Kritika 18. (1989)

1989 / 12. szám - Balogh Ernő: Különös verseny

kintettel arra, hogy elsősorban az epikai anyag, a mese visszaadására törekedett. Hetzron Róbert Legszebb verseim (Santa Barbara 1988) című fü­zete klasszikus költők - Verlaine, Rimbaud, Petrarca, Donne, Eliot - műveit tolmácsolja igen színvonalasan magyarul. Ugyancsak értékesek a Szabó Ferenc imént említett kötetében olvasható műfordítások, ezek Keresztes Szent János, Paul Claudel, Pierre Emmanuel és René Char műveit szólaltatják meg magyarul. Az elmúlt két esztendőben megjelent széppró­zai művek között kétségkívül Márai Sándor A Garrenek (Toronto 1988) című kétkötetes re­génysorozata a legnagyobb meglepetés. Ebben az életművét a szó szoros értelmében lezáró munká­jában Márai azokat a regényeit - Zendülők, Fél­tékenyek, Az idegenek, Sértődöttek - foglalta egybe, amelyek a magyar patrícius-polgárság ha­nyatlását és pusztulását, illetve az író szülőváro­sa, Kassa történelmi átalakulását és ebben is egy civilizáció és egy életforma erőszakos megszün­tetését ábrázolták. A két kötet nagy meglepetése, hogy a második világháború után kiadott Sértő­döttek című nagyregény első két része - A hang, jelvény és jelentés - mellett magába foglalja a mindmáig elveszettnek hitt Sereghajtók című re­gényt is. Márai e nagyszabású munkájában a ma­gyar, távlatosabban talán a kelet-közép-európai polgárság búcsújának adott hangot. Nemcsak ennek a társadalmi rétegnek a képviselőit bú­csúztatja el, hanem a „légkört” is, amit kialakí­tottak, a kultúrát, amelyet megteremtettek. A ha­gyományos polgárságnak erről a légköréről-kul­­túrájáról írja bevezetőjében: „Ha egy biológust megkérdezünk, mi az élet, hol a küszöb, ahol az anorganikus anyag megváltozik és organikus anyag lesz? - azt feleli: »Az élet kémiai reakció.« És a biológus mestersége távlatában ez igaz. De az élet még valami más is: légkör is kell hozzá. A Garrenek tudtak erről és amikor városokat és házakat építettek, ráadásnak légkört is teremtet­tek hozzá...” Az események ismeretében meg­állapíthatjuk, hogy ezek voltak Márai Sándor íróként mondott utolsó szavai. Ugyancsak összegző jellege van Határ Győző Angelika kertje és egyéb elbeszélések, valamint A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések (London 1987) című két kötetének, ezek az író novellisztikáját rendezték sajtó alá. Határ életműve rendkívül gazdag és változatos: a költészet, az elbeszélő próza, a dráma, a filozó­fiai esszé és a tanulmány egyaránt fontos szerepet kap műhelyében, tulajdonképpen nem a műfaj­nak, a kifejezésmódnak, hanem a gondolkodás­nak, a szellemi magatartásnak van igazán jelen­tősége. Alighanem igaza van Hanák Tibornak abban, hogy - Bori Imrétől eltérően - Határ no­vellisztikáját nem a szürrealizmus, hanem a manie­rizmus fogalmához köti: „Ha már szükségét érez­zük a meghatározásnak, azt hiszem, ajánlatos olyan, korszakokat és különböző stílusokat, vi­lágfelfogásokat, életérzéseket, eltérő gondolati tartalmakat, mondanivalókat és ábrázolási vagy kifejezési módokat magában foglaló kifejezést használni, mint a manierizmus, művészettörté­nészek által újabban alaposan kitágított, szinte időtlenné lett fogalma. A manierizmus ebben az értelmezésben nem csupán a késő reneszánsz és a barokk korszak közötti idő (...) antiklasszikus felfogását és ábrázolásmódját jelenti, (...) hanem a modernség megszületését és a modernség, a másság, a szabálytalanság és túlzás akarását, a technikai újítási szándékot, a megformálásban már-már tomboló művészkedést, »kunsztozást«, mely tehát nem korlátozódik egyetlen időszak, stílusirány és életfelfogás vagy világnézet művé­szetére.”