Kritika 19. (1990)
1990 / 3. szám - E. Fehér Pál: Széljegyzetek egy naplójegyzethez, avagy mi volt Illyés Gyula véleménye 1974-ben?
A németalföldi festészetben sem úgy fejezték ki a szenvedést, hogy Krisztus arcára ráfestették, hanem olyan volt a kompozíció, a fények. Közvetett ábrázolással csak megsejttették ezt a sokkal bonyolultabb, összetettebb érzést. És mit mondtál Máté Gábornak erről a figuráról, a Denevér főszerepéről? Mikor odaadtam neki a könyvet és ő elolvasta, felhívott telefonon és azt mondta, megőrül, ha nem játszhatja el ezt a szerepet. Ettől kezdve nekem nem volt semmi dolgom. Bodnár Erikával egy kicsit nehezebb volt, a fiú pedig szinte önmagát alakította. Ő nagyon hiteles. Ez megint véletlen. A véletlenek sorsdöntő pillanatok az életemben. Legfeljebb megfelelhetsz egy helyzetnek, de nem te hozod létre. A színészekre visszatérve, nagyon sokat tudnak segíteni, és a tehetség az „süt”. Amikor elindul a gép, úgy érzem, minden rögzítve van, nincs több beleszólásom a dologba, és ettől megőrülök. Nem tudom elviselni, hogy ne szóljak bele, hogy ne irányítsam a színészt, miközben megy a gép. Különösen akkor, ha azt látom, hogy nem az rögzül, amit én akarok. Ezért soha nem tudnék dolgozni például eredeti hanggal. A színész ugyanis kétfajta stresszben van, ami pszichológiailag elfogadható. Létezik egy szövegstressz és egy helyzeti stressz, ezért a szülészek nem is szoktak haragudni, ha felvétel közben egészen gyakorlatias instrukciókat adok, esetleg konkrét dolgokat, olyasmit, ami nem is volt benne a próbában. Az ugyanis egészen másfajta állapot, amikor megy a gép, az „igazság pillanata”, és az utolsó másodpercig bele lehet szólni a dolgok történésébe. Nagyon érdekesen reagál az ember szervezete erre az alarm-állapotra. Előtte a tudálékosság, a logika az úr, de felvétel alatt egészen másfajta agysejtek kapcsolódnak be a mechanizmusba, rendelkeznek, és átveszik az irányítást. És ha az ember nem hagyja, hogy ezek az ösztönök dolgozzanak, akkor tulajdonképpen a próbát veszi fel. Ezért van az, hogy sok rendező ötször-hatszor felvesz egy jelenetet. Én csak akkor veszek fel még egyszer egy jelenetet, ha a színész megbotlik, vagy kihúzódik a statív lába. A felvételek 80—90%-ában az első a jó. Ezt most már határozottan tudom, és ez az alarm-állapottal van összefüggésben, a dolognak ugyanis csak egyszer van esélye. Ez a foglalkozás maga tulajdonképpen a véletlennel való összeházasodás, aminek az a lényege, hogy vagy elfogadod ezt a házasságot, partnert, netalán még jól is érzed magad vele, vagy magányosan élsz, tehetségtelenül kallódsz. Én inkább ezt a házasságot választottam. 1989. június 14. Az interjút készítette: GOMBOS JUDIT Széljegyzetek egy naplójegyzethez 1. Dehogyis szeretnék vitatkozni Illyés Gyulával post mortem, s kivált egy — nyilván — személyes használatra szánt naplójegyzetével, amelyet viszont halála után jó néhány esztendővel — helyesen — közzétettek, hiszen Illyés minden sora a magyarság köztulajdona kell hogy legyen. Óvatosságra int — egyebek között —, hogy Illyés aligha válaszolhatna nekem, noha akadt szóváltásunk (például a Nagyvilág hasábjain 1962-ben a magyar és a világirodalom viszonyáról), amelyben megtisztelt válaszával. De hát azt sem feledhetem, hogy életem egyik legfájdalmasabb szerkesztői konfliktusát nemkülönben egy vele kényszeredett disputám okozta. Éppen az Élet és Irodalom úgynevezett „nemzetietlenségéről” küldött talán ha másfél flekknyi gloszszát — több más jegyzettel együtt —, amelyet súlyos igaztalanságnak tartván, nem óhajtottam közölni a Népszabadságban, ahol akkortájt rendszeresen jelentkezett írásaival. Ő azt ajánlotta: közöljük írását, s fűzzük hozzá saját véleményünket. Én azt válaszoltam: szavai annyira megbélyegzőek, hogy a szerkesztőség bármilyen véleményt fejt ki álláspontjával szemben, óhatatlanul az ő ítélete ragad meg az olvasó fejében. Akkor megharagudott, és hosszú évekre elkerülte a Népszabadságban való közlést, s indulata csupán később csillapodott. Most azonban nem vitáról van szó. Csupán néhány tényről, amelyet — úgy érzem — feltétlenül el kell mondanom, már csupán a jövendő irodalomtörténészeinek okulás végett. 