Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Lengyel László: Alapító Atyák
emberi jogokat, illetve az anyagi jólétet, boldogulást elébe helyezik a nemzeti sorskérdéseknek. BARÁTSÁG ÉS ÁRULÁS Az Alapító Atyák protestáns presbiteriánus közösséget alkottak, ahol nem, vagy nagyon kevéssé volt hierarchia. Valóban nem volt közöttük egy „titkos vezér”, vagy egy mindent eldöntő „triumvirátus”. Bizonyos értelemben ezért is mutatkoztak döntésképtelennek. Nem volt annyi hatalma például Csoóri Sándornak, hogy bármelyik kérdésben övé legyen az utolsó szó. Vagy később az elnökké választott Bíró Zoltánnak. De nem állt össze közülük kettő-három, hogy körön belüli belső körként működjön. Minden nagyon lassan ment, sok-sok összevisszasággal, minduntalan elölről kezdődő vitákkal. De teljesen hiányzott az az erkölcsi és „szakmai” tekintély, amely a demokratikus ellenzék csoportjait jellemezte, amely megfellebbezhetetlenné tette Kis János álláspontját a kérdések többségében. És ismeretlen volt az a formális hierarchia, amit azután Antall József vitt be a megváltozott Demokrata Fórumba. Jól, testközelből ismerték egymást, ezért meglepően sikeres munkamegosztást alakítottak ki, amennyire a személyes hiúságok engedték. (Mindenki tudhatta, hogy Fekete Gyula felhasználhatatlan mint szónok vagy mint levezető elnök, de ki merte volna ezt neki megmondani. S nehéz lett volna Csurkát megakasztani, aki váratlanul bejelentette, hogy egy kész előadást kíván felolvasni.) Felhasználták Lezsák szervező tehetségét, Csurka szónoki képességeit, Csoóri kapcsolatokat építő, fenntartó tekintélyét és tudását, Csengey benjáminkodását, Kiss Csaba konok türelmét és kitartását, így például Lakitelek mint találkozó formailag kitűnően volt megszervezve. De belterjességük és elfogultságaik miatt képtelenek voltak programok megfogalmazására, sőt még azok elfogadására is. Barátok voltak? Szerették egymást? Amíg nem kellett hivatásos politikussá lenniük, valószínűleg barátságok is összekötötték őket. A politikában nincs barátság. Korábban fontosnak tartották azt, amit a magyar vidéken leginkább katonabarátságnak neveznek. Ez nem üzleti, nem haszonelvű kapcsolat. Nem is eszmetársi közösség. Sokkal inkább a menetgyakorlatok, a riadók, a táborozások, az éjszakai filozofálgatások, a kocsmázások, egyszóval a „komoly” férfiegyüttlétek világa ez. A barátság megpróbáltatása, hogy viszi-e valaki az aknavető lövegtalpát, vagy a másikra nyomja, hogy hogyan reagál az egyéni és a közös büntetésekre. Nem frontbajtársiasság, mert nincs harctér, hanem békebeli katonaösszetartás. Nem hivatásos tisztek közötti kantinhangulat, hanem bakabarátság, amely a tisztek utálatán, a kopaszok nyers betörésén, a civilek megvetésén alapul. Undorodtak azoktól, akik barátaikat, bakatársaikat politikai okokból vagy közvetlen előnyért cserbenhagyják, elárulják. Erkölcsükhöz tartozott, hogy nem kell megtartanunk ellenfeleinknek vagy ideiglenes szövetségeseinknek tett ígéreteinket, adott szavunkat. De a barátainknak, szobatársainknak adott ígéret, szó mindenkor megtartandó. Ha pedig nem vagyunk valamiért képesek erre, akkor a baráttal való szakításnak, az ígéret meg nem tartásának súlyos következményei vannak. Következményei bennünk, s következményei azokra nézve, akik a körülményeket úgy alakították, hogy barátunk ellen forduljunk. Nincs annál veszedelmesebb, mint hogy a mozgalomban nőtt emberi kapcsolatainkat így vagy úgy meg akarják rontani, legyen az erre vállalkozó Aczél György vagy Kis János, Debreczeni József vagy Antall József. Ennek a laktanyabarátságnak az összeomlása 1989 őszén kezdődött. A lakiteleki Atyák megígérték Pozsgay Imrének, az egyetlennek, aki a tisztikarból barátkozott velük, aki segítette őket, hogy támogatni fogják a köztársasági elnökség elnyerésében. Támogatják, mert alkalmas köztársasági elnöknek. Támogatják, mert a „lengyel séma” szerint Moszkva csak egy reformkommunista biztosítékkal fogadja el az átmenetet. És végül támogatják, mert a barátjuk, aki együtt fog működni velük, segíteni fogja őket a kormányzásban. A körülmények hatására meg kellett szegniük az ígéretüket, cserben kellett hagyniuk Pozsgay Imrét. Ez a szószegés mély és