Kritika 21. (1992)
1992 / 1. szám - Nádra Valéria: Tiszazug
tárgyi-természeti-emberi környezet csupán statisztál - még akkor is, hogyha a statisztériából, miként az egész filmből, messze kiemelkedik az a néhány percnyi időtartam, amelyet Monori Lili alakja-viselkedése tartalmasít, a legjobb értelemben függetlenül a szerepétől. Megjelenése a vásznon azonnal tiszta drámai valóságesemény. Ugyanez már nem mondható a mégoly szépséges tájképekről, ellenkezőleg: látványuk csak tovább fokozza az emberben a szokványos turistaemelyt. A tájképekről jut eszembe: a film utolsó harmadában egy afféle posztavantgard színházi (szabadtéri) rítust prezentál Szkárosi Endre csapatának segítségével a szerző-rendező, a díszlet egy középkori romvárfal s hozzá az ilyenkor elmaradhatatlan önkifőzde és italrengeteg; emlékeztetőül: ugyanez a Csengey András Ferenc mozinak (Az utolsó nyáron) is sava-borsát adta. No, de csak ezért nem szólnék róla. Hanem Zeyk skribler úr mélységesen ősi forráslelkülete miatt! Ő ugyanis midőn a késő éji-késő őszi happening önélvezői összevissza összebújván álomba szenderülnek, ő zabi kisleányával „édeskettesdeden” aluszik, s eleddig morcos lelkéből eztán, a hajnalhasadás szakítja elő a „teljes emberi” hangot: „A NAP!” Ezt, így, orfeuszi tőmondatban kiáltja Zeyk, hogy a nézőember háta fejtőtől-fartövig végig s végigborzong. És mégis... És tehát még csak nem is politikai, társadalmi, pszichológiai, egyéb művészi, hanem természetfilm az Es mégis..., elégikus hangszerelésben, a tartása vesztett udvarból önszáműzött zsurnálköltő üvegszeme által élénkbe vetve, megfejelve legvégül a Tőkés László-i forradalom hírével. Mely hírre Zeyk telefonon azonnal kocsit, költőpénzt diszponál, kamasz leányától búcsút vesz, és máris... Hajt, hajt Románia-Erdély felé, ki a balatoni bazaltorgonásból. MARNO JÁNOS 47 TELEVÍZIÓ Tiszazug Van egy képaláírás Háy Gyula Született 1900-ban címmel, tavaly megjelent memoárkötetében, ami nem érvényes többé, így hangzik: „Tiszazug, Zürich, 1966. Therese Giechse, minden idők legjobb Képesnéje”. Lehet (sőt biztos), hogy ez 1991. október 27-ig így volt, azóta viszont - a Tiszazug Mihályit Imre rendezte tévéfilmváltozatának bemutatója óta - Töröcsik Mari „minden idők legjobb képesnője” - tudniillik így hívják a bábát ebben a világhírűnek bátran nevezhető (hiszen 1938 óta csaknem minden európai fővárost megjárt) drámában. Ha egyéb érdeme nem volna - de persze van - a Budapesti Művészeti Hetekre időzített bemutatónak, csak az, hogy lehetőséget nyújtott erre a ritkán látható tökélyű színészi teljesítményre, már megérte, hogy nélkülöző televíziónk ezúttal nagyobb vállalkozásra szánta el magát. A bába, a tiszazugi gyilkos asszonyok tetteinek kitervelője, megszervezője, kötelező rítussá avatója démonikus alakká növekedett ebben a mindenfajta külsőséges gesztustól, „leleplező” hangsúlytól vagy tónustól lecsupaszított színészi megformálásban. Félelmetes erővel szól persze a szöveg is, de hát - miként a szerep korábbi, hazai alakítóinál - arra is módot ad, hogy az „enyém, tied” mindenáron való leírásához életfilozófiát is világra segítő bábából szimplán gonosz, afféle öncélúan sátáni, boszorkányszerű alakot formázzon a művész, akinek rikácsolása, vad gesztikulációja rémületet kelt. Törőcsik Maritól és a színészét kivételes érzékenységgel, okossággal, empátiával irányító rendezőtől - mi sem állt távolabb, mint az effajta megközelítés. Olyan - minden részletében valóban modern fogalmazású - figurát látunk, akinek a birtoklás tudata, sőt az erre való puszta rágondolás is valósággal