Kritika 21. (1992)

1992 / 2. szám - Pogonyi Lajos: Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Beszélgetés Orbán Viktorral

értelemben erős, politikai értelemben gyenge kormányt. Van ma felelős kormány Magyarorszá­gon? Nincs, a kormány ma nem felelős a parla­mentnek. Alkotmányos értelemben persze az, hiszen a törvényhozásnak joga van arra, hogy a miniszterelnököt a konstruktív bizalmatlan­­sági indítvánnyal lecserélje. A parlamentnek arra is joga van, hogy feloszlassa önmagát és új választásokat írjon ki. Ilyen értelemben tehát a Háznak megvannak a formális jogosítványai arra, hogy ellenőrizze a kormányt. Két dolog azonban megkurtítja ezt, s végül is ez törli el a kormány felelősségét. Először is a kormány mindent megpróbál annak érdekében, hogy ki­vonja magát az ellenőrzés alól. Ebben partne­rek a kormányzati többséget alkotó MDF-es, KDNP-s és kisgazda képviselők. Ilyen volt pél­dául a múlt év végén tartott költségvetési vita. Az egész nem más volt, mint kísérlet arra, hogy megkerüljék a kormányzati felelősséget. Más­részt úgy gondolják, hogy csak egyetlen kor­mányzati koalíciós minta képzelhető el, s a je­lenlegivel szemben nem látnak semmiféle alter­natívát. A miniszterelnököt nem egyszerűen egy polgári személynek tekintik, aki négy évre vállalkozott a kormány irányítására, hanem az egyedüli lehetséges embernek a saját soraikon belül. Szerintük Antall Józsefnek sincsen sze­mélyi alternatívája. Magyarán pótolhatatlan? Igen. Ilyen körülmények között a kormány­­többségnek nincsenek meg a lélektani előfelté­telei, amelyekkel ellenőrizhetné a kormányzat működését. A racionális vita helyett a kor­mánypárti képviselők hitalapra helyezték a kormányhoz fűződő viszonyukat. Miután ők alkotják a többséget, gyakorlatilag a parlament teljes ellenőrzési jogosultsága szűnt meg, pon­tosabban a kormány fölötti ellenőrzési lehető­sége tűnt el. Mondhatjuk azt, hogy a látszat ellenére nincs is koalíciós kormányzás? Valóban nincs, de más okból, mint amiről eddig beszéltem. Azért nincs ma koalíciós kor­mányzás, mert a kormányt egyetlen párt alkot­ja, amelyet úgy hívnak, hogy Magyar Demok­rata Fórum. A Kereszténydemokrata Néppárt csak formálisan van jelen a kormányban, bár némi rokonszenvet érzek irántuk. Azt gondo­lom, hogy a KDNP az a párt, amely igyekezett a legnépszerűtlenebb döntéseket is fölvállalni és megindokolni a parlamentben. Ők voltak azok, akik nem ködösítettek. Hangjuk, miután nyel­vezetük és kifejezésmódjuk meglehetősen nehe­zen érthető a polgárok számára, nemigen jött át a rivaldán. A KDNP tiszteletre méltó morá­lis tartással viszonyult a legnépszerűtlenebb döntésekhez is. Ami a Független Kisgazdapár­tot illeti, nos, ők gyakorlatilag szétestek. A mi­niszterelnök olyasmit engedhet meg Torgyán Józseffel, a párt elnökével szemben, amit nyu­gati demokráciákban egyetlen miniszterelnök sem tehet meg a kormányzati partnerrel szem­ben. Ma a miniszterelnök gyakorlatilag kijelöli, hogy a Kisgazdapárt melyik frakciója az, ame­lyik képviseli a pártot. Mindez elképesztő, mert a Kisgazdapártnak van legitim nagyválasztmá­nya és vezetősége, amelynek viszont nincs lehe­tősége arra, hogy eldöntse, melyik frakciót te­kinti a sajátjának. Mindezt a miniszterelnök határozza meg, pontosabban ő dönti el, hogy a koalíciós partner nem az a frakció, amelyet a párt a magáénak tart, hanem egy másik. Mind­ez tarthatatlan anarchiát idéz elő. Az Antall-kormány jól körül van bástyáz­va közjogi pozíciókkal, miközben politi­kailag gyenge. Mindez nem fenyegeti a politikai stabilitást? Azt gondolom, amiről eddig beszéltem, evi­dens bizonyítékát adja a kérdésben foglaltak­nak, a közvélemény számára azonban nem eny­­nyire egyértelmű. A költségvetést azért készítet­ték elő úgy, ahogy, mert az Antall-kormány a saját parlamenti képviselőivel szemben sem érzi magát biztonságban, s ez a politikai stabilitás meggyengülését jelenti. A privatizációs tör­vényt a kormány már hónapok óta azért nem terjeszti a parlament elé, mert attól tart, hogy saját képviselői sem fogadnák el. Ebből az kö­vetkezik, hogy az ország - legalábbis a gazda­ság szempontjából - instabillá válik. A privati­záció átláthatatlan, kaotikus körülmények kö­zött folyik, mert hiányzik az egyértelmű jogi szabályozás. Magyarországon azonban a köz­vélemény számára csak az jelenti a politikai stabilitás hiányát, ha egy párt kettészakad, ha személyi viták dúlnak, holott szerintem az előbb említettek világosan mutatják az instabi­litást. Remélem, hogy ez meg fog szűnni. Milyennek látod a koalíciós pártok visel­kedésmódját, politikai