Kritika 21. (1992)

1992 / 2. szám - Lánczi András: Fehér Ferenc - Heller Ágnes - Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett

A Diktatúra a szükségletek felett című könyv kísérlet volt a „létező szocializ­mus” lényegi vonásainak megragadására az „igazi szocializmus” talaján állva. „E könyv szerzői azt a meggyőződést vallják, hogy törté­nelmi totalitásban a marxista hagyomány a ke­let-európai társadalmakkal kapcsolatban is megőrizte kritikai potenciálját, hogy valójában e régió elméletileg mélyebb és gyakorlatilag ra­­dikálisabb-kritikusabb megértését teszi lehető­vé, mint az autoritárius politikai rendszerek liberális elmélete, amely jelenleg fő alternatívá­nak tűnik.” (28. o.) Vagyis a „létező szocializ­mus”nak van „igazi szocialista” alternatívája, míg a „létező kapitalizmus”-sal szemben nem lehetséges valamiféle „igazi kapitalizmus” esz­méjével föllépni. Ezért a kapitalizmusnak is csak az „igazi szocializmus” lehet az alternatí­vája. A „történelmi totalitás” kifejezés arra utal, hogy a szerzők vallják a felvilágosodás óta a modern társadalmak gondolkodását átható fejlődés eszméjét, valamint azt a hegeli-marxi gondolatot, hogy a történelem nem egyszerűen véletlen események egymásutánja, hanem szük­ségszerűen halad az egyre nagyobb szabadság és öntudat birodalma irányába. Ily módon az „igazi szocializmus” elméletének két tartópillé­re van: a történelmi fejlődés szükségszerűsége, amely a természet legyőzésében teljesedik ki (a természeti korlátok ledöntése előfeltétele az em­berek közti egyenlőségnek), és a felvilágosodás, racionalitás elve. Az egész könyv - nemcsak a harmadik rész - a modern racionalitás melletti állás­­foglalás műveként elemezhető, azaz túl a po­litikai filozófiai síkon, a könyvnek van egy polemikus elméleti vonulata a felvilágosodás és a modernség védelmében. Ebből a szem­szögből nézve a mű elemezhető tisztán filo­zófiai alapon, a modernség körüli viták egyik darabjaként. M­int láttuk, a szerzők szerint a „létező szocializmus” kívánatos alternatívája az „igazi szocializmus” és nem a „létező liberális kapitalizmus”. A három lehetőség kö­zül csak a „létező szocializmus” és a liberális kapitalizmus valóság, az „igazi szocializmus” csak eszmény, elméleti lehetőség. A könyv szer­zői az antik politikai filozófusok módján járnak el: megkísérlik az eszményi államot megrajzol­ni, azzal a különbséggel, hogy Platón nem a megvalósíthatóságot tartotta elsődleges szem­pontnak, míg a mai szerzők az eszmény reali­zálhatóságát is vizsgálják. Ha röviden megpró­báljuk megfogalmazni, hogy milyen az „igazi szocializmus”, akkor Márkus György nyomán azt mondhatjuk, hogy a gazdasági életben egye­síteni kell a piaci mechanizmusok és a tervezés előnyeit azok hátrányai nélkül. A politikai rendszer oldaláról nézve a demokrácia hozhatja meg a legitimációs stabilitást. A harmadik rész­ben konkrétan, az értékek oldaláról fogalmazó­dik meg az „igazi szocializmus” eszménye: „Ezek az értékek a szabadság (,formális* és ,szubsztantív* változatában egyaránt); egyenlő­ség (valamennyi formájában s bizonyos elméleti változatok szerint ellentétben az előbbivel); va­lamint a ,nembeli gazdagság* elsajátítása min­den egyén által, vagy legalábbis az ebbe az irányba mutató dinamika (ez utóbbi csak a szocializmus marxista koncepcióira jellem­ző).” (324. o.) Ahhoz, hogy ezek az értékek