Kritika 19. (1990)

1990 / 3. szám - Boros Géza: Leonardo a fürdőszobában

amely elhárítja, hogy a világot járó baljós felhők — ne hunyjuk be szemünket — megpróbált föl­dünkön csak árnyékukat is megjárassák.” Ez az intés sem nagyon magyarázható félre, különö­sen, ha fölidézzük, hogy ekkortájt kellett temet­nünk, legalább részben reformreményeinket. Az olvasó, persze, gondolhatja, hogy Illyés éppen az informátorok ösztönzésének engedve használta föl a legnagyobb példányszámú orgá­numot, amely rendelkezésére állt. Gondolataiba sem akkor, sem utólag nem láthattam bele, ám újra csak tény, hogy Illyés Gyula ebben az évben még kétszer jelentkezik. Amikor novem­ber 7-i számunk számára kértem tőle írást, né­hány sor kíséretében, megint írói gondokkal jelentkezett. (November 8-án, az akkori Vasár­napi Melléklet 5. oldalán jelent meg.) Ebben — többek között — Csoóri Sándorról olvashatók elismerő sorok. Ebben az évben még december 15-én is jelentkezik. Ennek címe is írói gondok. Egyet­len eszmesorát idézem: „Tanulságos lenne kel­lően elemezni a nemzeti tudat fejlődését, azaz humanista tudattá alakulását a szerencsésebben feltörő nemzetek irodalmában. Hogy milyen tanulságos árnyalatokat látni például az újkori lengyel, vagy még világosabban az orosz iroda­lomban, hogy milyen grádicsokon emelkedik például a hazafiság e tudata a csak néppárti­ Ragyiscsev, a még nemesi­ mód is felelős Puskin, a nemzeti hivatást valláspótlóul kereső Doszto­jevszkij, majd a már szenvedőkért hazafias Tolsztoj s végül a hazát tűzön-vízen át vállaló Gorkij nagy alkotásaiban. A fejlődés törvényét Herzen klasszikus mondata őrzi: Politikai sza­badság híján az irodalom az egyetlen szószék, melynek magasáról hangot adhat a nép lelkü­­lete. Igen, kívánatos, hogy az irodalmak nemze­ti korszaka véget érje. Mégpedig a nemzeti iro­dalmak tökéletes működése folytán.” 4. Említettem a kéziratokat kísérő leveleket. Igazán ne gondoljon senki valamiféle Kazinczy­­típusú episztolákra, hiszen személyes érintkezé­sünk többnyire telefonon történt. Mivel azon­ban „viselkedésemről” esik szó, mégis ideírnám sok-sok ilyen küldeménye közül az egyiket, mégpedig szándékosan olyat, amely az említett naplójegyzet után érkezett. Például 1979. ápri­lis 16-án ezt a saját kézzel írott levélkét kaptam Tőle: „Kedves Barátom, köszönöm a felszólí­tást. Két verset is küldök, azt kérve, hogy együtt közöljétek őket. Szeretettel köszönt mindnyájatokat Illyés Gyula.” A „szeretettel” bizonnyal nem kötelező formula. A „mind­nyájunk” pedig kizárólag Pándi Pálra, Rényi Péterre és reám vonatkozhat. Idetartozik az is, hogy a naplójegyzet kelet­kezésének évében, tehát 1974-ben, november 17-én interjút is adott nekem Illyés Gyula. Az emberség szolgálatában címmel jelent meg, és az irodalom, az irodalmi élet antifasiszta szel­lemi ellenállásáról faggattam. Nem az első és nem az utolsó interjú volt, amelyet Illyés Gyulával készíthettem. Ezért meglehetősen pontosan fel tudom idézni a munka körülményeit. A telefonhívásom után rendszerint lakására invitált, s a maga hangsú­lyozott udvariasságával a dolgozószobában álló nagy asztal mellé terelt, itallal kínált, majd mag­netofonra mondotta