Kritika 20. (1991)
1991 / 4. szám - Jenei László: Lengyel Balázs: Visszatérés - Horkay Hörcher Ferenc: Földényi F. László: A túlsó parton
37 IRODALOM Lengyel Balázs: Visszatérés L engyel Balázs új, immár nyolcadik, esszéket, kritikákat, tanulmányokat tartalmazó könyvében találhatunk verset, kötetet, pályaszakaszt, életművet méltató-elemző írásokat, „halott barátokat” megidéző visszaemlékezéseket, valamint vegyes műfajú, beszélgetéseket, körkérdésre adott választ, vitairatot egyaránt összefogó válogatást, s — meglepetésként, de inkább egy régebbi várakozás visszaigazolásaként — egy megejtően lírai betegnaplót. A kötet szerkezete — az utóbb említett opusztól eltekintve - hagyományosnak mondható. A Közelképekben (1979) már nagyjából kialakult, végleges formáját azonban az Egy magatartás történetében (1986), és a Zöld és aranyban (1988) elnyertesszék, elemzések - verseskönyvről verseskönyvre - emlékezések, alkalmas tagozódás ismétlődik meg. S nem változott Lengyel Balázs alaptermészete sem: beleélés és elemzés szuggesztív együttesét a megszokott stílus, gondolati-érzelmi intenzitás teszi ösztönző erejűvé. Az alkat változatlansága a kutatások terepének részleges állandóságán is alapul. Részlegest kell mondanunk, ugyanis a hetvenes évek tekintélyes terjedelmű miniesszé-sorozata látványosan szélesítette a vizsgálódások körébe vont művek skáláját. Ennek a teljességnek - a szerző által is a viszonylagosság tudatával szemlélt - megkísérlése azonban sosem feledtette el az irodalmár Lengyel Balázs menedékszerű szellemi otthonát. Jelen kötet legfontosabb írásai is ezen esztétikai övezetben kalandoznak. Weöres, Ottlik, Pilinszky — mindhárman a „létezés-szakma” mesterei. Lengyel Balázs már korábbi írásaiban kitapintotta azokat a lényeges pontokat, ahonnan életművük lényege a legkönnyebben megközelíthető. Weöres „az egyéni lét feldolgozását hirdeti valami ősibe és közösbe”. Pilinszky a „közérzet mélyen rejlő, állandó és legfontosabb tényeinek” létrehozásán, újrateremtésén fáradozott. Ottlik felszín mögötti, benső, maradandó értékű tartalmakat kutató prózája „létezésünk terepét” világítja be. Világképelemzés helyett azonban Lengyel Balázs szívesebben vizsgálja a költői-írói előadás hogyanját. Az eddigi tendenciákat fölerősítve jelen kötetben is általában az írás sajátosságainak lényegi átstrukturálódását igyekszik megragadni, a kontinuitás tiszteletén túl tehát az életművön belüli változásokat bemutatni. Az én tiszta önállításának elbizonytalanodását, vagy éppen — a bizonyosságtól talán mindig távol - a lehetőségként létező univerzumban újjászülető én- és világértelmezés művészi sikerét. Érzékeny és pontos elemzésekkel szemlélteti az empirikus helyzet térnyerését Weöres utolsó évtizedének költészetében, Pilinszky poézisének hetvenes évek eleji interpretációs periódusát, Ottlik esztétikai magatartásának kiteljesedését. A „Verseskönyvről verseskönyvre” fejezet írásai mesteri skiccek. A forma és az intenzitás sugallata alátámasztja korábbi meggyőződésünket: Lengyel Balázs számára ünnep az olvasás, ünnep az írás. Ezeknek az etűdöknek, a már említett alkalmaknak mint a megérintettség pillanatainak a szerző életében betöltött rendkívüli fontossága azonban néha már mintegy „ráterhelődött” az egyes írásokra. Biztosan nem a puszta tevékenység eufóriája, inkább a csak életútja vetületében vizsgálva váratlan — tolerancia alkatával nem egyeztethető mértékben tette elnézővé. Nem holmi epikureus felfogásról, s nem elvtelen