Kritika 21. (1992)

1992 / 12. szám - Kis János: Donáth Ferenc a magyar történelemben

A nagy embereknek megvan a maguk történelmi pilla­nata. Általában rendkívüli idők ezek, melyek rendkí­vüli helyzetfelismerést, a feladathoz mért rendkívüli tetteket követelnek. Donáth Ferenc pályája bővelkedett a rendkívüli esemé­nyekben. Ott volt a Márciusi Front bölcsőjénél. Részt vett az antifasiszta ellenállásban. Egyike volt azoknak, akiknek nevé­hez a demokratikus földreform fűződik. Fontos szerepet ját­szott az 1956-os forradalomban. Megjárta Horthy, Rákosi és Kádár börtöneit. Történelmi szerepének csúcsára mégis olyan időkben ju­tott, melyek mindennek mondhatók, csak viharosaknak nem. Az ő igazi pillanata 1979-ben jött el, amikor elnökletével meg­alakult a Bibó Emlékkönyv szerkesztőbizottsága, és 1985-ben ért véget, amikor a monori tanácskozást berekesztette. A diktatúra bomladozásának, a demokratikus mozgalom erőgyűjtésének évei voltak ezek. Ekkor formálódtak ki a politi­kai csoportok, amelyek a döntő válság eljövetelekor az átme­netet véghezvitték. Ekkor vált az átmenet éveinek két nagy politikai vonzásközpontjává a demokratikus ellenzék és a népnemzeti csoportosulás. A gyengülő hatalom az oszd meg és uralkodj! jól bevált módszerével próbálta fenntartani a status quót, kihasználva a két tábor cselekvésmodorának és politikai tradícióinak feltűnő különbségeit. A népnemzeti csoport, 30-as évek népi mozgalmának ha­gyományait követve, elutasította a politikai szerveződést mint olyan cselekvési módot, mely szükségképpen szűk csoportér­dekek képviseletére korlátozódik. Céljuk valamilyen laza szer­vezettségű szellemi mozgalom elindítása volt, a nemzet er­kölcsi és kulturális megújulásának érdekében. Őszintén hit­ték, hogy az ilyen mozgalom nem alatta marad, hanem fölébe emelkedik a politikai ellenállásnak, mert minden részérdeken túl az egész nemzet önmagára találását szolgálja. Az óhajtott szellemi mozgalom kibontakozásához nem lát­szott szükségesnek átlépni a pártállami rendszer írott és írat­lan szabályain. Elegendőnek tűnt annyi politikai változást elérni, amennyi abban állt volna, hogy megújítják az íratlan egyezséget, mely a 60-as években köttetett a kommunista vezetés és az értelmiség elitje között. Ezért a népnemzeti csoportosulás fenn akarta tartani a beszélő viszonyt a pártál­lami vezetéssel, arra készülődve, hogy olyan személyek ke­rülnek a csúcsokra, akik jobb partnerek lesznek Aczélnál és Kádárnál. Pozsgayban reménykedtek, sőt, egy ideig Berecz­­ben is. A demokratikus ellenzék is nemzeti megújulásban gondol­kodott, de ezen a diktatúra visszaszorítását, az alapvető em­beri jogok megszilárdítását, a politikai pluralizmus felé vezető fejlődést értette. Nem olyan nemzeteszmény lebegett előtte, amelyben minden magyar ember érdekei és értékei azonossá válnak, hanem olyan, amely biztosítja az egyén szabadságát, a részérdekek békés, rendezett egyeztetését és az embere­ket vezérlő sokféle érték együttélését. Ezért nem érte be poli­tikailag megfoghatatlan szellemi mozgalmak kezdeményezé­sével. A politika pluralizálásának rövid távon is lehetséges módozatait kereste. A demokratikus ellenzék nem tette függővé magatartását a pártvezetés személyi viszonyainak alakulásától. Nem elő­nyösebb alkura törekedett a réginél, hanem túllépett a szemé­lyes egyezkedések rendszerén. Jogokat követelt, és kihívó módon gyakorolni kezdte a