válaszait. Ezeket a szala­gokat máig tisztelettel őrzöm. Az elkészült kéz­iratot minden esetben személyesen ellenőrizte, kijavította, s így került nyomdába. Az is már a naplójegyzet, az informátorok közlései után történt, hogy 1977-ben az álta­lam is szerkesztett Szovjet Irodalom számára kértem föl egy beszélgetésre: mondaná el, hogy miként találkozott szovjet írókkal, hogyan talál­kozott magával a szovjet irodalommal. Az in­terjú a szokott módon elkészült, nyomdába adták. Ekkor derült ki, hogy a Népszabadság ünnepi, november 7-i számából valami fontos anyag kimaradt: vagy a szerző késett, vagy más oka volt az anyaghiánynak, erre már nem tudok visszaemlékezni. Eszembe jutott a Szovjet Iro­dalom számára készült beszélgetés. Arra kértem tehát Illyés Gyulát, hogy egyezzen bele az egy­idejű közlésbe. Beleegyezett. 5. Miről panaszkodhattak „az erdélyiek és fel­vidékiek”, és afféle „gáncsvetésekről” lehetett szó , kitalálni sem tudom. Azt azonban tu­dom, hogy felszabadulás utáni szellemi életünk­ben először nyomtatásban Pándi Pál figyelmez­tetett arra, hogy a romániai magyarság sorsa rossz irányba fordul, súlyos gondok vannak az ottani nemzetiségi politikával. Tette pedig ezt 1956 őszén a Szabad Nép hasábjain, éppen hazatérve Romániából. 1956 októbere után komoly veszélyeket rejtő feddéseket is kapott ezért, csaknemhogy a magyarországi nacionaliz­mus egyik vezéreként szerették volna egyesek feltüntetni. Magamról csupán annyit: talán közismert, hogy nem keveset foglalkoztam az erdélyiekkel ugyanúgy, mint a szlovákiai magyarokkal. Té­vedtem is bizonyára, talán, akaratlanul, meg is sérthettem valakit vagy valakiket. Illyés Gyula is tudhatta viszont, hogy Fábry Zoltánról elő­ször nyomtatásban az én felkérésemre nyilatko­zott. Még a Kortárs szerkesztőségében dolgoz­tam, amikor megjelent Fábry Harmadvirágzás című kötete. Fábry Zoltánról nem nagyon tudtak még akkortájt, inkább csak az értők szűkebb körében. Ezért akkori főszerkesztőm­mel, Király Istvánnal megbeszélve úgy döntöt­tünk, csinálunk Fábrynak egy kis propagandát. Magyar és szlovák írókat kértem fel: nyilatkoz­nának Fábryról általában, s ha ismerik, erről a kötetéről. Illyés Gyulának, akit akkor még személyesen nem ismertem, ugyancsak küldtem felkérő levelet. Közlöm a kézzel írott választ, amelynek dátuma 1963. IX. 16. „Kedves Bará­tom, Arra az egyéni szívességre kérem, gépel­­tesse le költségemre a Fábry Zoltánról — igen készségesen írt sorokat. Utazás előtt vagyunk, feleségem nincs itt s az én pötyögtetésemmel nem készülnék el időre. Szíves üdvözlettel: Illyés Gyula.” 6. Természetesen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy felhőtlen lett volna kapcsolatom Illyés Gyulával. Még kevésbé állítanám azt, hogy szoros, netán baráti kapcsolat létezett volna. Ez már csupán a köztünk lévő korkü­lönbség okán sem létezhetett, hiszen — emlék­szem — mindannyiszor gyomorszorító ideges­séggel tudtam csupán — felszólítására, s erre mindenkit felszólított ü tegezését viszonozni. Pontosan apámmal volt egyidős. Inkább csak annyit szerettem volna bizonyí­tani: a dokumentumokkal körültekintően kell bánni, mielőtt még legendák keletkeznek. E. FEHÉR PÁL 29 KRITIKA