önfeladásról lévén szó, csak egy magyarázatot találhatunk. Hogy a művek szeretete, élvezete kizárja mindenféle negáció lehetőségét, harmonikus értékkereső magatartás jellemző rá. Nem hiába emeli ki Lengyel Balázs Kis Balassa-O basájában a következő idézetet: „Korunk és ezen belül a magyar szellemi élet hovatovább semmit sem akar tudni az alázatról, mint szakmai kritériumról...” (Balassa Péter: Hiába:valóság. Inkább a bábu?). Ebben az összeállításban különösebb probléma elé nem állítja ez az attitűd. Jórészt jelentős szerzők fontos könyveit teszi vizsgálat tárgyává. Egy-két kisebb igényű „rajztól” eltekintve a válogatás érzékeltetni tudja az elmúlt évtized költészetének paradigmaváltása következtében előállt mély dilemmát, ismerteti a konkretizáció során leszűrt világmagyarázatokat. Helyesek a tőle alkatilag idegen területekre vonatkozó meglátásai is. Abban látja például a nyolcvanas évekbeli „kísérleti” — mármint a hagyományokon akár egy egyszerűbb gesztussal már túllépő — költészet osztályozhatóságát, hogy milyen mélységben fedezhető fel benne valamilyen ellenőrizhetően, visszaigazolhatóan újszerű logikai építkezés. Azt is helyesen látja meg, hogy mindezen törekvések a versre és a versbe telepedő közeg irracionalitásának ellenhatásaként, de azt alakítási eljárás alapjának felhasználva szervezik magukat. Elgondolkodtató viszont egy-két konkrétabb utalása. A szervesség igényével más-más hagyományok területéről építkezve Zalán Tibor nem „kivonul” valahonnan — Lengyel Balázs szerint éppen az avantgárdból —, hanem a maga szuverén lírai világát teremti meg, amelyben egyenlő érvénnyel jelenik meg - ha már muszáj ezt a disztinkciót megtennünk - a „csak” költő és az avantgárd költő attitűdje. Zalán „defetizmusának” ugyanis már az ...és néhány akvarell előtt is igen határozott szándékokat sejtető jeleit észlelhettük, egy szintetizáló poézis lehetősége adott volt (elég csupán a Lengyel Balázs által szintén bemutatott Kassák-analógiákra, valamint azok előtörténetére utalnunk). Az intellektus és az érzés rezdüléseiből építkező esszéista az irodalomtörténetírás közvetlenebb válfajaiban otthonos memorábiliák előadásával legtöbbször fölébe nő az ad hoc kritikaírásnak. Az esszék, tanulmányok hátterében mindvégig megragadhatóan jelen lévő egyéniség ízlésesen, szemérmesen előtárt személyessége után talán ezért sem annyira váratlan a közvetlen önkifejezés megjelenése a Visszatérésben, mely az elmúlás lehetőségével szembesülő ember vívódásának foglalataként egyben vallomásszerű ars poetica is. Azt jelenti Lengyel Balázs számára ez az írás, amit ugyanő korábban Kálnoky Szanatóriumi elégiájáról írva így fogalmazott meg: „menekítő újrateremtése önmagának”. (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó) JENEI LÁSZLÓ Földényi F. László: A túlsó parton Az alább következő gondolatsor nem kritika: vita. Formailag: beszámoló egy olvasó tapasztalatairól. Fontos ezt mindjárt a legelején leszögezni, hisz már ez is sokat elárul a kiválasztott műről, alapvetően behatárolja annak nemcsak műfaját (esszé), hanem célját is. Miként lehetne ugyanis recenziót írni egy világlátásról? Földényi F. László A túlsó parton című esszégyűjteménye egy szemléletmód valóságos dokumentuma (tehát — Ady kategóriáját használva — nem irodalmi), egzisztenciális tétet magára vállaló vallomás. Ezt pedig kinek lenne módja minősíteni? A személyes érintettséget bizonyítják az egyes szám első személyű megnyilvánulások, a visszatérő, állandóan ismétlődő