Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével

Uraim, ezért önök még felelni fognak 99 Beszélgetés Hankiss Elemérrel, a Magyar Televízió elnökével Teljes elképedéssel olvastam a maga fegyelmi tárgyalásairól szóló jegyzőkönyveket (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében), s benne Balsai Istvánt, akinek a fegyelmi meghall­gatás során egészen fantasztikus kérdezési tech­nikát sikerült érvényesítenie: nem mondta meg, mivel vádolja magát - még az sem zavarta, hogy ez törvényben előírt kötelezettsége volna -, ennél­fogva az sem volt tudható, mit miért kérdez; egy­szerűen megpróbálta magát behúzni a csőbe, hát­ha sikerül tévedésen, tudatlanságon vagy hazug­ságon kapnia, és végül diadalmasan a földbe ti­pornia. Nem sikerült neki, remélem, iskolát te­remtenie sem, se a fegyelmi tárgyalások lefolyta­tásában, se a magyar kérdezési kultúrában. A ha­sonló eljárás látszatát is kerülendő most azonnal megmondom, nem ártatlan érdeklődésből, hanem a vitatkozás szándékával kérdezem: maga szerint miről szólt a médiaháború? Nézze, a médiakonfliktus különböző emberek és csoportok számára különböző dolgokról szólt. Mást jelentett a nemzeti jobboldal, mást a kor­mány, mást az ellenzék és mást az állampolgár számára. Egy bizonyos ponton - 1991 nyarán - még számomra is gyökeresen megváltozott a je­lentése. Én ugyanis az egész feladatra azért vál­lalkoztam, mert úgy véltem, hogy a televízió a mindennapi valóság mellett a legnagyobb hatású eszköz arra, hogy átalakítsa az emberi tudat- és magatartásformákat. Amire legalább olyan nagy szükség volt - negyvenévi elnyomatás és három­negyed évszázad részleges, a politikában való részvételt csak kevesek számára lehetővé tevő, késő feudális és tekintélyuralmi elvekkel kevere­dő demokrácia után­­, mint a gazdasági, társadal­mi és politikai átalakulásra. Úgy véltem, a televí­zió segítségével a magyar társadalom könnyeb­ben megtanulja majd, mi az, hogy demokrácia, mi az, hogy Európa, huszadik század, igazi ma­gyarság. A lehetőség erre, sok szerencsés körül­mény összjátékának eredményeképpen, adva is volt 1990 őszén. Ennek azonban a következő két évben csak egy részét sikerült megvalósítanunk, sok szerencsétlen körülmény következtében. Főként azért, mert a politika hamarabb és dur­vábban avatkozott be a televízió belső életébe, mint amire számítani lehetett. Az első média­cse­tepaték már ’90 október-novemberében kitörtek, hiszen jött a taxissztrájk, a hordóügy, egyéb prob­lémák, és decemberben, az intendánsok kinevezé­se után, a költségvetési vita heteiben már lángol­tak a szenvedélyek. Alig volt tehát két hónapunk arra, hogy normálisan lélegezzünk és dolgoz­zunk, máris belekényszerültünk azokba a politi­kai konfliktusokba, amelyek aztán a következő két évet teljesen lefoglalták. Tehát azzal is mente­gethetném magam, hogy egyszerűen azért nem sikerült az eredeti terv, mert nem maradt rá erő, energia és agy - a napi politikai küzdelem min­den erőnket elvitte. Megnehezítette a helyzetet az is, hogy gyakor­latlan voltam egy ilyen nagy intézmény vezetésé­ben, és ajtóstul rohantam a házba. A tervek, ame­lyeket a lehető legjobb hazai és külföldi szakem­berekkel dolgoztunk ki, hogy a televíziót modern nyugat-európai közszolgálati televízióvá formál­juk át, az intézmény gyökeres átalakítását tűzték ki célul. Ami természetesen rengeteg, túl sok ér­deket sértett, és az emberek egy részét természe­tesen szembefordította ezekkel az elképzelések­kel. Körülbelül egy évbe tellett, míg a munkatár­saim többsége elfogadta azt az új felállást, ame­lyet kialakítottunk, és mire létrejöttek az új