Kritika 19. (1990)
1990 / 3. szám - Boros Géza: Leonardo a fürdőszobában
amely elhárítja, hogy a világot járó baljós felhők — ne hunyjuk be szemünket — megpróbált földünkön csak árnyékukat is megjárassák.” Ez az intés sem nagyon magyarázható félre, különösen, ha fölidézzük, hogy ekkortájt kellett temetnünk, legalább részben reformreményeinket. Az olvasó, persze, gondolhatja, hogy Illyés éppen az informátorok ösztönzésének engedve használta föl a legnagyobb példányszámú orgánumot, amely rendelkezésére állt. Gondolataiba sem akkor, sem utólag nem láthattam bele, ám újra csak tény, hogy Illyés Gyula ebben az évben még kétszer jelentkezik. Amikor november 7-i számunk számára kértem tőle írást, néhány sor kíséretében, megint írói gondokkal jelentkezett. (November 8-án, az akkori Vasárnapi Melléklet 5. oldalán jelent meg.) Ebben — többek között — Csoóri Sándorról olvashatók elismerő sorok. Ebben az évben még december 15-én is jelentkezik. Ennek címe is írói gondok. Egyetlen eszmesorát idézem: „Tanulságos lenne kellően elemezni a nemzeti tudat fejlődését, azaz humanista tudattá alakulását a szerencsésebben feltörő nemzetek irodalmában. Hogy milyen tanulságos árnyalatokat látni például az újkori lengyel, vagy még világosabban az orosz irodalomban, hogy milyen grádicsokon emelkedik például a hazafiság e tudata a csak néppárti Ragyiscsev, a még nemesi mód is felelős Puskin, a nemzeti hivatást valláspótlóul kereső Dosztojevszkij, majd a már szenvedőkért hazafias Tolsztoj s végül a hazát tűzön-vízen át vállaló Gorkij nagy alkotásaiban. A fejlődés törvényét Herzen klasszikus mondata őrzi: Politikai szabadság híján az irodalom az egyetlen szószék, melynek magasáról hangot adhat a nép lelkülete. Igen, kívánatos, hogy az irodalmak nemzeti korszaka véget érje. Mégpedig a nemzeti irodalmak tökéletes működése folytán.” 4. Említettem a kéziratokat kísérő leveleket. Igazán ne gondoljon senki valamiféle Kazinczytípusú episztolákra, hiszen személyes érintkezésünk többnyire telefonon történt. Mivel azonban „viselkedésemről” esik szó, mégis ideírnám sok-sok ilyen küldeménye közül az egyiket, mégpedig szándékosan olyat, amely az említett naplójegyzet után érkezett. Például 1979. április 16-án ezt a saját kézzel írott levélkét kaptam Tőle: „Kedves Barátom, köszönöm a felszólítást. Két verset is küldök, azt kérve, hogy együtt közöljétek őket. Szeretettel köszönt mindnyájatokat Illyés Gyula.” A „szeretettel” bizonnyal nem kötelező formula. A „mindnyájunk” pedig kizárólag Pándi Pálra, Rényi Péterre és reám vonatkozhat. Idetartozik az is, hogy a naplójegyzet keletkezésének évében, tehát 1974-ben, november 17-én interjút is adott nekem Illyés Gyula. Az emberség szolgálatában címmel jelent meg, és az irodalom, az irodalmi élet antifasiszta szellemi ellenállásáról faggattam. Nem az első és nem az utolsó interjú volt, amelyet Illyés Gyulával készíthettem. Ezért meglehetősen pontosan fel tudom idézni a munka körülményeit. A telefonhívásom után rendszerint lakására invitált, s a maga hangsúlyozott udvariasságával a dolgozószobában álló nagy asztal mellé terelt, itallal kínált, majd magnetofonra mondotta válaszait. Ezeket a szalagokat máig tisztelettel őrzöm. Az elkészült kéziratot minden esetben személyesen ellenőrizte, kijavította, s így került nyomdába. Az is már a naplójegyzet, az informátorok közlései után történt, hogy 1977-ben az általam is szerkesztett Szovjet Irodalom számára kértem föl egy beszélgetésre: mondaná el, hogy miként találkozott szovjet írókkal, hogyan találkozott magával a szovjet irodalommal. Az interjú a szokott módon elkészült, nyomdába adták. Ekkor derült ki, hogy a Népszabadság ünnepi, november 7-i számából valami fontos anyag kimaradt: vagy a szerző késett, vagy más oka volt az anyaghiánynak, erre már nem tudok visszaemlékezni. Eszembe jutott a Szovjet Irodalom számára készült beszélgetés. Arra kértem tehát Illyés Gyulát, hogy egyezzen bele az egyidejű közlésbe. Beleegyezett. 5. Miről panaszkodhattak „az erdélyiek és felvidékiek”, és afféle „gáncsvetésekről” lehetett szó , kitalálni sem tudom. Azt azonban tudom, hogy felszabadulás utáni szellemi életünkben először nyomtatásban Pándi Pál figyelmeztetett arra, hogy a romániai magyarság sorsa rossz irányba fordul, súlyos gondok vannak az ottani nemzetiségi politikával. Tette pedig ezt 1956 őszén a Szabad Nép hasábjain, éppen hazatérve Romániából. 