érvényesülhessenek a „létező szocializmus”­­ban, helyre kell állítani a felvilágosodás jogait. A mű gondolati szerkezete ezért úgy épül föl, hogy a „létező szocializmus” reprodukciós me­chanizmusainak torzságával szembeállítódik az egyelőre csak szóban létező „igazi szocializ­mus” képe. A könyv axiomatikus kiinduló­pontja az újkori felvilágosodás racionalista tra­díciója, éppen ezért a racionalitás fogalmának elemzésével kell kezdeni a ma részletesebb vizs­gálatér­t. A gazdaságban a racionalitás elvét a gazda­ság tervezhetőségének gondolata képvi­seli. Nem véletlen, hogy a parancsgazda­sági rendszerek összeomlása után újra előtérbe kerültek az 1930-as évek kalkulációs vitájának érvei, mivel ebben a vitában a szabad piacgaz­daság és tervezésen alapuló gazdaságirányítás hívei kifejtették mindazokat a nézeteket, ame­lyek a mai eszmei vitákban szintén elhangza­nak. (A kalkulációs vita egyik lehetséges olva­satát lásd Világosság, 1990. 11. szám.) A köz­gazdászok jelentős része azon az állásponton van, hogy a „tiszta piacgazdaság” szembeállítá­sát a „tiszta központi tervezés” elméletével csak nagyon életidegen absztrakciók mellett lehet igazolni. Mind a piacnak, mind a tervezésnek megvannak a maga előnyei, de a hátrányai is. Márkus György szerint is terméketlen vállalko­zás a kettő merev szembeállítása. A „tervezés vagy piac” kizárólagos és átfogó dichotómiája a marxista örökség egyoldalú felfogásából fa­kadó doktriner szembeállítás, amely pontos megfelelője a kapitalizmus és a szocializmus tévesen felállított dichotómiájának (Vö. 37. o. és 43. o.). Noha a kelet-európai társadalmak „a kapitalista és a szocialista vonások hibrid ösz­­szefonódását mutatják” (29. o.), Márkus azon­ban nem fogadja el ezt az elméletet. Szerinte Marxig kell visszamenni, hogy a „történelmi totalitás” figyelembevételével meg tudjuk mon­dani, hogy miféle gazdasági alakulat is a szovjet típusú gazdasági rendszer. A „hibrid összefonó­dás” ugyanis azt sejteti, hogy ez a rendszer képes egyesíteni a piaci mechanizmusok és a tervezéses gazdaságirányítás előnyeit azok hát­rányai nélkül, csupán a politikai reformok hiá­nyoznak a tényleges szocializmus kialakulásá­hoz. Ezek a rendszerek azonban stagnálnak és nem sok közük van a marxi elmélethez: „A tervezés Marx számára azt jelentette, hogy a közvetlen termelői társulások racionális és de­mokratikus módon alakítják ki társadalmi aka­ratukat, amely így képessé válik arra, hogy el­lenőrzése alá vegye a gazdasági fejlődés korlát­lan spontaneitását és eldologiasodott objektív logikáját, s a gazdaságot hatékonyan ama tár­sadalmi szükségletek kielégítése felé irányítsa, amelyek a kapitalista piacgazdaság keretei kö­zött nemcsak beteljesületlenek maradnak, ha­nem még artikulálódásra sincs lehetőségük.” (33. o.) A létező szocializmus gazdasági rendszere azonban se nem demokratikus, se nem racioná­lis. Formációelméletileg a kelet-európai társa­dalmak se nem kapitalisták, se nem szocialis­ták. Ha elfogadjuk ezeket a premisszákat, úgy „logikailag szükségszerűen jutunk arra a követ­keztetésre, hogy ezek a társadalmak csak a ka­pitalizmus és a szocializmus vonásainak insta­bil és kevert kombinációi lehetnek, a kettő kö­zötti lefékezett átmenet esetei” (43. o.) Márkus fő kérdése ezek után az, hogy ez az átmeneti társadalmi-gazdasági formáció hogyan képes mégis reprodukálni önmagát. Az