Kritika 21. (1992)
1992 / 5. szám - Lengyel László: Miniszterelnök; Vonások egy arcképhez
* Lengyel László Miniszterelnök (Részletek) Vannak emberek, akik egy életen keresztül készülnek a feladatra. Nem számítanak évek és évtizedek, nem számít a pálya kiúttalansága, látszólagos lehetetlensége. Antall József ilyen ember. Hosszú lenne megírni az évtizedes, szokatlan és mégis természetes tanulási folyamatot. Antall életében kétszer történt olyan politikai sorsfordulat, amikor hónapok, hetek, napok alatt emelkedtek ki személyiségek. Mindkét fordulat nagy emberi tapasztalatokat adhatott. Elvek másultak, gerincek egyenesedtek vagy hajoltak, barát árult el barátot, s ellenség lett megmentővé. Innen származik Antall egyik fontos alapelve: csak magadra és legszűkebb, kipróbált környezetedre számíthatsz. A negyvenévnyi türelmes várakozás és készülődés, a forradalmak és fordulatok közötti élet alakította ki másik alapelvét: ez a társadalomirányítás ellened van, ellenükre élsz, meg kell tanulnod, hogy ne ők bánjanak veled, hanem te bánj velük. A pedagógia az emberekkel bánás művészete. Finom, érzékeny pókhálók szövése. Mikroellenállások és hatalmak kiépítése. Hangulatok befolyásolása. Súlyok és ellensúlyok képzése a tekintély fenntartására és a támadhatatlanságra. Antall József felkészüléséhez tartozott végül egy alkotmányjogi, államépítési kultúra felszívása, illetve egy politikai kultúra életben tartása. * A napi tizennégy-tizenhat órai munka, értekezlet, fogadás azt a hitet keltette, hogy mennek a dolgok, az erőfeszítéseket legföljebb az ellenséges sajtó, az ellenzék vagy a múlt emberei nem ismerik el. 1990 nyarán a miniszterelnök magabiztosan alkalmazta a tavasszal bevált technikáit. Belehelyezkedett az első független magyar kormány és a magyar nemzet egyesítőjének pátosszal teli szerepébe. E kancellári szerephez minden kormányzati és parlamentáris hatalom megadatott. Csak egy nem - elmúlt a pátosz ideje. A kádári polgárosodás húsz éve gyakorlatiasságra nevelt. A pátosz, a történelmi fordulat emlegetése nem tart ki néhány hónapnál tovább. Ha a politikai meggyőzés mögött nem érkezik rövid időn belül pragmatikus, szakértőileg alátámasztott tett, intézkedés, akkor elfogy a lelkesedés. (Ugyanez rozsdáilta be Pozsgay Imre vértjét is egy évvel korábban.) Másrészt 1990 őszére megfogyatkozott a nyugat-európai pátosz is. Minden hónappal világosabbá vált, hogy a nemzeti szózatok nem segítenek az alapvető kelet-európai bajokon. A kormány folyamatos működése, a paktum sikere a miniszterelnökben azt a hitet keltette, hogy a kormány, az állam ura a helyzetnek. A bajok természetesen nagyok, mert a negyvenéves kommunizmus mindent elrontott, de egy jóravaló, becsületes, nép által támogatott kormány segíteni fog a bajokon. Mindeközben a társadalmi és gazdasági folyamatok kicsúsztak a kormányzati ellenőrzés és befolyásolás alól, amit a miniszterelnök érthetetlen ellentmondásként kezelt. Az erős politikai kormánynak tervezett kormány nem szembesült a gazdasági problémákkal, és félreismerte a politikai szituációt. A miniszterelnök meg volt győződve arról, hogy ha a parlamentben minden rendben van, ha a központi államigazgatás működik, akkor az országban sem lehet baj. Az országban azonban baj volt. * A blokád adta helyzet, a teljes személyi és intézményi bizonytalanság csak megerősítette a miniszterelnök belső érzését, nélkülem semmire se mennek. Ha nem vagyok ott egy percre, mindent elrontanak. A feladat tehát a visszatérés, az erőgyűjtés, és a kitartás. Változatlanul ott állok a kapitányi hídon, minden tisztem a helyén van és marad. A hajó süllyedt. A miniszterelnök arra használta fel a zavar idejét, hogy megerősítse pozícióját az MDF elnökségében, egyértelművé tegye, hogy kizárólag rajta múlik, kiből lesz miniszter vagy a párt alelnöke. Majd megpróbált módosítani a kormányon, tudomásul véve, hogy a gazdaságpolitika figyelmen kívül hagyása további válságokhoz vezet. A miniszterelnök formális helyzete tovább javult, miközben