Kritika 21. (1992)
1992 / 2. szám - Lánczi András: Fehér Ferenc - Heller Ágnes - Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett
A Diktatúra a szükségletek felett című könyv kísérlet volt a „létező szocializmus” lényegi vonásainak megragadására az „igazi szocializmus” talaján állva. „E könyv szerzői azt a meggyőződést vallják, hogy történelmi totalitásban a marxista hagyomány a kelet-európai társadalmakkal kapcsolatban is megőrizte kritikai potenciálját, hogy valójában e régió elméletileg mélyebb és gyakorlatilag radikálisabb-kritikusabb megértését teszi lehetővé, mint az autoritárius politikai rendszerek liberális elmélete, amely jelenleg fő alternatívának tűnik.” (28. o.) Vagyis a „létező szocializmus”nak van „igazi szocialista” alternatívája, míg a „létező kapitalizmus”-sal szemben nem lehetséges valamiféle „igazi kapitalizmus” eszméjével föllépni. Ezért a kapitalizmusnak is csak az „igazi szocializmus” lehet az alternatívája. A „történelmi totalitás” kifejezés arra utal, hogy a szerzők vallják a felvilágosodás óta a modern társadalmak gondolkodását átható fejlődés eszméjét, valamint azt a hegeli-marxi gondolatot, hogy a történelem nem egyszerűen véletlen események egymásutánja, hanem szükségszerűen halad az egyre nagyobb szabadság és öntudat birodalma irányába. Ily módon az „igazi szocializmus” elméletének két tartópillére van: a történelmi fejlődés szükségszerűsége, amely a természet legyőzésében teljesedik ki (a természeti korlátok ledöntése előfeltétele az emberek közti egyenlőségnek), és a felvilágosodás, racionalitás elve. Az egész könyv - nemcsak a harmadik rész - a modern racionalitás melletti állásfoglalás műveként elemezhető, azaz túl a politikai filozófiai síkon, a könyvnek van egy polemikus elméleti vonulata a felvilágosodás és a modernség védelmében. Ebből a szemszögből nézve a mű elemezhető tisztán filozófiai alapon, a modernség körüli viták egyik darabjaként. Mint láttuk, a szerzők szerint a „létező szocializmus” kívánatos alternatívája az „igazi szocializmus” és nem a „létező liberális kapitalizmus”. A három lehetőség közül csak a „létező szocializmus” és a liberális kapitalizmus valóság, az „igazi szocializmus” csak eszmény, elméleti lehetőség. A könyv szerzői az antik politikai filozófusok módján járnak el: megkísérlik az eszményi államot megrajzolni, azzal a különbséggel, hogy Platón nem a megvalósíthatóságot tartotta elsődleges szempontnak, míg a mai szerzők az eszmény realizálhatóságát is vizsgálják. Ha röviden megpróbáljuk megfogalmazni, hogy milyen az „igazi szocializmus”, akkor Márkus György nyomán azt mondhatjuk, hogy a gazdasági életben egyesíteni kell a piaci mechanizmusok és a tervezés előnyeit azok hátrányai nélkül. A politikai rendszer oldaláról nézve a demokrácia hozhatja meg a legitimációs stabilitást. A harmadik részben konkrétan, az értékek oldaláról fogalmazódik meg az „igazi szocializmus” eszménye: „Ezek az értékek a szabadság (,formális* és ,szubsztantív* változatában egyaránt); egyenlőség (valamennyi formájában s bizonyos elméleti változatok szerint ellentétben az előbbivel); valamint a ,nembeli gazdagság* elsajátítása minden egyén által, vagy legalábbis az ebbe az irányba mutató dinamika (ez utóbbi csak a szocializmus marxista koncepcióira jellemző).” (324. o.) Ahhoz, hogy ezek az értékek érvényesülhessenek a „létező szocializmus”ban, helyre kell állítani a felvilágosodás jogait. A mű gondolati szerkezete ezért úgy épül föl, hogy a „létező szocializmus” reprodukciós mechanizmusainak torzságával szembeállítódik az egyelőre csak szóban létező „igazi szocializmus” képe. A könyv axiomatikus kiindulópontja az újkori felvilágosodás racionalista tradíciója, éppen ezért a racionalitás fogalmának elemzésével kell kezdeni a ma részletesebb vizsgálatért. A gazdaságban a racionalitás elvét a gazdaság tervezhetőségének gondolata képviseli. Nem véletlen, hogy a parancsgazdasági rendszerek összeomlása után újra előtérbe kerültek az 1930-as évek kalkulációs vitájának érvei, mivel ebben a vitában a szabad piacgazdaság és tervezésen alapuló gazdaságirányítás hívei kifejtették mindazokat a nézeteket, amelyek a mai eszmei vitákban szintén elhangzanak. (A kalkulációs vita egyik lehetséges olvasatát lásd Világosság, 1990. 