Kritika 19. (1990)
1990 / 7. szám - Gyarmati László: Csoóri Sándor: A világ emlékművei
az MDF, úgy egyáltalán nincs a koalíciónak radikális ellenfele. Ez nem történt meg, így a Fidesz elkötelezetlen és kemény kritikát mondhatott a kormány programjára. Jellemző, hogy a kormányalakítás és programírás hat hetét az ellenzéki pártok nem hatékony ellenlépések megtételére hasznáták ki, hanem politikai demonstrációkra. Az SZDSZ-nek, miután aláírta a paktumot, hosszabb távra két lehetősége maradt: 1. elkezd összekovácsolni egy új ellenzéki kapcsolatrendszert a parlamenti és parlamenten kívüli pártokkal; 2. kemény és gyors munkával kialakít egy árnyék kormányprogramot, és bemutatja árnyékkormányának listáját egy időben a kormánykoalíció bemutatkozásával (mi ezekkel a miniszterekkel, ilyen feltételek között ezt csinálnánk). A parlamenten belüli ellenzék erősen megosztott, nemcsak egymással nem értenek szót, de pártjaikon belül is nagy a bizonytalanság. Elvileg jó esélye lenne egy szociál-liberális, azaz egy szocialista—liberális ellenzéki koalíciónak, amely modernizáló alapon, szakszerűen támadná a nemzeti centrum inkább szociálprotekcionista politikáját. De ezt az MSZP—SZDSZ koalíciót nemcsak a két fél személyes ellenszenvei zárják ki, hanem az is, hogy mind az MSZP legerősebb, Pozsgay vezette szárnya, mind az SZDSZ Kis János által összefogott, Tölgyessy Péteren és Pető Ivánon keresztül vezérelt centruma belementek egy, az MDF-et, az MDF- kormányt támogató „történelmi kompromiszszumba”, a „konstruktív ellenzékiségbe”. Mindkét félnek több kapcsolata és érdekeltsége van a kormánypártokhoz, mint egymáshoz.* * Az SZDSZ a közös ellenzéki múltra, az állampárt elleni együttes harcra hivatkozik, Pozsgay MSZP-je pedig hagyományos kapcsolatokat ápol az MDF-fel, és közösek az SZDSZ elleni hangulatban. A parlamentáris pártélet azért is bonyolult, mert a pártok képviselőinek viselkedése korántsem számítható ki előre, a szavazásokon nem biztos a pártfegyelem betartása. Szociológiai értelemben alig van különbség a Demokrata Fórum és a szabaddemokraták vidéki képviselői között — a város, a vidék értelmiségi tekintélyei közé tartozó ügyvédekről, orvosokról, állatorvosokról, vállalati közgazdászokról van szó —, ezért könnyen átléphetik a pártok választóvonalát, különösen, ha egy-egy szavazás vidéküket érinti. Úgy vélem, hogy miközben Antall József kiválóan oldotta a pártok közötti nehéz és kényes viszonyok problémáját, nem tudta összekalapálni a megfelelő kormányt. Ahhoz, hogy szakmailag tekintélyes kormánya legyen, nemcsak egy-egy jelentős szakembert kellett volna az MDF-nek, az FKgP-nek és a KDNP-nek megnyerniük, hanem szakmai csapatokat is, amelyek követik a szakértő minisztereket.* * Alig két-három szakértői csoporttal lehet találkozni a makrogazdasági irányítás terén, ugyancsak néhány összeszokott gyakorlati vagy elméleti („professzori") csapat létezik az igazságügyek vonatkozásában. A miniszterelnök „magára szervezte” a kormányt, vagyis úgy állította össze a minisztériumok listáját — új minisztériumi szerkezetet teremtve —, és úgy rendelte saját hatáskörébe nemcsak a miniszterek, de az államtitkárok kinevezését is, hogy teljesen uralja a kormányt.