főmotívumok, s a kötetzáró esszé megdöbbentően hiteles, személyes hangú emlékidézése a halottat először látott gyermek élményéről. Ez az írás visszamenőleg teszi értelmezhetővé az egész kötetet. Pedig amikor az olvasó nekikezd az olvasásnak, első benyomásai ettől gyökeresen eltérőek. Míg a kötet zárlata a test haláláról szól, addig az első az arc halhatatlanságáról. Ez azonban csupán egy nagyon szépen megvalósított szerkezeti rím. Ami az olvasás folyamatának két végén egymásnak ellentmond, az ennél több. Az olvasó elvárásainak beteljesedése vonatkozásában tér el egymástól ez a két fázis. Egészen az utolsó írásig van valami olyan hiányérzete az olvasónak, mint amilyenről maga a szerző beszél Hamvas írásai kapcsán. Bár az utolsó esszé sem tudja helyreállítani a megbillent egyensúlyt, legalább mindent érthetővé tesz. Eleinte úgy tűnik, az egész csupán kultúrkritika. Mintha az európai (zsidó-keresztény, stb.) civilizáció válságának már-már megszokott diagnózisát kapnánk. Ezzel jár a lázadás, a hagyományos értékrend nyílt és radikális megtagadása. Hamar kiderül azonban, hogy a Földényi által (örökösnek) tételezett válság nem „világi”, hanem „egzisztenciális”: „...ha az ember odafigyel a belső hangra, az elutasításra csábít. Mindannak elutasítására, ami a világi válságot az egzisztenciális válság rovására ki akarja játszani.” Ez az érzés mindnyájunk számára ismerős. A fiatalság lelkiállapota ez, a mindenre kiterjedő általános elutasítás érzülete. Maga a romantika. Mai szóval hatvannyolcasság. Elutasítani vagy lázadni - világi vagy túlvilági célokért - egy képzelt ideális szellemi nevelődés első lépcsőfokát képezi. Nemzedéki hitvallás: az apák megtagadása. Ahogy „beljebb” jutunk e könyvben, az is kiderül, hogy Földényi számára a romantika nem (csak) ösztönös választás. Teóriája (és nem proklamációja vagy manifesztuma, s ekkor még nem vallomása) elméleti alapokon áll, még ha ez az alap nem is mondható ellentmondásmentesnek. Célja annak bizonyítása, racionális kimutatása, hogy a racionalitás nem megfelelő gondolkodásmód. „Az életet csak akkor lehetne a racionalitás béklyóiba kényszeríteni, ha nem boltozódna fölébe a halál, ami a rációt, az értelmet igencsak esetlegessé teszi” — állítja, s levonja belőle a megfelelő következtetést, egy idézet formájában: „Ne érveljetek” (Oswald Wiener). A racionalitás irracionalitásának racionális bizonyítása tiszteletre méltó, bár feltehetőleg lehetetlen, mégsem hiábavaló vállalkozás. A misztikusok példája mutatja, az emberi létezés sok olyan új oldalára képes rávilágítani ez a paradoxonokat magába építő észjárás, amely az instrumentális ész kategóriáinak ellentmondásmentes használata mellett árnyékban marad. A gondot az jelenti, ha az irracionalizmusra tett különös hangsúly torzítólag hat az eredetileg kristálytiszta gondolati szerkezetre. Míg Földényi korábbi (1985, 1986- os keltezésű) írásaiban a gondolatokat hordozó, vagy ha jobban tetszik, megtestesítő beszédmód nemcsak hogy elegáns, de klasszikus önfegyelemre vall (például a Miért ne lázadhatnék én is ?, vagy a Hajóúton címet viselő művekben), addig a főtémának, a halálnak a későbbi elhatalmasodása, rákos elburjánzása az írások anyagán oda vezet, hogy a racionalitást nem megtagadó, csupán meghaladó gondolati igényességet itt-ott egybemosások, tévedések, csúsztatások, általánosítások és más pontatlanságok zavarják meg. Csak néhány példát hadd idézzek erre. Sade márkiról szóló írásában olvasható a következő kit. KRITIKA