Kritika 19. (1990)

1990 / 3. szám - E. Fehér Pál: Széljegyzetek egy naplójegyzethez, avagy mi volt Illyés Gyula véleménye 1974-ben?

A németalföldi festészetben sem úgy fejez­ték ki a szenvedést, hogy Krisztus arcára rá­festették, hanem olyan volt a kompozíció, a fények. Közvetett ábrázolással csak meg­­sejttették ezt a sokkal bonyolultabb, össze­tettebb érzést. És mit mondtál Máté Gábornak erről a figuráról, a Denevér főszerepéről? Mikor odaadtam neki a könyvet és ő elol­vasta, felhívott telefonon és azt mondta, meg­őrül, ha nem játszhatja el ezt a szerepet. Ettől kezdve nekem nem volt semmi dolgom. Bodnár Erikával egy kicsit nehezebb volt, a fiú pedig szinte önmagát alakította. Ő nagyon hiteles. Ez megint véletlen. A véletlenek sorsdöntő pillanatok az életemben. Legfeljebb megfelel­hetsz egy helyzetnek, de nem te hozod létre. A színészekre visszatérve, nagyon sokat tudnak segíteni, és a tehetség az „süt”. Amikor elindul a gép, úgy érzem, minden rögzítve van, nincs több beleszólásom a dologba, és ettől megőrü­lök. Nem tudom elviselni, hogy ne szóljak bele, hogy ne irányítsam a színészt, miközben megy a gép. Különösen akkor, ha azt látom, hogy nem az rögzül, amit én akarok. Ezért soha nem tudnék dolgozni például eredeti hanggal. A szí­nész ugyanis kétfajta stresszben van, ami pszi­chológiailag elfogadható. Létezik egy szöveg­­stressz és egy helyzeti stressz, ezért a szülészek nem is szoktak haragudni, ha felvétel közben egészen gyakorlatias instrukciókat adok, esetleg konkrét dolgokat, olyasmit, ami nem is volt benne a próbában. Az ugyanis egészen másfajta állapot, amikor megy a gép, az „igazság pilla­nata”, és az utolsó másodpercig bele lehet szól­ni a dolgok történésébe. Nagyon érdekesen reagál az ember szervezete erre az alarm-álla­potra. Előtte a tudálékosság, a logika az úr, de felvétel alatt egészen másfajta agysejtek kapcso­lódnak be a mechanizmusba, rendelkeznek, és átveszik az irányítást. És ha az ember nem hagyja, hogy ezek az ösztönök dolgozzanak, akkor tulajdonképpen a próbát veszi fel. Ezért van az, hogy sok rendező ötször-hatszor felvesz egy jelenetet. Én csak akkor veszek fel még egyszer egy jelenetet, ha a színész megbotlik, vagy kihúzódik a statív lába. A felvételek 80—90%-ában az első a jó. Ezt most már hatá­rozottan tudom, és ez az alarm-állapottal van összefüggésben, a dolognak ugyanis csak egyszer van esélye. Ez a foglalkozás maga tulajdonképpen a véletlennel való összeházasodás, aminek az a lényege, hogy vagy elfogadod ezt a házasságot, partnert, netalán még jól is érzed magad vele, vagy magányosan élsz, tehetségtelenül kallódsz. Én inkább ezt a házasságot választottam. 1989. június 14. Az interjút készítette: GOMBOS JUDIT Széljegyzetek egy naplójegyzethez 1. Dehogyis szeretnék vitatkozni Illyés Gyulá­val post mortem, s kivált egy — nyilván — sze­mélyes használatra szánt naplójegyzetével, amelyet viszont halála után jó néhány eszten­dővel — helyesen — közzétettek, hiszen Illyés minden sora a magyarság köztulajdona kell hogy legyen. Óvatosságra int — egyebek között —, hogy Illyés aligha válaszolhatna nekem, noha akadt szóváltásunk (például a Nagyvilág hasábjain 1962-ben a magyar és a világirodalom viszonyá­ról), amelyben megtisztelt válaszával. De hát azt sem feledhetem, hogy életem egyik legfájdalma­sabb szerkesztői konfliktusát nemkülönben egy vele kényszeredett disputám okozta. Éppen az Élet és Irodalom úgynevezett „nemzetietlen­­ségéről” küldött talán ha másfél flekknyi glosz­­szát — több más jegyzettel együtt —, amelyet súlyos igaztalanságnak tartván,­ nem óhajtot­tam közölni a Népszabadságban, ahol akkortájt rendszeresen jelentkezett írásaival. Ő azt aján­lotta: közöljük írását, s fűzzük hozzá saját véle­ményünket. Én azt válaszoltam: szavai annyira megbélyegzőek, hogy a szerkesztőség bármilyen véleményt fejt ki álláspontjával szemben, óha­tatlanul az ő ítélete ragad meg az olvasó fejében. Akkor megharagudott, és hosszú évekre elkerül­te a Népszabadságban való közlést, s indulata csupán később csillapodott. Most azonban nem vitáról van szó. Csupán néhány tényről, amelyet — úgy ér­zem — feltétlenül el kell mondanom, már csu­pán a jövendő irodalomtörténészeinek okulás végett. 