1956 októbere után komoly veszélyeket rejtő feddéseket is kapott ezért, csaknemhogy a magyarországi nacionalizmus egyik vezéreként szerették volna egyesek feltüntetni. Magamról csupán annyit: talán közismert, hogy nem keveset foglalkoztam az erdélyiekkel ugyanúgy, mint a szlovákiai magyarokkal. Tévedtem is bizonyára, talán, akaratlanul, meg is sérthettem valakit vagy valakiket. Illyés Gyula is tudhatta viszont, hogy Fábry Zoltánról először nyomtatásban az én felkérésemre nyilatkozott. Még a Kortárs szerkesztőségében dolgoztam, amikor megjelent Fábry Harmadvirágzás című kötete. Fábry Zoltánról nem nagyon tudtak még akkortájt, inkább csak az értők szűkebb körében. Ezért akkori főszerkesztőmmel, Király Istvánnal megbeszélve úgy döntöttünk, csinálunk Fábrynak egy kis propagandát. Magyar és szlovák írókat kértem fel: nyilatkoznának Fábryról általában, s ha ismerik, erről a kötetéről. Illyés Gyulának, akit akkor még személyesen nem ismertem, ugyancsak küldtem felkérő levelet. Közlöm a kézzel írott választ, amelynek dátuma 1963. IX. 16. „Kedves Barátom, Arra az egyéni szívességre kérem, gépeltesse le költségemre a Fábry Zoltánról — igen készségesen írt sorokat. Utazás előtt vagyunk, feleségem nincs itt s az én pötyögtetésemmel nem készülnék el időre. Szíves üdvözlettel: Illyés Gyula.” 6. Természetesen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy felhőtlen lett volna kapcsolatom Illyés Gyulával. Még kevésbé állítanám azt, hogy szoros, netán baráti kapcsolat létezett volna. Ez már csupán a köztünk lévő korkülönbség okán sem létezhetett, hiszen — emlékszem — mindannyiszor gyomorszorító idegességgel tudtam csupán — felszólítására, s erre mindenkit felszólított ü tegezését viszonozni. Pontosan apámmal volt egyidős. Inkább csak annyit szerettem volna bizonyítani: a dokumentumokkal körültekintően kell bánni, mielőtt még legendák keletkeznek. E. FEHÉR PÁL 29 KRITIKA Leonardo a fürdőszobában Voltaképp a gyerekszobában, de lehetne akár a fürdőszobában is — mondjuk törülköző, csempe matrica vagy akár vécépapír formájában. Leonardo leghíresebb művéről, a Mona Lisáról van szó. „A MONA LISA a viág leghíresebb festménye. Ahogy elkészült, nyomban csodálta mindenki, sokan le is másolták. A XIX. századtól kezdve valóságos bálvány lett! Minden szemszögből és minden szempontból megvizsgálták, még a magasságát (1,70 m) és a profilját is elképzelték ... De azért gúnyolódtak is rajta (dalok, különböző torzítások, karikatúrák, levelezőlapok stb.). Keressük ki Mona Lisa különféle ábrázolásai közül az igazit!” A feladatra a Móra Kiadó újdonságában, a Volt egyszer egy Leonardo da Vinci. . . című képeskönyvben bukkantam, mely a belga Castelman kiadó Musée en Herbe sorozatának a legújabb magyarított darabja. A nyolc éven felülieknek készült kiadványban két képregényfigura kalauzolásával könnyedén és játékosan eligazodhatunk Leonardo művészetében. A hasznos kis könyvecske azontúl, hogy bemutatja, hogyan lehet remekműveket gyerekeknek elmagyarázni, maga is része egy „őrületnek”, melyet a „remekművek utóélete” címszóval jellemezhetünk. 1978-ban a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum nagyszabású kiállítást hozott össze a Mona Lisa utóéletéről Mona Lisa a XX. században címmel. Volt itt minden, a lemezborítótól a nyalókáig és persze művek — Dali, Duchamp, Léger közismert parafrázisától a kevésbé ismertekig (köztük két magyar: Bortnyik Sándor és Tót Endre). A Mona-Lisa-példa alkalmat ad egy általánosításra: a remekművek nem is annyira a saját kvalitásaiknak, mint annak a hatalmas műáradatnak köszönhetik a hírnevüket, melyek az idő folyamán velük foglalkoztak a mókás gyerekkönyvektől a műalkotásokon keresztül a tömegkultúra felbecsülhetetlen hatású effektusaiig. Az értékítélet egy idő után voltaképp közömbös: amennyiben a Mona Lisáról egy leleplező cikk bebizonyítaná, hogy nem is Leonardo festette — hamisítvány! —, attól még a kép értéke (elvont és piaci értelemben egyaránt) nem csökkenne, sőt bizonyos értelemben tovább nőne. A legenda bármely értelmezése csak erősíti a legendát, hiszen annak lényege az életbentartás. A remekművek és a híres műalkotások profán célú felhasználásának a titka, a velük való foglalkozás vonzereje abban rejlik, hogy közvetítésükkel (hacsak felszínesen is) valami abszolútummal kerülünk kapcsolatba, s ezáltal magunk is részesedünk a mítosz éltető erejéből. Andy Warhol zseniális húzása: sokszorosítja a Mona Iisát (Harminc több, mint egy), s a saját műveként állítja ki. „Christo »csomagolásai« azért agresszívek, mert ha egyszer is láttuk valamelyiket, attól kezdve minden fóliával burkolt gépkocsiról vagy sírkőről Christo fog az eszünkbe jutni” (Beke László: A művészet embertelensége). Warhol Mona Lisái azért agresszívek, mert miközben tucattermékké degradálja a művészettörténet leghíresebb művét (magának „a” művészetnek a szinonimáját), éppúgy művészet (még híresebb és még megfizethetetlenebb) marad, mint az, amit parodizál. A Mona Lisa-képek azért agresszívek, mert a Mona Iisa-képeket juttatják eszünkbe. BOROS GÉZA