jogait. Nem azt tűzte célul maga elé, hogy pusztán erkölcsi és szellemi hatást gyakoroljon a lelkekre - a rendszer politikai ellenzéke kívánt lenni azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésére álltak. De nemcsak a politikai értékek különbségei s az ezekből adódó taktikai különbségek tették oly kényessé a két tábor viszonyát. A demokratikus ellenzék a magyar politikai gondol­kodás nyugatias hagyományait folytatta, a népnemzeti cso­portosulás a harmadikutas tradíciókat. Egészen más volt a két kör kultúrája, politikai nyelvezete és felfogása az erkölcs kötelmeiről, s közöttük állt egy súlyos történelmi trauma, a 30- as évek népi-urbánus konfliktusa. Rendkívüli tapintatra és türelemre volt szükség ahhoz, hogy a demokratikus ellenzék és a népnemzeti csoport között lehetségessé váljon a kommunikáció, s hogy a párbeszéd ve­szélyeztetése nélkül megindulhasson a vita. Mégis sok min­den szólt amellett, hogy a kapcsolatteremtés szükséges és lehetséges. Nemcsak a már gyenge hatalom ismerte fel, hogy érdeké­ben áll a másik oldal megosztására játszani. A még gyenge másik oldal is megértette, hogy egyetlen esélye az összefo­gás. A népnemzetiek tudták, hogy csak úgy javíthatják alku­pozícióikat, ha érzékeltetik: amennyiben a hatalom nem egye­zik meg velük, ők egyeznek meg a demokratikus ellenzékkel. A demokratikus ellenzék tudta, hogy csak úgy válhat az or­szágos politika megkerülhetetlen tényezőjévé, ha sikerül át­törnie a köré vont cordon sanitaire-t. Hogy a demokratikus ellenzék kereste a közeledés lehető­ségét, annak mélyebb oka is volt. Lehetetlen volt nem sejteni, hová vezet, ha a pártállam bomlása a régi ellentétek mentén osztja meg a politikai táborokat. Azt szerettük volna, hogy Magyarországon ne lehessen ismét szembeállítani a demok­rácia ügyét a nemzet ügyével, a társadalom aljára szorult néprétegek ügyét a zsidók egyenjogúságának és magyar vol­tának ügyével, a magyar kultúra folytonosságának ügyét a nyugati civilizáció meghonosításának ügyével. Ez pedig szí­vós, türelmes együttműködési gesztusokat kívánt. Két férfinak volt döntő szerepe abban, hogy a párbeszéd kísérlete egyáltalán elindulhatott. Az egyik Bibó István, aki a folyamat kezdetén már halott volt, de a halálát közvetlenül kö­vető években nagyobb hatást fejtett ki, mint életében bármi­kor. A másik Donáth Ferenc, akinek a halála nagyjából egy­beesett a rendszer általános válságára való készülődés lezá­rulásával. Bibó István ravatalánál már együtt mondott gyász­beszédet Illyés Gyula és Kenedi János. Donáth Ferencet még együtt búcsúztatta Csoóri Sándor és e sorok írója. A két halál, a két temetés jelölte ki az együttműködés történelmi határ­pontjait. E határpontok közé esik Donáth Ferenc korszakos teljesítményének ideje. Erről a teljesítményről kell számot adnunk. Úgy kell lát­nunk Donáth Ferenc addigi életét, mint felkészülést az utolsó évek küldetésére.