Kritika 19. (1990)

1990 / 7. szám - Gyarmati László: Csoóri Sándor: A világ emlékművei

az MDF, úgy egyáltalán nincs a koalíciónak ra­dikális ellenfele. Ez nem történt meg, így a Fidesz elkötelezetlen és kemény kritikát mond­hatott a kormány programjára. Jellemző, hogy a kormányalakítás és programírás hat hetét az ellenzéki pártok nem hatékony ellenlépések megtételére hasznáták ki, hanem politikai demonstrációkra. Az SZDSZ-nek, miután alá­írta a paktumot, hosszabb távra két lehetősége maradt: 1. elkezd összekovácsolni egy új ellen­zéki kapcsolatrendszert a parlamenti és parla­menten kívüli pártokkal; 2. kemény és gyors munkával kialakít egy árnyék kormányprogra­mot, és bemutatja árnyékkormányának listáját egy időben a kormánykoalíció bemutatkozásá­val (mi ezekkel a miniszterekkel, ilyen feltéte­lek között ezt csinálnánk). A parlamenten belüli ellenzék erősen meg­osztott, nemcsak egymással nem értenek szót, de pártjaikon belül is nagy a bizonytalanság. Elvileg jó esélye lenne egy szociál-liberális, azaz egy szocialista—liberális ellenzéki koalíciónak, amely modernizáló alapon, szakszerűen támad­ná a nemzeti centrum inkább szociálprotekcio­­nista politikáját. De ezt az MSZP—SZDSZ koalí­ciót nemcsak a két fél személyes ellenszenvei zárják ki, hanem az is, hogy mind az MSZP leg­erősebb, Pozsgay vezette szárnya, mind az SZDSZ Kis János által összefogott, Tölgyessy Péteren és Pető Ivánon keresztül vezérelt centruma belementek egy, az MDF-et, az MDF- kormányt támogató „történelmi kompromisz­­szumba”, a „konstruktív ellenzékiségbe”. Mind­két félnek több kapcsolata és érdekeltsége van a kormánypártokhoz, mint egymáshoz.* * Az SZDSZ a közös ellenzéki múltra, az állampárt elleni együttes harcra hivatkozik, Pozsgay MSZP-je pedig hagyományos kapcsolatokat ápol az MDF-fel, és közösek az SZDSZ elleni hangulatban. A parlamentáris pártélet azért is bonyolult, mert a pártok képviselőinek viselkedése koránt­sem számítható ki előre, a szavazásokon nem biztos a pártfegyelem betartása. Szociológiai értelemben alig van különbség a Demokrata Fórum és a szabaddemokraták vidéki képviselői között — a város, a vidék értelmiségi tekintélyei közé tartozó ügyvédekről, orvosokról, állat­orvosokról, vállalati közgazdászokról van szó —, ezért könnyen átléphetik a pártok választóvo­nalát, különösen, ha egy-egy szavazás vidékü­ket érinti. Úgy vélem, hogy miközben Antall József kiválóan oldotta a pártok közötti nehéz és kényes viszonyok problémáját, nem tudta összekalapálni a megfelelő kormányt. Ahhoz, hogy szakmailag tekintélyes kormánya legyen, nemcsak egy-egy jelentős szakembert kellett volna az MDF-nek, az FKgP-nek és a KDNP-nek megnyerniük, hanem szakmai csapatokat is, amelyek követik a szakértő minisztereket.* * Alig két-három szakértői csoporttal lehet találkozni a makrogazdasági irányítás terén, ugyancsak néhány összeszokott gyakorlati vagy elméleti („professzori") csapat létezik az igazságügyek vonatkozásában. A miniszterelnök „magára szervezte” a kor­mányt, vagyis úgy állította össze a miniszté­riumok listáját — új minisztériumi szerkezetet teremtve —, és úgy rendelte saját hatáskörébe nemcsak a miniszterek, de az államtitkárok ki­nevezését is, hogy teljesen uralja a kormányt.