népszerűsége csökkent a társadalomban és saját pártjában. Nem igazolta a nagy várakozásokat. És minél inkább igazolni igyekezett, annál inkább rontott a helyzetén. A kormányzati zavarból kezd kibontakozni az Antall-kormány megszilárdulása. Mindez nem „Hét-nyolc évesen mentünk apámmal kirándulni, s emlékszem a hangjára, ahogy magyarázza nekem, hogy mi is az a demokrácia. Beszél arról, hogy mi az a parlament, és hogy nekünk nem szabad sohasem szélsőségbe mennünk, mert az a diktatúra. Az pedig egyformán rossz, akár baloldali, akár jobboldali.” Ismerős. Ahogy megyünk vagy húsz évvel később apámmal az Árpád kilátó felé, és mondja, mondja, mi is az a demokrácia. Polgárgyerekek. Valahogy így hallgatták a nagyapjukat. Az arany középútról, a németek és az oroszok diktatúrájáról. Igen, ezt elhiszem neki. „Apám a menekültek ügyével volt megbízva, és a mi lakásunk állandóan tele volt menekültekkel. Az egyik szobában lengyelek, a másikban zsidók, azután franciák, és tudom, hogy furcsa, de kibombázott német gyerekek is. Rám az mély benyomást tett, hogy ennyi nyelven beszélnek, ennyifélék és mind rászorultak. És amikor ’44. március 19-e után apámért jött a Gestapo, kiderült, hogy tizenkét évesen én is rajta vagyok amisazért történik, mert egy kitűnő kormány végzi jól feladatait, hanem mert nincs valóságos alternatívája. Ahogy a miniszterelnöknek sincs. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy pillanatnyilag a kormánykoalíción belül nincs miniszterelnökképes egyéniség. Ahhoz, hogy a miniszterelnök fenntarthassa korábbi, hálót szövő pók szerepét, óriási munkát kell végeznie a koalíciós egyeztetésekben. És közben figyelnie kell az ellenzéki pártokat, hogy megosztásukat a korbács-mézesmadzag módszerével biztosítsa. Az országnak immár szakértő gazdaságpolitikai kormányra volna szüksége, politikai háttérrel, de erre a miniszterelnök nem lehet hajlandó. Így kezd az újraindulásban kirajzolódni a kétfejű kormány képe: egyrészt a politikai háttérrel rendelkező miniszterelnök, másrészt az ezt nélkülöző szakértő gazdasági csúcsminiszter között. A miniszterelnöknek nincs programja, filozófiája az ország irányításáról megkérdőjeleződött. De csak a miniszterelnöknek van annyi taktikai érzéke, tapasztalata, hogy a kormányférfiakat, a pártembereket egymással kiegyensúlyozza, összeveszítse, kibékítse. Politikailag és emberileg érthető, hogy az ország politikai erői az Antall utáni politikai vákuum esélyeit latolgatják. Mi lesz akkor, ha vissza kell vonulnia? Működhet-e ez a kormány Antall József nélkül? Le Sage úja a Gil Blas-ban. A püspök, ez a kitűnő szónok arra kéri Gil Blas-t, szolgáját, hogy ha érzékelné a szónoklatán a szellemi megbicsaklást, azonnal jelezze, mert akkor visszavonul a szószékről. Agyvérzés éri, s a betegség utáni szónoklat szapora, ám semmitmondó. Gil Bias a harmadik után mer csak óvatosan szólni, mintha nem lett volna annyira jó. Nem hittem volna, hogy az ellenségeim szolgálatába szegődsz, vagy megbolondulsz. Takarodj! - kiáltotta a püspök. Kutatom Gil Blas-t a szememmel. Nem jár a parlament folyosóin. Magyar Hírlap, 1991. május 22. tájakon, mert az volt a rend, hogy ha valaki elszökik, akkor a közvetlen rokonát kell elvinni, kivégezni. Ott álltunk egymás mellett. Ezt nem lehet elfelejteni.” Igaz. Emlékezetből jegyzem a szavait, talán másként mondta, talán nem ott voltak a hangsúlyok. Nem volt teátrális. Nem mondott egy fölösleges szót sem. Nem írta körül, ahogy szokta. Ezek még az ottani, özönvíz előtti szavak. * Mennyire nem tartja magát, miközben mindenáron erre törekszik, a neveltetéséhez. Ha úgy nevelték, mint sejtem, dunántúli katolikus úrifiúként, akkor három elvnek a bőréhez kellett volna nőnie. Pontosság, barátokhoz való föltétlen hűség, nőkkel szembeni galantéria. Mert az ember nem azért pontos, hogy udvarias legyen, hanem mert nem lehet nem pontos. „Tudod, fiam, nem fél órával előbb, vagy tíz perccel később kell ott KRITIKA Vonások egy arcképhez Széljegyzetek a Miniszterelnökhöz