóságábrázolással mutatja be a közelmúlt politikai s mindinkább erkölcsi konfliktusait. Különösen A csorba csésze című regényre hívnám fel a figyelmet, ez a drámai szituációt teremtő, tulajdonképpen színpadra kívánkozó történet a Rákosi-korszak fojtó atmoszféráját idézi fel. Időközben elkészült Domahidy Miklósnak egy újabb regénye is, ennek a 17. század magyarországi háborúiban játszódó történetnek eddig csupán részletei kerültek nyilvánosságra. Az elmúlt esztendők nyugati magyar elbeszélő prózájából még néhány könyvet meg kell említenünk, így mindenekelőtt a Puerto Ricóban élő Ferdinandy Mihály Az ünneprontók (Boardman, Egyesült Államok 1989) című regényét, amely a még 1943-ban Budapesten megjelent A Szent gátiak című kötettel indult családregénysorozatot zárja le. Ugyancsak az elmúlt esztendők terméséhez tartozik Halász Péter Mélyen leszállított áron (Toronto 1988), Miska János Kanadából szeretettel (Ottawa 1989) és Pap István Hol a hazám? (Bp. 1988) című munkája, ez utóbbi az egykori parasztpárti agrárszakértő élettörténetét beszéli el. A folyóiratokban megjelent írások közül ifj. Thury Zoltán elbeszéléseit szeretném megemlíteni: szerzőjük nyugati magyar rádióadások munkatársaként dolgozott. 1957-ben jelent meg Menekültek kalauza című könyve, s novellistaként tulajdonképpen a nyolcvanas évek közepétől szerepel. Az új világ című elbeszélése vallomásos líraisággal mutatja be az emigráns élet változásait.4 Ugyancsak az emigrációs életnek tartanak tükröt Sztáray Zoltán újabb elbeszélései, így A homokvár úrnője, amely a budai ifjúság emlékeit is életre keltve ad számot a szüntelen úton levés kesernyés lelkiállapotáról.5 Domahidy András, akinek munkásságát jól ismeri a hazai olvasó Budapesten megjelentetett műveiből, A Múlt vége című új regényéből adott közre ígéretes mutatványokat. Ugyancsak a prózai termés javához tartozik Ferdinandy György Tanulmányúton (Vázlat egy francia regényhez) című kisregényei, amely a nyugati világban szerzett első, 1956- 1957-es tapasztalatokat beszéli el. Végül a nyugati magyar drámairodalomról. Ez az irodalom bizony csak nyomokban létezik, hiszen színpad nélkül a dráma igazán nem él. Csiky Ágnes Mária drámajátékai is csupán német színházakban kerülhettek közönség elé: a Medvetánc - Titkos krónika - Mónár Anna (h. n. 1987) című kötet költői játékai az erdélyi magyarság hagyományait és mítoszait elevenítik fel, s ilyen módon egyszerre képviselik az újítást és a tradíciót. (Befejező része januári számunkban). JEGYZETEK 1 Márai Sándor 1900-1989. Új Látóhatár 1989. 2. sz. 137-142. 2 A diszharmónia művészete. Új Látóhatár 1989.1. sz. 104-109. 3 Zsoldosregény. Új Látóhatár 1987. 3. sz. 335-342. 4 Új Látóhatár 1988. 1. sz. 31-47. 5 Új Látóhatár 1989. 1. sz. 52-66. 6 A szállás. Új Látóhatár 1984. 4. sz. 454-469. A Múlt vége. Szivárvány 26. sz. 1988. október. 4-14 . Új Látóhatár 1989.1. sz. 23-24., 2. sz. 221-233. POMOGÁTS BÉLA Különös versenyA piaci viszonyok alakulásával, az üzleti szellem térhódításával párhuzamosan immár a sajtó szférájában is valódi versenyhelyzet teremtődött. Sőt, e sokak által oly hőn áhított világ körvonalai épp a sajtó területén rajzolódtak ki a legmarkánsabban. Ez a folyamat - önmagában - természetesen ígéretes, termékenyítő hatású, s végső soron azzal a reménnyel kecsegtethet, hogy a most létrejövő gyökeresen új struktúra jobban szolgálja majd az olvasók igényeit Ennek ellenére a jelenlegi verseny módfelett különösnek - némileg tragikomikusnak - tűnik. Mégpedig azért, mert a köztudottan megannyi változatot tömörítő „sportág” számára mindössze egyetlen pálya, egyetlenegy versengési műfaj van: az, amelyet a puszta jövedelmezőség szabályai hoztak létre. Ezen a pályán fut aztán - mondjuk - a Világosság és a Kacsa vagy a Kritika és a magát „független, demokratikus szexmagazinnak” nevező kiadvány. Némiképp olyan ez, mintha a távgyaloglónak sprinterekkel kellene versenyeznie - de százméteres távon... Távgyaloglónk persze szükségképpen csúfos vereséget szenved. Ráadásul néhányan - képmutató módon - még azt a következtetést is hajlamosak levonni: ha ennyire nem megy a játék, talán jobb lenne abbahagynia. A fair play kódexével szöges ellentétben álló viszonyokért természetesen nem a sprinterek a felelősek (egyébként: velük együtt teljes ez a „sportág”), hanem azok, akik egy mezőnybe kényszerítik a teljességgel különbözőeket, akik közel azonos mértékkel mérik a radikálisan más minőségű teljesítményeket. Magyarán: az üzletre orientált sajtóban hovatovább lehetetlen helyzetbe kerülnek azok az orgánumok, melyek létét nem a gazdasági hasznosság igazolja. Azok, amelyek - közismert ez - a világon mindenütt a támogatás valamilyen formáját igénylik. Amelyeknek tehát a saját „pályájukon” kellene mérkőzniük. E lapok többsége viszont most az éppen csak megtűrt mostohagyerekek közé tartozik. Kiszolgáltatottságuk nőttön nő. Őket sújtja leginkább a papír- és nyomdaárak, a terjesztési költségek minden képzeletet fölülmúló emelkedése. Őket a lapárak mozgása. Mert a százezres nagyságrendben megjelenő orgánumok ezt is valamivel könnyebben átvészelik. De a tízezres példányszámúak esetében már néhány száz olvasó elmaradása is igen érzékeny veszteség. Naponta tapasztaljuk tehát, hogy mennyire kialakulatlanok még az egyoldalú piaci hatásokat korrigáló, ha kell, az értéket és a sikert megkülönböztetni tudó támogatási formák. Nagy hagyományokkal rendelkező folyóiratokat veszélyeztet ez a hiány, ez a képtelen féloldalasság. A kritika is a „veszteséges” lapok közé tartozik. (Az, hogy esetleg mennyi szellemi értéket „termel”, ez mostanában keveseket izgat.) Bármennyire küzdünk is kényszerítő körülményeinkkel, aligha kerülhetjük el az újabb lapáremelést. A fentebbiekkel többek között azt kívántuk jelezni: ezért aligha minket terhel a felelősség. Balogh Ernő december KRITIKA MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ÉS KRITIKAI LAP 9