** ** A Tervhivatal és a PM összevonásával és a gazdasági minisztériumok kabinetjének vezetésével ugyan rendkívüli hatalom került a pénzügyminiszter kezébe, de ezt ellensúlyozza, hogy a pénzügyminiszter nem rendelkezik kellő szakmai tekintéllyel, és a kormányfő egy külön gazdaságpolitikai csapatot tart maga mellett a gazdasági ügyek ellenőrzésére s talán koordinálására. A munkamegosztás itt az, hogy a miniszterelnök titkárságán ülnek a radikális, a gyors beavatkozást sürgető „fiatal farkasok", ellenben a minisztériumban a fontolva haladók. Hogy melyikük fog győzni, azt az idő dönti el. A minisztériumok kormányzati összehangolását valószínűleg pártközi egyeztető tárgyalásoknak kell kísérniük. Ezek technikái még nem alakultak ki. A koalíció csinálás szakmájában — mert politikai és közigazgatási szakmáról van szó — nem elegendő, ha csak a miniszterelnök rendelkezik az eszközökkel és a képességekkel. A pártok és a pártvezetők kiszámíthatósága minden koalíció mozgatásának alapfeltétele. Erről mondja Bibó, hogy a koalíciónak erkölcse kell hogy legyen, amely „lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse - ma leginkább erre volna szükség —, és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk, hogy „számíthatsz rám kérlek alássan”, vagy azt mondjuk hogy ,ilyen és ilyen teljesítmények fejében ennyi meg ennyi százalékos engedményt adunk, s azt álljuk is”, vagy azt mondjuk, hogy a nagy kollektív célért életünket és vérünket, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörő nyerseséget enyhíti, és a partnerek engedékenységét kalkulálható módon irányítja”. Pillanatnyilag ilyen kalkulálható kapcsolat inkább van az MDF és az SZDSZ között, mint az egyes koalíciós pártok között. A koalíciós erkölcs egyszerre része egy tanulási folyamatnak és olyan megbízható programoknak, amelyekre számítani lehet. LENGYEL LÁSZLÓ 39 IRODALOM Csoóri Sándor: A világ emlékművei engedéstörténetünk üdvtörténetünk is egyben, mindaz, ami bennünk — Simone Weil szavaival élve — személyes és szent. Ami közös, mégis behelyettesíthetetlen és felcserélhetetlen és megismételhetetlen sorsunkban, sorsainkban. Ebből a küzdelemből épül az a szellemből és lélekből szőtt táj, amit világnak hívunk, s amelyet csakis az emlékezetté szervesülő tapasztalat ösvényein közelíthetünk meg. Csoóri Sándor kötetének versei a fájdalom és emlékezet szálaiból szőtt nyelvi szövetek. A triptichon szerkezetbe ágyazott költemények versfüzérei szerves egységet alkotnak, egymásból egymásra épülnek. Ez a klasszikusan hagyományos szerkezeti megoldás egyfajta szakrális jelentéstartalom, a kötet egészét átható szemantikai többlet jelenlétére enged következtetni. A triptichon forma ikonológiai jelentése a keresztény értékkánonban egyértelműen a szentséghez, a szenvedés és a személy szentségéhez kötődik. Az aposztázia kora a személyt személyiséggé sebzi, a hitet az ideológia ketrecébe zárja, a szenvedést kínná zülleszti. Csoóri versei számos esetben (Jó volt nekem, Így lásson, aki látni akar, Ha isten rokona volnál, Költők, társaim stb.) arról a szellemi-lelki kitörési kísérletről tanúskodnak, amely során az erre a világállapotra mondott nem szóárnyékában mindig újrafogalmazódik az a szakrális, csöndből szőtt igen, mely a remény igéit ma etikailag hitelesíteni képes; „a fájdalmakból is / világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.” (Meghallod-e még?) A Mint tékozló fiúval kéklángos lepkék című versében is erről a személyesgénről