* Donáth Ferenc Jászárokszálláson született, a századelő utolsó békeévében. Édesapja vidéki ügyvéd volt, liberális gondolkodású polgár, erős szociális felelősségtudattal. Szíve­sen vállalta szegény emberek peres ügyeit. A fiú sokat üldö­gélt az apa ügyvédi irodájában, szeretett az ügyfelekkel be­szélgetni. Egyikükre, egy sokat olvasott, politizáló parasztra - vagy napszámos volt? - évtizedek múltán is szívesen emlé­kezett. Tőle hallott először Marxról, az ő kezéből kapott elő­ször szocialista iratot. A szabadelvű, emberbarát apa erejéhez mérten segíteni próbált a kisemmizetteken és megalázottakon. A fiút messzebb viszi az együttérzés és a felháborodás. Ő a társa­dalmi igazságtalanság gyökereit szeretné kiszakítani. Magát a társadalmat akarja megváltoztatni, amely annyi szenvedést és nyomorúságot mér emberek egész osztályaira. Mire fölkerül Pestre joghallgatónak, Donáth Ferenc már meggyőződéses marxista. Mint nem egy fiatal értelmiségi a 30-as évek elején, ő is az illegális kommunista párt felé tájé­kozódik. A világválság megrázkódtatásai lejáratják a polgári színezetű eszméket, a szociáldemokrácia pedig erőtlennek tűnik. Ebben az időben mondta Rajk László egy diáktársának: „Egy a megoldás: Lenin.” Donáth is a KMP tagja lesz. Rossz döntés egy rossz helyzetben? Nem ilyen egyszerű a dolog. Donáth tagfelvételének évében a Kommunista Internacio­­nálé új politikát hirdet: a fasiszta veszély elhárítására össze kell fogni minden demokratikus erővel. A jelszó kétségtelen szép­séghibája, hogy maguk a kommunista pártok is - csakúgy, mint fasiszta ellenlábasaik - a demokrácia felszámolására töreked­tek, s a Komintern VII. kongresszusának idején a Szovjetunió már úton volt a totalitárius diktatúra csúcspontja, a nagy terror felé. Az antifasiszta népfront mindenütt eszköz lett arra, hogy a kommunisták beszivárogjanak a nem kommunista szerveze­tekbe, és csatlósukká vagy fedőszervükké tegyék azokat. A kor fiatal kommunistáinak felróható, hogy mindebből semmit nem vettek észre. De igazságtalanok lennénk hozzá­juk, ha a szovjet totalitarizmus fanatikus kiszolgálóinak állíta­nánk be őket. Hamis képet adnánk akkori tevékenységükről, és nem tudnánk megérteni későbbi fejlődésüket. Donáth Ferenc komolyan vette a népfrontpolitikát. Nem taktikai fogást látott benne, hanem gyökeres fordulatot. Nem útitársakat keresett a kommunista politikához, hanem azokat az alapvető eszméket próbálta azonosítani, amelyek mentén felsorakozhatnak az úri Magyarország progresszív ellenfelei. Általános, egyenlő és titkos választójog, sajtószabadság, s általában a politikai jogok összessége. Radikális földreform. A Szent István-i állam visszaállításának ábrándja helyett a népek önrendelkezésén és összefogásán alapuló rendezés. Ezek Donáth Ferenc fő gondolatai a 30-as évek közepén. M­arxista politika ez egyáltalán? A kérdést a fiatal Do­náth is fel kellett tegye magának. A marxista politi­ka osztálypolitika volt, az ipari munkásság érdekei­hez kötődő, a munkásosztályt megszólító politika. Marx úgy vélte, hogy a munkások akkor lépnek önálló politikai erőként a színre, amikor a kapitalista fejlődés útjában álló akadályok már elhárultak. Előbb a nemzeti kérdésnek, a föld­kérdésnek, a politikai jogok kérdésének kell eldőlnie, s csak aztán válhat a munkásosztály hegemón politikai tényezővé. Ahol ezek még meghatározó ügyek, ott csak a polgárság le­het a vezető politikai erő. Nem Donáth volt az első marxista, aki ezen a ponton túllé­pett az osztálypolitika marxi felfogásán. Mégis komoly szelle­mi teljesítménynek kell tekintenünk, hogy szakítani tudott a szűk látókörű politikával, amely Magyarországon mind a kom­munista, mind a szociáldemokrata pártot jellemezte. KIS JÁNOS­onáth Ferenc a magyar történelemben* D * Előszó Donáth Ferenc A Márciusi Fronttól Monorig című kötetéhez, amely a Századvég Kiadónál a téli könyvvásárra jelenik meg. 36 KRITIKA

Next