** ** A Tervhivatal és a PM összevonásával és a gazda­sági minisztériumok kabinetjének vezetésével ugyan rendkívüli hatalom került a pénzügyminiszter kezébe, de­ ezt ellensúlyozza, hogy a pénzügyminiszter nem rendelkezik kellő szakmai tekintéllyel, és a kormányfő egy külön gazdaságpolitikai csapatot tart maga mellett a gazdasági ügyek ellenőrzésére s talán koordinálására. A munkamegosztás itt az, hogy a miniszterelnök tit­kárságán ülnek a radikális, a gyors beavatkozást sür­gető „fiatal farkasok", ellenben a minisztériumban a fontolva haladók. Hogy melyikük fog győzni, azt az idő dönti el. A minisztériumok kormányzati összehango­lását valószínűleg pártközi egyeztető tárgyalá­soknak kell kísérniük. Ezek technikái még nem alakultak ki. A koalíció csinál­ás szakmájában — mert politikai és közigazgatási szakmáról van szó — nem elegendő, ha csak a miniszterelnök rendelkezik az eszközökkel és a képességekkel. A pártok és a pártvezetők kiszámíthatósága minden koalíció mozgatásának alapfeltétele. Erről mondja Bibó, hogy a koalíciónak erkölcse kell hogy legyen, amely „lehet a kaszinói túl­zott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse - ma leginkább erre volna szükség —, és lehet a kol­lektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk, hogy „számíthatsz rám kérlek alássan”, vagy azt mondjuk hogy ,ilyen és ilyen teljesítmé­nyek fejében ennyi meg ennyi százalékos enged­ményt adunk, s azt álljuk is”, vagy azt mond­juk, hogy a nagy kollektív célért életünket és vérünket, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörő nyerseséget enyhíti, és a partnerek engedékenységét kalku­lálható módon irányítja”. Pillanatnyilag ilyen kalkulálható kapcsolat inkább van az MDF és­ az SZDSZ között, mint az egyes koalíciós pártok között. A koalíciós erkölcs egyszerre része egy tanulási folyamatnak és olyan megbízható programoknak, amelyekre számítani lehet. LENGYEL LÁSZLÓ 39 IRODALOM Csoóri Sándor: A világ emlékművei engedéstörténetünk üdvtörténe­tünk is egyben, mindaz, ami ben­nünk — Simone Weil szavaival él­ve — személyes és szent. Ami közös, mégis be­­helyettesíthetetlen és felcserélhetetlen és megis­mételhetetlen sorsunkban, sorsainkban. Ebből a küzdelemből épül az a szellemből és lélekből szőtt táj, amit világnak hívunk, s amelyet csakis az emlékezetté szervesülő tapasztalat ösvényein közelíthetünk meg. Csoóri Sándor kötetének versei a fájdalom és emlékezet szálaiból szőtt nyelvi szövetek. A triptichon szerkezetbe ágyazott költemények versfüzérei szerves egységet alkotnak, egymás­ból egymásra épülnek. Ez a klasszikusan hagyo­mányos szerkezeti megoldás egyfajta szakrális jelentéstartalom, a kötet egészét átható szeman­tikai többlet jelenlétére enged következtetni. A triptichon forma ikonológiai jelentése a ke­resztény értékkánonban egyértelműen a szent­séghez, a szenvedés és a személy szentségéhez kötődik. Az aposztázia kora a személyt személyiséggé sebzi, a hitet az ideológia ketrecébe zárja, a szenvedést kínná zülleszti. Csoóri versei szá­mos esetben (Jó volt nekem, Így lásson, aki látni akar, Ha isten rokona volnál, Költők, társaim stb.) arról a szellemi-lelki kitörési kísér­letről tanúskodnak, amely során az erre a világ­­állapotra mondott nem szóárnyékában mindig újrafogalmazódik az a szakrális, csöndből szőtt igen, mely a remény igéit ma etikailag hitelesí­teni képes; „a fájdalmakból is / világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.” (­Meghallod-e még?) A Mint tékozló fiúval kéklángos lepkék című versében is erről a személyes­­génről