11. szám.) A közgazdászok jelentős része azon az állásponton van, hogy a „tiszta piacgazdaság” szembeállítását a „tiszta központi tervezés” elméletével csak nagyon életidegen absztrakciók mellett lehet igazolni. Mind a piacnak, mind a tervezésnek megvannak a maga előnyei, de a hátrányai is. Márkus György szerint is terméketlen vállalkozás a kettő merev szembeállítása. A „tervezés vagy piac” kizárólagos és átfogó dichotómiája a marxista örökség egyoldalú felfogásából fakadó doktriner szembeállítás, amely pontos megfelelője a kapitalizmus és a szocializmus tévesen felállított dichotómiájának (Vö. 37. o. és 43. o.). Noha a kelet-európai társadalmak „a kapitalista és a szocialista vonások hibrid öszszefonódását mutatják” (29. o.), Márkus azonban nem fogadja el ezt az elméletet. Szerinte Marxig kell visszamenni, hogy a „történelmi totalitás” figyelembevételével meg tudjuk mondani, hogy miféle gazdasági alakulat is a szovjet típusú gazdasági rendszer. A „hibrid összefonódás” ugyanis azt sejteti, hogy ez a rendszer képes egyesíteni a piaci mechanizmusok és a tervezéses gazdaságirányítás előnyeit azok hátrányai nélkül, csupán a politikai reformok hiányoznak a tényleges szocializmus kialakulásához. Ezek a rendszerek azonban stagnálnak és nem sok közük van a marxi elmélethez: „A tervezés Marx számára azt jelentette, hogy a közvetlen termelői társulások racionális és demokratikus módon alakítják ki társadalmi akaratukat, amely így képessé válik arra, hogy ellenőrzése alá vegye a gazdasági fejlődés korlátlan spontaneitását és eldologiasodott objektív logikáját, s a gazdaságot hatékonyan ama társadalmi szükségletek kielégítése felé irányítsa, amelyek a kapitalista piacgazdaság keretei között nemcsak beteljesületlenek maradnak, hanem még artikulálódásra sincs lehetőségük.” (33. o.) A létező szocializmus gazdasági rendszere azonban se nem demokratikus, se nem racionális. Formációelméletileg a kelet-európai társadalmak se nem kapitalisták, se nem szocialisták. Ha elfogadjuk ezeket a premisszákat, úgy „logikailag szükségszerűen jutunk arra a következtetésre, hogy ezek a társadalmak csak a kapitalizmus és a szocializmus vonásainak instabil és kevert kombinációi lehetnek, a kettő közötti lefékezett átmenet esetei” (43. o.) Márkus fő kérdése ezek után az, hogy ez az átmeneti társadalmi-gazdasági formáció hogyan képes mégis reprodukálni önmagát. Az életképtelenség elsődleges oka az, hogy ezek a gazdaságok nem racionálisak: „súlyos tény, hogy Kelet- Európának ezekben a társadalmaiban a profitabilitás elve (és a gazdasági racionalitás általában) átfogóbb társadalmi megfontolásoknak rendelődik alá és szorul ily módon háttérbe.” (56. o.) A pazarlás és a hiány együttes jelenléte a legékesebb bizonyítéka ezen gazdaságok irracionalitásának. E paradoxon magyarázata a termékek adminisztratív módon kialakított használati értéke és a tényleges társadalmi hasznossága közötti ellentétben található. Egyszerűbb nyelven fogalmazva: a tervezésen alapuló termelés által létrehozott termékek nem találkoznak az emberek igényeivel, vagyis a formálisan racionális gazdaság a végeredményt illetően teljességgel irracionális. Ez az irracionalitás nem azonos a kapitalista gazdaság irracionális vonásaival. A kapitalista piacgazdaságot a „korlátlan spontaneitás és eldologiasodott” viszonyok jellemzik, a szovjet típusú gazdaságok a spontaneitást és az eldologiasult viszonyokat negatív értelemben változtatták meg, a szükségletek korlátozásával, diktatúra alá való vetésével preracionális gazdasági körülményeket teremtettek. (Mellesleg a szükségletek korlátozásának ötlete fölmerült a már említett kalkulációs vitában is, de ezt a megoldást még a piaci szocialisták is elvetették.) Mivel Márkus György arra törekszik, hogy mind formációelméletileg, mind „a történelmi totalitás” szempontjából elhelyezze a keleteurópai szovjet típusú társadalmakat, állandóan összehasonlítja a kapitalizmus és a létező szocializmus rendszereit. A kelet-európai rendszerek lényegében „a tőkés társadalom puszta változatai” (68. o.), mert a tipikusan burzsoá értékek újra kiépültek, s hiába próbálkoznak „a racionalitás valamiféle új gyakorlati elvé”-vel, legfeljebb azt érik el, hogy még az elvetett instrumentális racionalitás elvét sem képesek érvényesíteni. Mindazonáltal a szovjet rendszer „a modern társadalmak típusához tartozik”. A kommunizmus nem abban különbözik a kapitalizmustól, hogy a kommunizmus premodern társadalmi forma (noha a termelőeszközök és a munkaerő tökéletlenül vannak elválasztva, ami prekapitalista, tehát egyben premodern vonás), hanem abban, hogy a kommunizmus a modernség torz kísérlete. A nevezetes „A Sztálin-mauzóleumhoz” című tanulmány szerzője, Z, a szovjet rendszert a modernség „súlyosan deviáns formájának” írta le (Európai Szemle, 1990/2). A modernség racionalitásigénye a társadalmi alrendszerek függetlenségében is megnyilvánul. Az adott alrendszer súlypontjának az alrendszeren belül kell lennie, sohasem kívül. A szovjet rendszerben azonban az alrendszerek súlypontja rendszerint kívül esik az adott alrendszeren. Ez messzemenően igaz a gazdaságra: „minél magasabbra emelkedünk ebben a hierarchiában, annál több gazdasági kérdést határoznak meg nem gazdasági természetű megfontolások, legyen szó akár katonai, bel- vagy külpolitikai, akár társadalmi vagy kulturális kérdésekről” (87. o.) A modernségnek azok a kísérletei, amelyek figyelmen kívül hagyják a dolgok funkcionális, belső törvényszerűségeit, azok a racionalitás lételméleti alapjait számolják föl. A modern és a premodern világ között nem az a különbség, hogy a premo- Fehér Ferenc- Heller Ágnes- Alárkus György: Diktatúra a szükségletek felett IRODALOM KRITIKA