­ Ebben az értelemben valóban „manie­­ristának” nevezhetjük Határ Győző elbeszélő művészetét. Végül az eddigi eredmények összefoglalásának szándéka jelenik meg Domahidy Miklós Könyör­telen évek (Bern 1988) című prózakötetében is, amely a kitűnő és nálunk még alig ismert svájci magyar író három korábbi (még a hatvanas évek­ben készült) regényét - A­lapítás iskolája, A csorba csésze, Tizenhat zár - foglalja magába. Mindhá­rom regény biztos emberismerettel és árnyalt valóságábrázolással mutatja be a közelmúlt poli­tikai s mindinkább erkölcsi konfliktusait. Külö­nösen A csorba csésze című regényre hívnám fel a figyelmet, ez a drámai szituációt teremtő, tu­lajdonképpen színpadra kívánkozó történet a Rákosi-korszak fojtó atmoszféráját idézi fel. Időközben elkészült Domahidy Miklósnak egy újabb regénye is, ennek a 17. század magyarorszá­gi háborúiban játszódó történetnek eddig csupán részletei kerültek nyilvánosságra.­ Az elmúlt esztendők nyugati magyar elbeszélő prózájából még néhány könyvet meg kell említe­nünk, így mindenekelőtt a Puerto Ricóban élő Ferdinandy Mihály Az ünneprontók (Boardman, Egyesült Államok 1989) című regényét, amely a még 1943-ban Budapesten megjelent A Szent gá­tiak című kötettel indult családregénysorozatot zárja le. Ugyancsak az elmúlt esztendők termésé­hez tartozik Halász Péter Mélyen leszállított áron (Toronto 1988), Miska János Kanadából szere­tettel (Ottawa 1989) és Pap István Hol a hazám? (Bp. 1988) című munkája, ez utóbbi az egykori parasztpárti agrárszakértő élettörténetét beszéli el. A folyóiratokban megjelent írások közül ifj. Thury Zoltán elbeszéléseit szeretném megemlí­teni: szerzőjük nyugati magyar rádióadások munkatársaként dolgozott. 1957-ben jelent meg Menekültek kalauza című könyve, s novellista­ként tulajdonképpen a nyolcvanas évek közepé­től szerepel. Az új világ című elbeszélése vallo­­másos líraisággal mutatja be az emigráns élet változásait.4 Ugyancsak az emigrációs életnek tartanak tükröt Sztáray Zoltán újabb elbeszélései, így A homokvár úrnője, amely a budai ifjúság emlékeit is életre keltve ad számot a szüntelen úton levés kesernyés lelkiállapotáról.5 Domahidy András, akinek munkásságát jól ismeri a hazai olvasó Budapesten megjelentetett műveiből, A Múlt vége című új regényéből adott közre ígéretes mutatványokat.­ Ugyancsak a prózai termés javá­hoz tartozik Ferdinandy György Tanulmányúton (Vázlat egy francia regényhez) című kisregényei, amely a nyugati világban szerzett első, 1956- 1957-es tapasztalatokat beszéli el.­ Végül a nyugati magyar drámairodalomról. Ez az irodalom bizony csak nyomokban létezik, hiszen színpad nélkül a dráma igazán nem él. Csiky Ágnes Mária drámajátékai is csupán német színházakban kerülhettek közönség elé: a Medve­tánc - Titkos krónika - Mónár Anna (h. n. 1987) című kötet költői játékai az erdélyi magyarság hagyományait és mítoszait elevenítik fel, s ilyen módon egyszerre képviselik az újítást és a tradí­ciót. (Befejező része januári számunkban). JEGYZETEK 1 Márai Sándor 1900-1989. Új Látóhatár 1989. 2. sz. 137-142. 