2. Az egyik dokumentum, amely a Kortárs 1989. októberi számának 3. oldalán jelent meg, Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1974. címmel, és ekként hangzik: „Délután Csoóri Sándor és Kiss Ferenc rendkívüli hírrel. Kallós Zoltánt a románok letartóztatták. Már tavaly is elfogták, népdalgyűjtő útján, összetörve a hangfelvevő gépet, melyet még Kodály vett neki. Most is nyilván ez az ok. Rögtön telefonálni akartam Aczélnak, aki személyesen ismeri és becsüli. Épp vidéken van, csak holnap beszélhetek vele. Aztán az írószövetségi választmányban és egyebütt fellángolt »urbánus—népies« vitáról: Pándi,E. Fehér, Rényi viselkedéséről. Az erdélyiek és felvidékiek panaszáról, hogy ezek részéről milyen gáncsvetéseket kaptak.” A szövegnek egyetlen jellegzetességére hívnám fel a figyelmet. A naplójegyzet nem Illyés véleményét rögzíti, hanem egy információt. Az informátorok is meg vannak nevezve: Csoóri Sándor és Kiss Ferenc. Ők voltak, akik közvetítették Pándi Pál, Rényi Péter és jómagam „viselkedését” az Írószövetségben fellángolt „népies—urbánus” vitáról, illetve az erdélyiek és a szlovákiai magyarok rólunk szóló panaszait. Sem Pándi Pál, sem Rényi Péter nevében nem nyilatkozhatom, szegény Pándi pedig már egyáltalán nem tud nyilatkozni. De hát nyilvánvalóan nem annyira személyünkről, mint inkább a Kritika, illetve a Népszabadság közléseiről lehet szó, hiszen Pándi akkor a Kritika felelős szerkesztője volt, Rényi Péter a Népszabadság főszerkesztőjének első helyettese, én pedig a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagja, a kulturális rovat vezetője. Bizonyára e funkciónkban „viselkedtünk”, s ez hívhatta ki az említettek felháborodását. Még azt is elmondhatom, hogy az írószövetség vitáiról sem nyilatkozhatom, mert az alatt a körülbelül két évtized alatt, amíg a szervezet tagja voltam (egészen önkéntes kilépésemig), a szövetség semmilyen vitájában nem vettem részt, legalábbis jelentősebb disputában semmiképpen sem, tehát ezekről legfeljebb hallhattam, bizonyára véleményem is akadt, de „viselkedni” ott nem „viselkedhettem”. 3. A másik dokumentum: a Népszabadság és Illyés Gyula viszonya 1974-ben. Mert ebből derülhet ki, hogy Illyés Gyula miként reagált arra az információra, amelyet kapott. Az említett naplójegyzet keletkezése (július 2.) előtt négy írást kaptam tőle, amelyeket mint a lap illetékes rovatvezetője kértem, s válaszként — szíves sorok kíséretében — érkezett a kézirat. 1974. február 3-án közöltük Betegszobában című esszéjét „Veres Péter két hete kézhez kapott Válogatott műveiről”. Március 24-én ugyanilyen címmel (Betegszobában) három kisebb jegyzetét tettük közzé. Ezek közül az első, A haza elemei érdemel különösebb figyelmet. Egyebek között ezt olvashatjuk ebben a remek miniesszében: „íme, itt az új jelenség: az országtól függetlenülő haza, a pátria nélkül is élő patriotizmus (amely nem tévesztendő össze persze az ugyancsak létező, ezzel szembenálló jelenséggel: a náció nélküli nacionalizmussal). Mindennek tárgyilagos, szenvedélymentes megvizsgálását ha nem sürgető feladatai közé teszi a szellem embere, elmarad a kortól, hivatásmulasztást követ el. Mert a szintézisnek megvan ugyan az alapterve, a marxizmus nagy tételei között, de ez nem fölmentés, hanem épp kötelezettség a helyenkénti alkalmazáshoz.” Tetszenek érteni? Illyés Gyula a nemzetiségi kérdés megoldását sürgeti, akkor még igazán nem divatként, s ami aztán ma már szinte mindig el szokott maradni — a marxizmusra való hivatkozással. Május 1-jén újra Betegszobában címmel közöltük cikkét, megint csak a nemzeti érzésről. Végül június 9-én írói gondok címmel jelentkezik, ezúttal többnyire az irodalom közösségteremtő erejéről tesz közzé magvas gondolatokat. Ezután kapja azt a bizonyos információt. A „viselkedésünkről”. Hogyan reagál erre? Meglepően gyorsan. Abban az esztendőben július 2. kedd volt, s két hét múlva már az íróasztalomon a kézirat, amelyet július 21-i, vasárnapi számunkban tettünk közzé. Egy vita vége és eleje címmel egy teljes oldalon a népies—urbánus ellentétekről értekezik. Illyés Gyula álláspontja annyira közismert, hogy ennek dokumentálásától bízvást el lehet tekinteni, inkább az esszé más motívumára hívnám fel a figyelmet. Ezt írja Illyés Gyula: „Az irodalomban ... a véleménymegoszlás nem félelmetes. Bajt csak az jelentene, ha ennek vagy annak a szerzőnek a nézete egyeduralomra törhetne, ha egy másik szerző ugyanazon a fórumon azt a nézetet, ha arra szorul, nem igazíthatná ki, higgadtan és tárgyilagosan, sőt, ha nem adhatna maga is iránykereső hangot, éppúgy fölkészülve a higgadt és tárgyilagos kiigazításra.” (Kiemelés tőlem — E. F. P.) Még azt is hozzáfűz ehhez a félreérthetetlen intéshez, amely — több mint másfél évtizednyi távolságból, úgy gondolom — egyaránt szólt mindkét félnek, hogy: „Ettől a tisztázástól én nyugalmat remélek. Biztonságot és erőt. Egyetlen magyar irodalmunk olyan kiteljesedését, avagy mi volt Illyés Gyula véleménye 1974-ben? 28 KRITIKA