vall a költő. Arról a kathartikus pillanatról, a fegyenclétben is megélhető intimitásról, amikor és amelyben a szemlélődő ember kikerül a vádlotti és bírói szereplehetőségek botrányos bűvköréből, és valahol bent, a lélek egy majdnem elfeledett zugában otthonra lel, és nagyon halkan, nagyon szomorúan, de bölcs mosollyal az ajkán azt mondja: ,,De bent, magamban, szabad vagyok, mint / senki más. Az vagyok, ami a végtelenség/ szeretne lenni: magáraébredt arc / és mámoros várakozások színhelye újra s mindig. ” Az önazonosság létélménye jelenti Csoóri posztmodern elégiáiban azt a szellemi nyugvópontot, ahonnan nézve a káosz áttekinthetővé válik, a romlás sorssá szerveződik, a káromlás imába fordul. E ponton azonban a befelé menekvés muszájösztöne a külső világban való maradás erkölcsi parancsával, a kell kényszerével szembesül. Az egymásra rétegződő sors-, közösség- és azonosságélményekből születő kategorikus imperatívusz Csoóri számára így fogalmazódik meg:, miedig neked/ meg kell tanulnod végre ittmaradni / a romlás színhelyein: leprás falak / s letört kilincsek földjén, / a rosszul alvó kutak kávája mellett, / mert az itthoni udvaron is / már csak te vagy az egyetlen, / magasba fölcsapódó arcéi, / a pusztuló falu Ninivékre / emlékező Jónás.” (Otthoni udvar, ősz előtt) Babits XX. századi Jónása — imájában a szavak hűtlenné válásáról beszá: „Hazátlanabb az én szavam a szónál” — írja Pilinszky feledhetetlen Apokrifjében. A személyesség apokrif evangéliuma, József Attila költészete, jórészt nem más, mint a transzcendencia szintjén jelentkező csend és hiány metafizikája. A szó, a nyelv, a költészet és persze a csend ilyen vetületekkel bíró művészi megvilágítása Csoóri lírájában is megjelenik. „Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék” — írja Hátranézek és nem látom magam című versében. Az idézett sorban az énelemzés, az önreflexió mint lírai helyzet és magatartás ismét közvetlenül nyilvánul meg. Ez önmagában persze nem túl érdekes és nem is meglepő jelenség, hiszen a líra egyik archaikus funkciója szerint sem volna más — ha frivolis a hasonlat —, mint a szellem és a lélek sztriptíztánca. A kitárulkozás ősi gesztusán túl, ami igazán figyelemre méltó, az a problémafelvetés módjában megjelenő igazodási és kapcsolódási igény, amely révén Csoóri költészete a zaklatottságában is kontinuus XX. századi magyar líra egyik legnemesebb áramában leli meg helyét. A kötetzáró Mestereim című vers egyértelműen arról tanúskodik, hogy az immár az emlékezetben is bujdosó, a hiába szólongatott „őrültek, költők, / alkoholista szentek”, a halott-hallgatag váteszek szellemi hagyatéka Csoóri Sándor legsajátabb öröksége. S hogy a költő hangja mégis miért Rilke elégiáinak hangvételéhez közelít? Miért a sebzett melancholia az üzenet pianóba fogalmazott sikolya? Honnan a tájakat, évszakokat is átható apadhatatlan mélabú? A válasz önmagát kínálja. A váteszi hang és magatartás nem időszerű ... Ez azonban nem így van. Nem teljesen így. Nem a Babits szavával „magasságok légtornászai” azok, kik időszerűtlenekké lettek, hanem maga az idő. Hiszen a múlt nem folytatható, a jelen követhetetlen, a jövő (. ..?). A „félresiklatott remény évszázadában” (Így lásson, aki látni akar) nincs vég, csak összeomlás, nincs kezdet, csak válságkezelés, s persze „az ítélet újra elmarad” (Jós KRITIKA