2 A diszharmónia művészete. Új Látóhatár 1989.1. sz. 104-109. 3 Zsoldos­regény. Új Látóhatár 1987. 3. sz. 335-342. 4 Új Látóhatár 1988. 1. sz. 31-47. 5 Új Látóhatár 1989. 1. sz. 52-66. 6 A szállás. Új Látóhatár 1984. 4. sz. 454-469. A Múlt vége. Szivárvány 26. sz. 1988. október. 4-14 . Új Látóhatár 1989.1. sz. 23-24., 2. sz. 221-233. POMOGÁTS BÉLA Különös versenyA piaci viszonyok alakulásával, az üzleti szellem térhódításával párhuzamosan immár a sajtó szférájában is valódi ver­senyhelyzet teremtődött. Sőt, e sokak által oly hőn áhított világ körvonalai épp a sajtó területén rajzolódtak ki a legmarkánsabban. Ez a folyamat - önmagában - természetesen ígéretes, termékenyítő hatású, s végső soron azzal a re­ménnyel kecsegtethet, hogy a most létrejövő gyökeresen új struktúra jobban szolgálja majd az olvasók igényeit Ennek ellenére a jelenlegi verseny módfelett különösnek - némileg tragikomikusnak - tűnik. Mégpedig azért, mert a köztudottan megannyi változatot tömörítő „sportág” számára mindössze egyetlen pálya, egyetlenegy versengési műfaj van: az, amelyet a puszta jövedelmezőség szabályai hoztak létre. Ezen a pályán fut aztán - mondjuk - a Világosság és a Kacsa vagy a Kritika és a magát „független, demokratikus szexmagazinnak” ne­vező kiadvány. Némiképp olyan ez, mintha a táv­gyaloglónak sprinterekkel kellene versenyeznie - de százméteres távon... Távgyaloglónk persze szükségképpen csúfos vereséget szenved. Ráadá­sul néhányan - képmutató módon - még azt a következtetést is hajlamosak levonni: ha ennyire nem megy a játék, talán jobb lenne abbahagynia. A fair play kódexével szöges ellentétben álló viszonyokért természetesen nem a sprinterek a felelősek (egyébként: velük együtt teljes ez a „sportág”), hanem azok, akik egy mezőnybe kényszerítik a teljességgel különbözőeket, akik közel azonos mértékkel mérik a radikálisan más minőségű teljesítményeket. Magyarán: az üzletre orientált sajtóban hova­tovább lehetetlen helyzetbe kerülnek azok az or­gánumok, melyek létét nem a gazdasági hasznos­ság igazolja. Azok, amelyek - közismert ez - a világon mindenütt a támogatás valamilyen for­máját igénylik. Amelyeknek tehát a saját „pályá­jukon” kellene mérkőzniük. E lapok többsége viszont most az éppen csak megtűrt mostoha­­gyerekek közé tartozik. Kiszolgáltatottságuk nőttön nő. Őket sújtja leginkább a papír- és nyomdaárak, a terjesztési költségek minden kép­zeletet fölülmúló emelkedése. Őket a lapárak mozgása. Mert a százezres nagyságrendben meg­jelenő orgánumok ezt is valamivel könnyebben átvészelik. De a tízezres példányszámúak eseté­ben már néhány száz olvasó elmaradása is­­ igen érzékeny veszteség. Naponta tapasztaljuk tehát, hogy mennyire kialakulatlanok még az egyoldalú piaci hatásokat korrigáló, ha kell, az értéket és a sikert megkülönböztetni tudó támogatási for­mák. Nagy hagyományokkal rendelkező folyó­iratokat veszélyeztet ez a hiány, ez a képtelen féloldalasság. A kritika is a „veszteséges” lapok közé tarto­zik. (Az, hogy esetleg mennyi szellemi értéket „termel”, ez mostanában keveseket izgat.) Bár­mennyire küzdünk is kényszerítő körülményeink­kel, aligha kerülhetjük el az újabb lapáremelést. A fentebbiekkel többek között azt kívántuk jelezni: ezért aligha minket terhel a felelősség. Balogh Ernő december KRITIKA MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ÉS KRITIKAI LAP 9

Next