fizikai, pontosabban fiziológiai gyönyört, mármár a szexuálishoz hasonló testi élvezetet jelent. A nagymonológ, amelyben Árva Marit, a munka nélkül maradt cselédlányt meggyőzi arról, hogy érdemes előbb férjhez menni a falu leggazdagabb, nálánál jóval idősebb gazdájához s azután a „fehér por” segítségével eltenni láb alól, éppúgy, ahogy a falu többi asszonyai is tették, azt érteti meg és hiteti el döbbenetes erővel, hogy a bába miért és hogyan képes uralkodni ezeken a nőkön, s miközben ő maga nem folyamodik az arzénes vagyonszerzés eszközéhez, mégis, mi az, amiért hosszú éveken át mindezt kiterveli és végrehajtatja: annak mámora, hogy uralkodik a lelkeken, hatalma van a történések felett. Törőcsik Mari halk és mozdulatai is takarékosak - nincs szüksége erősebb eszközökre, mert szavaiból a figura belső meggyőződése árad. Teljes személyiséget formál, akinek hitele van minden pillanatban, ezért aztán néma szemvillanásai is drámai konfliktussá tudnak sűrűsödni a képernyőn. Mindebből persze az is kitetszik, hogy ebben a több mint fél évszázada született drámában valódi élet van. Alkalmas arra, hogy különösebb leporolás, átalakítás, mindenfajta trükkök és látványos erőfeszítések nélkül ma is szóljon, feszültséget árasszon, politikán és társadalmi közlendőn túli, egyszerűen csak bármikor érvényes emberi tragikumot szikráztasson fel. A két világháború közti Magyarország mélyében forrongó indulatok, a megnyomorított emberi sorsok, a hamuréteg alatt fortyogó láva szimbóluma volt a tiszazugi eset, döbbenetes erejű szétkürtölése annak a ténynek, hogy talán még sincs minden olyan nagyon rendben ebben az országban. Még 1945 után is leginkább az ilyen visszatekintő jellegű leleplező tendencia vitette színre a darabot. Mihályfi Imre (és dramaturgként Marosi Gyula) vette észre - legalábbis nálunk - először, hogy bármiféle politikai töltés nélkül, társadalmi szándék nélkül is eleven és izzó ez a dráma: egymásnak feszülő emberi - vélt, de őszintén átélt - igazságok ütköznek meg benne, amelyek egy merőben más korban és közegben is érdekesek, mi több, izgalmasak. Ez a felfedezés, ennek öröme és minden pillanaton átsugárzó tudata tette a tévéfilmet feszessé kilencvenkét perces időtartama ellenére, és a színészi munka túlnyomó többségében precízen fogalmazottá, sablonoktól mentessé. Kerekes Éva, mint a „kacskalábú Zsófi”, a bába lakásán lezajló nagyjelenetben színészi pályafutásának szerintem eddigi legeredetibb hangjait csiholta ki magából. Hogy a mesterséget ifjú korát meghazudtoló módon ismeri, mostanáig is tudhattuk. Amit itt csinált, az már több mint mesterség: ez a tehetségből táplálkozó, összetéveszthetetlen egyéniség megmutatkozása. Pontosak és manírtól mentesek voltak a falubéli asszonyok megformálói egytől egyig: örömmel fedeztük fel közöttük Monori Lilit, rég láttuk ilyen egyszerűnek és meggyőzőnek Kiss Marit, Pásztor Erzsit, Nagy Annát. Csapdák is bőven leselkedtek a tévéfilm alkotóira. Falusi lakodalom, falusi temetés, a vidéki élet szituációi az elmúlt évtizedek során oly sokszor fogalmazódtak meg filmvásznon, hogy azt lehetett gondolni: színész és rendező csakis a készen álló sablonok közül választhat, ugyan, melyiket idézi vagy utánozza. Mihályfi Imre azonban - éppen, mert a figurák közt minden másodpercben történő-zajló drámára koncentrált - elkerülte ezeket a csapdákat. Az arcokat mutatta nekünk, amelyeken szüntelenül az egymáshoz való viszonylatok rajzolódtak ki; finom, alig látható gesztusokkal helyettesített vagy forrósított fel párbeszédeket. A sodró cselekményfolyamból így emlékezetes pillanatok