vall a költő. Arról a kathartikus pillanatról, a fegyenclétben is megélhető intimitásról, amikor és amelyben a szemlélődő ember kikerül a vádlotti és bírói szereplehetőségek botrányos bűvköréből, és va­lahol bent, a lélek egy majdnem elfeledett zugában otthonra lel, és nagyon halkan, nagyon szomorúan, de bölcs mosollyal az ajkán azt mondja: ,,De bent, magamban, szabad vagyok, mint / senki más. Az vagyok, ami a végtelenség/ szeretne lenni: magáraébredt arc / és mámoros várakozások színhelye újra s mindig. ” Az önazonosság létélménye jelenti Csoóri posztmodern elégiáiban azt a szellemi nyugvó­pontot, ahonnan nézve a káosz áttekinthetővé válik, a romlás sorssá szerveződik, a káromlás imába fordul. E ponton azonban a befelé me­nekvés muszájösztöne a külső világban való maradás erkölcsi parancsával, a kell kényszeré­vel szembesül. Az egymásra rétegződő sors-, kö­zösség- és azonosságélményekből születő kate­gorikus imperatívusz Csoóri számára így fogal­mazódik meg:, miedig neked/ meg kell tanulnod végre ittmaradni / a romlás színhelyein: leprás falak / s letört kilincsek földjén, / a rosszul alvó kutak kávája mellett, / mert az itthoni udvaron is / már csak te vagy az egyetlen, / magasba fölcsapódó arcéi, / a pusztuló falu­ Ninivékre / emlékező Jónás.” (Otthoni udvar, ősz előtt) B­abits XX. századi Jónása — imájában­­ a szavak hűtlenné válásáról beszá: „Hazát­lanabb az én szavam a szónál” — írja Pilinszky feledhetetlen Apokrif­jében. A szemé­lyesség apokrif evangéliuma, József Attila köl­tészete, jórészt nem más, mint a transzcenden­cia szintjén jelentkező csend és hiány metafizi­kája. A szó, a nyelv, a költészet és persze a csend ilyen vetületekkel bíró művészi megvilá­gítása Csoóri lírájában is megjelenik. „Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék” — írja Hátranézek és nem látom magam című versé­ben. Az idézett sorban az énelemzés, az ön­reflexió mint lírai helyzet és magatartás ismét közvetlenül nyilvánul meg. Ez önmagában persze nem túl érdekes és nem is meglepő jelen­ség, hiszen a líra egyik archaikus funkciója sze­rint sem volna más — ha frivol­is a hasonlat —, mint a szellem és a lélek sztriptíztánca. A kitá­rulkozás ősi gesztusán túl, ami igazán figye­lemre méltó, az a problémafelvetés módjában megjelenő igazodási és kapcsolódási igény, amely révén Csoóri költészete a zaklatottsá­gában is kontinuus XX. századi magyar líra egyik legnemesebb áramában leli meg helyét. A kötetzáró Mestereim című vers egyértel­műen arról tanúskodik, hogy az immár az em­lékezetben is bujdosó, a hiába szólongatott „őrültek, költők, / alkoholista szentek”, a halott-hallgatag váteszek szellemi hagyatéka Csoóri Sándor legsajátabb öröksége. S hogy a költő hangja mégis miért Rilke elégiáinak hang­vételéhez közelít? Miért a sebzett melancholia az üzenet pianóba fogalmazott sikolya? Honnan a tájakat, évszakokat is átható apadhatatlan mélabú? A válasz önmagát kínálja. A váteszi hang és magatartás nem időszerű ... Ez azonban nem így van. Nem teljesen így. Nem a­­ Babits szavával „magasságok légtornászai” azok, kik időszerűtlenekké lettek, hanem maga az idő. Hiszen a múlt nem folytatható, a jelen követ­hetetlen, a jövő (. ..?). A „félresiklatott remény évszázadában” (Így lásson, aki látni akar) nincs vég, csak összeomlás, nincs kezdet, csak válság­­kezelés, s persze „az ítélet újra elmarad” (Jós­ KRITIKA

Next