műhe­lyek, amelyek aztán már ’91 második felében va­lóban európai szintű műsorokat tudtak készíteni. Nyilvánvaló, hogy politikai ellenfeleink könnyen kihasználhatták ennek az átmeneti megrázkódta­tásnak a nehézségeit. Meg is lepte őket, amikor ’92 márciusában - a médiaháború akkor fordult igazán élesre - a televízió munkatársainak túl­nyomó többsége mögénk állt a kívülről jövő poli­tikai támadásokkal szemben. A részleges kudarc oka az is, hogy nem min­dig és nem azonnal találtam meg a megfelelő munkatársakat. Mert milyen emberekre lett volna inkább szükség, ha már ezt mondja ? Olyanokra először is, akik nem mennek bele túl korán és túl gyorsan a politikai hisztériákba. Em­lékszik, a váltások után túl hamar elárasztotta az egész politikát és a nyilvánosságot az emocionali­­tás, az előítéletek, félelmek, gyűlöletek hangula­ta. Ennek a hatása alól nyilvánvalóan kollégáim sem tudták kivonni magukat. Nagyon jól emlék­szem azokra a hetekre, bármi történt az ország­ban, bármit csinált a kormány vagy az ellenzék, ők naponta ötször-hatszor robbantak be a szo­bámba, hisztériás állapotban. Ami magánembe­reknél rendben van, de újságíróknál elfogadhatat­lan, mert rontja az elemzőkészséget, a tisztánlá­tást, a semlegesség egyébként is nehezen létre­hozható fegyelmét. A műsorokban ez szerencsére nem érződött, vagy legfeljebb csak az ezredrésze. De voltak például olyanok, akiknek az első nehéz pillanatban inukba szállt a bátorságuk és cserben­hagytak. Ami önmagában nem baj, mert került helyettük alkalmasabb vezető, de megint csak tá­madási felületet adtak ezzel a külső ellenfelek­nek. Aztán: olyanokra lett volna szükség, akik hisznek abban, hogy a televízióval lehet segíteni egy társadalom öneszmélését, önmegismerését, és ezt a munkájukkal meg is próbálják elősegíteni. Aztán: akik nem pártokban, hanem társadalom­ban gondolkoznak. Aztán: akik szembe tudnak nézni a saját múltjukkal. Átállni egy új szemlélet­re nyilvánvalóan nehéz volt, hiszen sokan közü­lük abban nőttek fel, hogy az adott politikai hatal­mat kell a televíziónak szolgálnia. De még azok­nak is nehéz volt az átállás­­ a legjobbaknak­­, akik már az elmúlt években-évtizedekben is min­den lehetőséget kihasználtak, hogy az adott hata­lommal szemben tisztességes és kritikus újságírói munkát végezzenek, mert egy demokráciában nyilvánvalóan mások a hatalom és a nyilvánosság játékszabályai. Aztán, akik segítettek volna ab­ban, hogy ezt a borzalmas szakadékot, amely az elmúlt két-három évben rettenetesen szétnyílt - ezt az urbánus-nem urbánus, vagy narodnyik és európai, „nemzeti” és „kozmopolita” szakadékot­­ át lehessen hidalni. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, hogy ’91 elejétől belementem a politikai harcba, túl gyor­san és túl mélyen, de úgy véltem, a televízió füg­getlenségének, autonómiájának a megvédése mindennél fontosabb kötelességünk. De állítom, mindent elkövettünk, hogy ennek a műsorkészítés ne lássa kárát. És ebben az is segített, hogy az átalakítás koncepciója szerint a televízió elnöke egyébként sem szól bele közvetlenül a napi mű­sorkészítésbe, ez a két csatorna intendatúrájának, illetve a 20-30 alkotóműhelynek, a produceri iro­dáknak a felelőssége. Vagyis én és néhány közeli munkatársam foglalkozhattunk a televízió önálló­ságának védelmével, a műsorkészítés avatott ke­zekben maradt. Két dolog számomra kérdéses az állításaiból. Először is, hogy pártpolitikai kötődéseket látott választott munkatársainál. Nekem ugyanis válto­zatlanul az a meggyőződésem, hogy a pártok sze­rint elrendezett világ őrületét a koalíció és a kor-Rédei Ferenc felvétele 13

Next