kultúráját? Az elmúlt másfél év megmutatta, hogy a kor­mánykoalíció súlyos károkat okozott a politi­kai kultúrában. Ezelőtt másfél évvel még lehe­tetlen lett volna, hogy a kormányzó párt azt mondhassa az ellenzékre, hogy az az ország tönkretételében érdekelt, csak azért, hogy saját politikai céljait megvalósítsa. Ez a jelenség má­ra mindennapossá vált. Rendre kimondatik, hogy a Fidesz, az SZDSZ vagy a Szocialista Párt obstruál, késlelteti, szabotálja a rendszerváltást. Ez még csak hagyján, mert nem biztos, hogy a Fidesz azt érti rendszerváltozás alatt, amit az MDF, ilyen értelemben tehát a Fidesz, ha nem támogatja azt, attól még nagyon tisztességes politikai magatartást tanúsíthat. A probléma mélyebben húzódik: a hazaárulásról van szó.­­...? Ha ma a kormánytöbbség azt mondja a poli­tikai ellenfelére, hogy az ország tönkretételében érdekelt, akkor gyakorlatilag azt állítja, hogy hazaáruló. Márpedig egy politikai párt csak két okból lehet érdekelt az ország tönkretételében: vagy egy ellenséges ország ügynöke, vagy olyan politikai gondolkodásmód jellemző rá, amely­nek első számú célja, hogy bekerüljön a hata­lomba bármi áron és az ország érdeke másodla­gos. Az én felfogásom szerint ez szintén hazaáru­lás. A kormányzó párt azt mondja, hogy az ilyenfajta embereknek az ország érdeke smafu, az országot hajlandóak a teljes romlásba dönte­ni, csak hogy ők kerüljenek a kormányrúdhoz. Ez nem más, mint a hazaárulás vádja. Mindez sokkal súlyosabb vád, mintha azt mondják, hogy az ellenzékiek elszabotálják a rendszervál­tást. Csurka István hozta be a magyar politikai kultúrába az efféle állításokat. Az MDF egészét terheli a politikai felelősség azért, hogy nem határolta el magát az ilyen csurkold gondolko­dásmódtól, hanem megpróbálta szalonképessé tenni azt. Szereted az elhivatott politikusokat? Lehet, hogy megütközést kelt, amit mondok, de nagyon veszélyes fajtának tartom őket. Tar­tok az olyan politikusoktól, akik a miniszterel­nökségüket, miniszteri pozíciójukat, parlamen­ti képviselőségüket valamiféle küldetésnek te­kintik, amely arra szól, hogy küldetést teljesíte­nek a politikában. Az ilyen politikusokból hi­ányzik mindenfajta pragmatizmus. A Fidesz politikai kultúrája, s ez nemcsak a vezető réte­gére, hanem a helyhatósági vezetőkre, a frakci­óra és a választmányra is érvényes, egészen más, nevezetesen: mi leginkább polgári szerző­désnek tartjuk politikai tevékenységünket. Vannak politikai elképzeléseink, amelyeket meghirdetünk és arra kérjük a választópolgáro­kat, hogy kössenek szerződést velünk. Ez a fajta mentalitás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lennénk felelősségtudattal megáldva, éppúgy, mint azok, akik valamiféle eleve elrendeltetést próbálnak beteljesíteni a politikában. Van még egy másik nagy hibátok is, neve­zetesen, nem veszitek magatokat elég ko­molyan... Nagyon veszélyesnek tartom azt a politikust, akiből hiányzik a humorérzék, mert a politikusi szerep rámerevedik, mint a páncél és nem tud belőle kitörni. Mindez deformálja a személyisé­get. Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Nem szabad azt gondolni sohasem, hogy a politikus pótolhatatlan. Abban a pillanatban, ha egy po­litikus, vagy politikai párt azt gondolja, hogy ■ ha nem ő vezeti az országot, ha nem ő van többségben, akkor tragédia lesz­­ az egész or­szágra nézve veszélyt jelent. A politikai váltó­gazdálkodást azért találták ki, hogy olyan poli­tikusok vezethessék az országot, akik el tudják viselni, hogy nem kell mindenáron miniszterel­nöknek vagy parlamenti képviselőnek lenniük. Ha azt mondja a tisztelt választópolgár, hogy az én programomnál vagy politikusaimnál van­nak szimpatikusabb programok, politikusok, akkor úgy kell reagálni, hogy rendben van, veszem a kalapom és megyek. S ekkor én azt mondom, hogy a következő négy évben ellenzé­ki leszek vagy nem politikával foglalkozom, hiszen mindenkinek van tanult szakmája. Az egyik miniszter visszamegy ügyvédnek, a másik jogásznak, közgazdásznak, tanítónak. Sajnos a magyar politikai kultúra még nem jutott el arra a szintre, hogy az emberek, ha a politika olyan irányt vesz, ki tudjanak belőle lépni. Szerintem ha kihajítják a politikust a közéletből, nem történik semmi tragédia. Mindezt azonban nem lehet mártírtudattal tenni, vagy úgy, hogy mint már többször hallottuk, a kormány „vérpadra megy”. Az efféle nyilatkozatokat végképp tragikus­nak látom. Hallottam már én is olyant, hogy a „mi életünk már ráment a politikára”. Mint választópolgár azokban az emberekben bízom a legkevésbé, akiknek az életük már ráment KRITIKA .

Next