életképtelen­ség elsődleges oka az, hogy ezek a gazdaságok nem racionálisak: „súlyos tény, hogy Kelet- Európának ezekben a társadalmaiban a profi­tabilitás elve (és a gazdasági racionalitás általá­ban) átfogóbb társadalmi megfontolásoknak rendelődik alá és szorul ily módon háttérbe.” (56. o.) A pazarlás és a hiány együttes jelenléte a legékesebb bizonyítéka ezen gazdaságok irra­cionalitásának. E paradoxon magyarázata a termékek adminisztratív módon kialakított használati értéke és a tényleges társadalmi hasz­nossága közötti ellentétben található. Egysze­rűbb nyelven fogalmazva: a tervezésen alapuló termelés által létrehozott termékek nem talál­koznak az emberek igényeivel, vagyis a formáli­san racionális gazdaság a végeredményt illetően teljességgel irracionális. Ez az irracionalitás nem azonos a kapitalista gazdaság irracionális vonásaival. A kapitalista piacgazdaságot a „korlátlan spontaneitás és eldologiasodott” vi­szonyok jellemzik, a szovjet típusú gazdaságok a spontaneitást és az eldologiasult viszonyokat negatív értelemben változtatták meg, a szük­ségletek korlátozásával, diktatúra alá való veté­sével preracionális gazdasági körülményeket te­remtettek. (Mellesleg a szükségletek korlátozá­sának ötlete fölmerült a már említett kalkuláci­ós vitában is, de ezt a megoldást még a piaci szocialisták is elvetették.) Mivel Márkus György arra törekszik, hogy mind formációelméletileg, mind „a történelmi totalitás” szempontjából elhelyezze a kelet­európai szovjet típusú társadalmakat, állandó­an összehasonlítja a kapitalizmus és a létező szocializmus rendszereit. A kelet-európai rend­szerek lényegében „a tőkés társadalom puszta változatai” (68. o.), mert a tipikusan burzsoá értékek újra kiépültek, s hiába próbálkoznak „a racionalitás valamiféle új gyakorlati elvé”-vel, legfeljebb azt érik el, hogy még az elvetett inst­rumentális racionalitás elvét sem képesek érvé­nyesíteni. Mindazonáltal a szovjet rendszer „a modern társadalmak típusához tartozik”. A kommunizmus nem abban különbözik a ka­pitalizmustól, hogy a kommunizmus premo­dern társadalmi forma (noha a termelőeszkö­zök és a munkaerő tökéletlenül vannak elvá­lasztva, ami prekapitalista, tehát egyben pre­­modern vonás), hanem abban, hogy a kommu­nizmus a modernség torz kísérlete. A nevezetes „A Sztálin-mauzóleumhoz” című tanulmány szerzője, Z, a szovjet rendszert a modernség „súlyosan deviáns formájának” írta le (Európai Szemle, 1990/2). A modernség racionalitásigé­nye a társadalmi alrendszerek függetlenségében is megnyilvánul. Az adott alrendszer súlypont­jának az alrendszeren belül kell lennie, sohasem kívül. A szovjet rendszerben azonban az al­rendszerek súlypontja rendszerint kívül esik az adott alrendszeren. Ez messzemenően igaz a gazdaságra: „minél magasabbra emelkedünk ebben a hierarchiában, annál több gazdasági kérdést határoznak meg nem gazdasági termé­szetű megfontolások, legyen szó akár katonai, bel- vagy külpolitikai, akár társadalmi vagy kulturális kérdésekről” (87. o.) A modernség­nek azok a kísérletei, amelyek figyelmen kívül hagyják a dolgok funkcionális, belső törvény­­szerűségeit, azok a racionalitás lételméleti alap­jait számolják föl. A modern és a premodern világ között nem az a különbség, hogy a premo- Fehér Ferenc- Heller Ágnes- Al­árkus György: Diktatúra a szükségletek felett IRODALOM KRITIKA

Next