Leonardo a fürdőszobában V­oltaképp a gyerekszobában, de lehetne akár a fürdőszobában is — mondjuk tö­rülköző, csempe matrica vagy akár vécé­papír formájában. Leonardo leghíresebb művéről, a Mona Lisáról van szó. „A MONA LISA a viág leghíresebb festménye. Ahogy el­készült, nyomban csodálta mindenki, sokan le is másolták. A XIX. századtól kezdve valóságos bálvány lett! Minden szemszögből és minden szempontból megvizsgálták, még a magasságát (1,70 m) és a profilját is elképzelték ... De azért gúnyolódtak is rajta (dalok, különböző torzítások, karikatúrák, levelezőlapok stb.). Keressük ki Mona Lisa különféle ábrázolásai közül az igazit!” A feladatra a Móra Kiadó új­donságában, a Volt egyszer egy Leonardo da Vinci. . . című képeskönyvben bukkantam, mely a belga Castelman kiadó Musée en Herbe sorozatának a legújabb magyarított darabja. A nyolc éven felülieknek készült kiadványban két képregényfigura kalauzolásával könnyedén és játékosan eligazodhatunk Leonardo művésze­tében. A hasznos kis könyvecske azontúl, hogy bemutatja, hogyan lehet remekműveket gyere­keknek elmagyarázni, maga is része egy „őrü­letnek”, melyet a „remekművek utóélete” cím­szóval jellemezhetünk. 1978-ban a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum nagyszabású kiállítást hozott össze a Mona Lisa utóéletéről Mona Lisa a XX. szá­zadban címmel. Volt itt minden, a lemezborí­tótól a nyalókáig és persze művek — Dali, Duchamp, Léger közismert parafrázisától a ke­vésbé ismertekig (köztük két magyar: Bortnyik Sándor és Tót Endre). A Mona-Lisa-példa al­kalmat ad egy általánosításra: a remekművek nem is annyira a saját kvalitásaiknak, mint annak a hatalmas mű­áradatnak köszönhetik a hírnevüket, melyek az idő folyamán velük foglalkoztak a mókás gyerekkönyvektől a mű­alkotásokon keresztül a tömegkultúra felbe­csülhetetlen hatású effektusaiig. Az értékítélet egy idő után voltaképp közömbös: amennyiben a Mona Lisáról egy leleplező cikk bebizonyí­taná, hogy nem is Leonardo festette — hami­sítvány! —, attól még a kép értéke (elvont és piaci értelemben egyaránt) nem csökkenne, sőt bizonyos értelemben tovább nőne. A le­genda bármely értelmezése csak erősíti a legen­dát, hiszen annak lényege az életbentartás. A remekművek és a híres műalkotások profán célú felhasználásának a titka, a velük való fog­lalkozás vonzereje abban rejlik, hogy közve­títésükkel (hacsak felszínesen is) valami abszo­­lútummal kerülünk kapcsolatba, s ezáltal ma­gunk is részesedünk a mítosz éltető erejéből. Andy Warhol zseniális húzása: sokszorosítja a Mona Iisát (Harminc több, mint egy), s a saját műveként állítja ki. „Christo »csomagolásai« azért agresszívek, mert ha egyszer is láttuk valamelyiket, attól kezdve minden fóliával burkolt gépkocsiról vagy sírkőről Christo fog az eszünkbe jutni” (Beke László: A művészet embertelensége). Warhol Mona Lisái azért agresszívek, mert miközben tucattermékké degradálja a művé­szettörténet leghíresebb művét (magának „a” művészetnek a szinonimáját), éppúgy művé­szet (még híresebb és még megfizethetetle­nebb) marad, mint az, amit parodizál. A Mona Lisa-képek azért agresszívek, mert a Mona Iisa-képeket juttatják eszünkbe. BOROS GÉZA

Next