2. Az egyik dokumentum, amely a Kortárs 1989. októberi számának 3. oldalán jelent meg, Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1974. címmel, és ekként hangzik: „Délután Csoóri Sándor és Kiss Ferenc rendkívüli hírrel. Kallós Zoltánt a romá­nok letartóztatták. Már tavaly is elfogták, nép­dalgyűjtő útján, összetörve a hangfelvevő gépet, melyet még Kodály vett neki. Most is nyilván ez az ok. Rögtön telefonálni akartam Aczélnak, aki személyesen ismeri és becsüli. Épp vidéken van, csak holnap beszélhetek vele. Aztán az író­szövetségi választmányban és egyebütt fellán­golt »urbánus—népies« vitáról: Pándi,E. Fehér, Rényi viselkedéséről. Az erdélyiek és felvidé­kiek panaszáról, hogy ezek részéről milyen gáncsvetéseket kaptak.” A szövegnek egyetlen jellegzetességére hív­nám fel a figyelmet. A naplójegyzet nem Illyés véleményét rögzíti, hanem egy információt. Az informátorok is meg vannak nevezve: Csoóri Sándor és Kiss Ferenc. Ők voltak, akik közvetítették Pándi Pál, Rényi Péter és jóma­gam „viselkedését” az Írószövetségben fellán­golt „népies—urbánus” vitáról, illetve az erdé­lyiek és a szlovákiai magyarok rólunk szóló panaszait. Sem Pándi Pál, sem Rényi Péter nevében nem nyilatkozhatom, szegény Pándi pedig már egyáltalán nem tud nyilatkozni. De hát nyilván­valóan nem annyira személyünkről, mint in­kább a Kritika, illetve a Népszabadság közlései­ről lehet szó, hiszen Pándi akkor a Kritika felelős szerkesztője volt, Rényi Péter a Népsza­badság főszerkesztőjének első helyettese, én pedig a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagja, a kulturális rovat vezetője. Bizonyára e funkciónkban „viselkedtünk”, s ez hívhatta ki az említettek felháborodását. Még azt is elmondhatom, hogy az írószövet­ség vitáiról sem nyilatkozhatom, mert az alatt a körülbelül két évtized alatt, amíg a szervezet tagja voltam (egészen önkéntes kilépésemig), a szövetség semmilyen vitájában nem vettem részt, legalábbis jelentősebb disputában semmi­képpen sem, tehát ezekről legfeljebb hallhat­tam, bizonyára véleményem is akadt, de „visel­kedni” ott­­ nem „viselkedhettem”. 3. A másik dokumentum: a Népszabadság és Illyés Gyula viszonya 1974-ben. Mert ebből derülhet ki, hogy Illyés Gyula miként reagált arra az információra, amelyet kapott. Az említett naplójegyzet keletkezése (jú­lius 2.) előtt négy írást kaptam tőle, amelyeket mint a lap illetékes rovatvezetője kértem, s vá­laszként — szíves sorok kíséretében — érkeze­tt a kézirat. 1974. február 3-án közöltük Betegszobában című esszéjét „Veres Péter két hete kézhez ka­pott Válogatott műveiről”. Március 24-én ugyanilyen címmel (Betegszobában) három ki­sebb jegyzetét tettük közzé. Ezek közül az első, A haza elemei érdemel különösebb figyelmet. Egyebek között ezt olvashatjuk ebben a remek miniesszében: „íme, itt az új jelenség: az ország­tól függetlenülő haza, a pátria nélkül is élő patriotizmus (amely nem tévesztendő össze persze az ugyancsak létező, ezzel szembenálló jelenséggel: a náció nélküli nacionalizmussal). Mindennek tárgyilagos, szenvedélymentes meg­vizsgálását ha nem sürgető feladatai közé teszi a szellem embere, elmarad a kortól, hivatásmu­lasztást követ el. Mert a szintézisnek megvan ugyan az alapterve, a marxizmus nagy tételei között, de ez nem fölmentés, hanem épp köte­lezettség a helyenkénti alkalmazáshoz.” Tetsze­nek érteni? Illyés Gyula a nemzetiségi kérdés megoldását sürgeti, akkor még igazán nem di­vatként, s ami aztán ma már szinte mindig el szokott maradni — a marxizmusra való hivatko­zással. Május 1-jén újra Betegszobában címmel kö­zöltük cikkét, megint csak a nemzeti érzésről. Végül június 9-én írói gondok címmel jelentke­zik, ezúttal többnyire az irodalom közösségte­remtő erejéről tesz közzé magvas gondolatokat. Ezután kapja azt a bizonyos információt. A „viselkedésünkről”. Hogyan reagál erre? Meglepően gyorsan. Abban az esztendőben július 2. kedd volt, s két hét múlva már az íróasztalomon a kézirat, amelyet július 21-i, vasárnapi számunkban tet­tünk közzé. Egy vita vége és­­ eleje címmel egy teljes oldalon a népies—urbánus ellentétekről értekezik. Illyés Gyula álláspontja annyira köz­ismert, hogy ennek dokumentálásától bízvást el lehet tekinteni, inkább az esszé más motívu­mára hívnám fel a figyelmet. Ezt írja Illyés Gyula: „Az irodalomban ... a vélemény­meg­oszlás nem félelmetes. Bajt csak az jelentene, ha ennek vagy annak a szerzőnek a nézete egyeduralomra törhetne, ha egy másik szerző ugyanazon a fórumon azt a nézetet, ha arra szorul, nem igazíthatná ki, higgadtan és tárgyila­gosan, sőt, ha nem adhatna maga is iránykereső hangot, éppúgy fölkészülve a higgadt és tárgyi­lagos kiigazításra.” (Kiemelés tőlem — E. F. P.) Még azt is hozzáfűz ehhez a félreérthetetlen intéshez, amely — több mint másfél évtizednyi távolságból, úgy gondolom — egyaránt szólt mindkét félnek, hogy: „Ettől a tisztázástól én nyugalmat remélek. Biztonságot és erőt. Egyet­len magyar irodalmunk olyan kiteljesedését, avagy mi volt Illyés Gyula véleménye 1974-ben? 28 KRITIKA

Next