sora emelkedett ki és vésődött belénk. Hogy egy nagy színész ihletett jelenléte mit tesz partnereivel, eddig is sejtettük, s itt újabb bizonyítékként tárult elénk, hogy minden olyan jelenet, amelyben - ha némán, ha háttérben is - Törőcsik Mari jelen volt, különleges erőtérben játszódott és mások színészi teljesítményét is felfokozta. Sajnálatos módon épp a két fiatal főszereplő, Söptei Andrea és Rékasi Károly kettősei maradtak halványabbak, szegényesebbek s így éppen a Mari önleleplezését motiváló, végső, felfokozott keserűségű jelenet maradt erőtlen és - a korábbiakhoz képest - kidolgozatlan. A fordulópont, amikor a lány - két elkövetett gyilkosság után - mindent odadob, némiképp elsikkadt és hangossága mellett is tompábban szólt. Az utolsó percek ilyen megbicsaklása ellenére is szűkölködő televíziónk egyik emlékezetesen szép teljesítménye volt ez a film. Úgy tűnik, legfeljebb évi egy lehetőséghez juthatnak a tévé rendezői - nyilván akad köztük, aki még ehhez az egyhez sem. Művészi-szellemi energia vész kárba, pocsékolódik el így és éppen a sokat emlegetett (csak éppen a szükséges anyagiakkal meg nem támogatott) „nemzeti televíziózás” válik jóformán lehetetlenné, ha egy-egy új magyar tévéjáték vagy film ennyire ritka eseménynek számít. Nézzük a járőröző csendőrökkel, pengővel, cselédsorssal, főispán említésével, napszámmal és egyebekkel nagyon is egy adott korba ágyazott tévédrámát, s miközben annak örültünk, hogy már nem politikai gesztusként kell felfognunk, az is megfordult a fejünkben, persze (hiszen a néző is egy adott kor gyermeke, újságolvasója, politikai hercehurcáinak tanúja), hogy végső soron és másképp természetesen, mint a harmincas években, megint üzen valami effélét is Háy Gyula maradandó értékű drámája. Azt üzeni, ne dőljünk be senkinek, aki az utóbbi negyven év kiábrándító tapasztalataira építve nosztalgiát hirdet Magyarország korábbi állapota iránt. Nem volt az olyan vonzó, békés és igazságos világ, hogy - kivéve azokat, akik már akkor is éltek és jól éltek benne - érdemes volna vágyakoznunk utána. NÁDRA VALÉRIA Albert Gábor Almási Miklós Ágh István Ágoston Vilmos Balassa Péter Balla Zsófia Beney Zsuzsa Bereményi Géza Bartók László Bodnár György Bodor Ádám Bor Ambrus Borbándi Gyula Budai Katalin Csalog Zsolt Czaplár Vilmos Cseres Tibor Csoóri Sándor Csorba Győzd Csordát Gábor Dániel Ferenc Déry Tibor Mircea Dinescu Dobai Péter Domokos Mátyás Döbrantei Kornél Eörsi István Esterházy Péter Faludy György Farkas Árpád Ferencz Győzd Földényi F. László Gerd András Göncz Árpád György Péter Hajdú Gergely Harag György Határ Győzd Horváth Elemér Hornyik Miklós Jókai Anna Kabdebó Tamás Károlyi Amy Kántor Lajos Kántor Péter Konrád György Kovács András Ferenc Kovács István Kozma György Körösi Zoltán Milan Kundera Lányi András Lászlóffy Aladár Lator László Lázár István Lengyel Balázs Lengyel László Lengyel Péter Litván György Markó Béla Marno János Márton László Mátyás Győzd Mészöly Dezső Mészöly Miklós Czeslaw Milosz Molnár Gusztáv Nádas Péter Nagy Gáspár Nagy Pál Orbán Ottó Orosz István Örkény István Pályi András Parancs János Parti Nagy Lajos Pomogáts Béla Radnóti Sándor Rakovszky Zsuzsa Reményi József Tamás Sándor Iván Sándor L. István Sárközy Mátyás Somlyó György Spiró György Szakolczay Lajos Szepesi Attila Szűcs Géza Tandori Dezső Thunsz Géza Thomka Beáta Tillman J. A. Tolnai Ottó Tompa Gábor Tornai József Tóth Gábor Ákos Tóth László Tőz Tamás Utassy József Varga Lajos Márton Vasadi Péter Veress Miklós Vezényi Pál Visky András Zalán Tibor írástudók az olvasni tudóknak KRITIKA