gyógyíthatatlan sebet ütött. Következménye Bíró Zoltán nyílt, és Csoóri Sándor takargatott eltávolodása. És következménye, hogy a körülmények alakításáért az Alapító Atyák a zsaroló judeoliberális szabaddemokratákat vádolták és vádolják ma is. (Az nem zavarja őket, hogy a szabaddemokraták minden ügyessége kárba veszett volna, ha nem indul meg a föld Kelet-Németországban és Csehszlovákiában, ha az MSZMP nem ilyen rosszul alakul át, és nem vesznek maguk a reformkommunisták is össze egymással, ha a társadalom egy része nem képzeli bele magát 1956-ba, egyszóval, ha a társadalom többségének nem lesz elege bármiféle kommunistaságból, legyen az reformer vagy ortodox. Semmilyen összeesküvő nem tudta volna véghezvinni azt, ami magától bekövetkezett.) Hagyták Bíró Zoltánt megsértődni és elmenni. Nem szívesen, de hagyták. Bíró nem nyugodott bele a szószegésbe, s nem fogadta el az 1990 tavaszi MDF-SZDSZ-paktumot. Vele nem lehetett elhitetni, hogy Antall József külső kényszer hatása alatt cselekedett. Pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hogy a paktum igazi előkészítője, haszonélvezője Antall József. Csoóri Sándorral sem tudták ezt lenyeletni. Csoóri Sándor, majd Kiss Gy. Csaba a paktumot egy kamarillapolitika, egy úri, labanc politika kezdetének látták. „Eddig verekedtünk / S csak mi verekedtünk: / Nemesurak fognak most már / Pártot ütni, verekedni / Szegény mihelyettünk. // Most már nagyon jó lesz, / Nem póki, nem véres: / Nemesurak értenek jól / A finomabb fringiához / S az egymás fejéhez.” Adynál két kuruc így beszélget: Hagyták magukat kihagyni. Kimaradtak. Barátaik továbbszolgáltak. Jött Csurka István dolgozata. Az Alapító Atyák bizonnyal egyetértettek Csurka bírálatának java részével. Ugyanúgy helytelenítették az Antall-féle paktumpolitikát, a kormányzati tehetetlenséget, a sorskérdésektől való elfordulást, miként Csurka. Ugyanúgy hittek és hisznek abban, hogy létezik egy nemzetközi és nemzeten belüli összeesküvés, amely megakadályozta, hogy a magyar demokraták tiszta és szép szándékai a nemzet érdekében valóra váljanak. Ugyanúgy elítélték a liberális televíziót és rádiót, amely félrevezeti, elkedvetleníti, fáradttá és meggyötörtté teszi az országot. Ugyanúgy rehabilitálták volna Pozsgay Imrét és a népben-nemzetben gondolkodó reformkommunistákat. S végül ugyancsak helyeselték, hogy előbb vagy utóbb meg kell oldani Antall József utódlásának kérdését. Ami nem tetszett Csurka dolgozatában, az az, hogy széthúzást visz a pártba, széthúzást visz a társadalomba akkor, amikor éppenséggel összetartanunk kellene. Egyetértettek Csurka diagnózisával, terápiájában is sok igazságot láttak, csak az időszerűségét nem fogadták, nem fogadhatták el. „Éppen mert minden oldalról ellenségekkel vagyunk körülvéve, mert ellenfeleink a megosztásunkat akarják, ilyenkor nem szabad ezt tenned, Pista. Látod-e, hogy még Szabad György is, aki barátunk, aki Lakiteleken fontos beszédet mondott, nos még ő sem tudja elfogadni a gondolataidat. Akkor képzeld el, hogy milyen következményei lehetnek szavaidnak a pártban és az országban. Magyar ember ilyenkor félreteszi a sérelmeit, gyűlöleteit, és nem viszi azokat az ellenségek elé. Nem ad még több támadási felületet. Vagy megint elért a magyar átok, hogy egymásra utalt jó emberek egymást támadják?” De Csurkát „feláldozni” szószegés, barátságmegtagadás. Nem maradt más hátra, mint a felek győzködése: béküljetek meg. Szép dolog az igazság, még szebb a barátság. De Csurka már nem békülhetett. Személyisége, politikai szerepe veszett volna el. Következmény: Für Lajos félreállása. Következmény: mindenről a magyar demokraták liberálisai tehetnek. Ha ők nem mérgesítik tovább a helyzetet, ha ők nem náciznak, ha ők nem népszerűsködnek ellenségeinknél a liberális sajtóban, akkor most nem kellene barátainkat elvesztenünk. Ki velük, ki a bajkeverőkkel! Az Alapító Atyák is kint vannak immár. Kár értük? Nem kár? Idejük lejárt. ARCMÁSOK Hiúz és vakond Szaltikov-Scsedrin egyik meséjében az ügyész úgy születik, hogy egyik szeme, mint a hiúzé, a másik, akár a vakondé. Az egyikkel élesen és világosan látja a maga és családja hasznát, a másik Bánhalmi János felvétele . KRITIKA