Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével
Uraim, ezért önök még felelni fognak 99 Beszélgetés Hankiss Elemérrel, a Magyar Televízió elnökével Teljes elképedéssel olvastam a maga fegyelmi tárgyalásairól szóló jegyzőkönyveket (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében), s benne Balsai Istvánt, akinek a fegyelmi meghallgatás során egészen fantasztikus kérdezési technikát sikerült érvényesítenie: nem mondta meg, mivel vádolja magát - még az sem zavarta, hogy ez törvényben előírt kötelezettsége volna -, ennélfogva az sem volt tudható, mit miért kérdez; egyszerűen megpróbálta magát behúzni a csőbe, hátha sikerül tévedésen, tudatlanságon vagy hazugságon kapnia, és végül diadalmasan a földbe tipornia. Nem sikerült neki, remélem, iskolát teremtenie sem, se a fegyelmi tárgyalások lefolytatásában, se a magyar kérdezési kultúrában. A hasonló eljárás látszatát is kerülendő most azonnal megmondom, nem ártatlan érdeklődésből, hanem a vitatkozás szándékával kérdezem: maga szerint miről szólt a médiaháború? Nézze, a médiakonfliktus különböző emberek és csoportok számára különböző dolgokról szólt. Mást jelentett a nemzeti jobboldal, mást a kormány, mást az ellenzék és mást az állampolgár számára. Egy bizonyos ponton - 1991 nyarán - még számomra is gyökeresen megváltozott a jelentése. Én ugyanis az egész feladatra azért vállalkoztam, mert úgy véltem, hogy a televízió a mindennapi valóság mellett a legnagyobb hatású eszköz arra, hogy átalakítsa az emberi tudat- és magatartásformákat. Amire legalább olyan nagy szükség volt - negyvenévi elnyomatás és háromnegyed évszázad részleges, a politikában való részvételt csak kevesek számára lehetővé tevő, késő feudális és tekintélyuralmi elvekkel keveredő demokrácia után, mint a gazdasági, társadalmi és politikai átalakulásra. Úgy véltem, a televízió segítségével a magyar társadalom könnyebben megtanulja majd, mi az, hogy demokrácia, mi az, hogy Európa, huszadik század, igazi magyarság. A lehetőség erre, sok szerencsés körülmény összjátékának eredményeképpen, adva is volt 1990 őszén. Ennek azonban a következő két évben csak egy részét sikerült megvalósítanunk, sok szerencsétlen körülmény következtében. Főként azért, mert a politika hamarabb és durvábban avatkozott be a televízió belső életébe, mint amire számítani lehetett. Az első médiacsetepaték már ’90 október-novemberében kitörtek, hiszen jött a taxissztrájk, a hordóügy, egyéb problémák, és decemberben, az intendánsok kinevezése után, a költségvetési vita heteiben már lángoltak a szenvedélyek. Alig volt tehát két hónapunk arra, hogy normálisan lélegezzünk és dolgozzunk, máris belekényszerültünk azokba a politikai konfliktusokba, amelyek aztán a következő két évet teljesen lefoglalták. Tehát azzal is mentegethetném magam, hogy egyszerűen azért nem sikerült az eredeti terv, mert nem maradt rá erő, energia és agy - a napi politikai küzdelem minden erőnket elvitte. Megnehezítette a helyzetet az is, hogy gyakorlatlan voltam egy ilyen nagy intézmény vezetésében, és ajtóstul rohantam a házba. A tervek, amelyeket a lehető legjobb hazai és külföldi szakemberekkel dolgoztunk ki, hogy a televíziót modern nyugat-európai közszolgálati televízióvá formáljuk át, az intézmény gyökeres átalakítását tűzték ki célul. Ami természetesen rengeteg, túl sok érdeket sértett, és az emberek egy részét természetesen szembefordította ezekkel az elképzelésekkel. Körülbelül egy évbe tellett, míg a munkatársaim többsége elfogadta azt az új felállást, amelyet kialakítottunk, és mire létrejöttek az új műhelyek, amelyek aztán már ’91 második felében valóban európai szintű műsorokat tudtak készíteni. Nyilvánvaló, hogy politikai ellenfeleink könnyen kihasználhatták ennek az átmeneti megrázkódtatásnak a nehézségeit. Meg is lepte őket, amikor ’92 márciusában - a médiaháború akkor fordult igazán élesre - a televízió munkatársainak túlnyomó többsége mögénk állt a kívülről jövő politikai támadásokkal szemben. A részleges kudarc oka az is, hogy nem mindig és nem azonnal találtam meg a megfelelő munkatársakat. Mert milyen emberekre lett volna inkább szükség, ha már ezt mondja ? Olyanokra először is, akik nem mennek bele túl korán és túl gyorsan a politikai hisztériákba. Emlékszik, a váltások után túl hamar elárasztotta az egész politikát és a nyilvánosságot az emocionalitás, az előítéletek, félelmek, gyűlöletek hangulata. Ennek a hatása alól nyilvánvalóan kollégáim sem tudták kivonni magukat. Nagyon jól emlékszem azokra a hetekre, bármi történt az országban, bármit csinált a kormány vagy az ellenzék, ők naponta ötször-hatszor robbantak be a szobámba, hisztériás állapotban. Ami magánembereknél rendben van, de újságíróknál elfogadhatatlan, mert rontja az elemzőkészséget, a tisztánlátást, a semlegesség egyébként is nehezen létrehozható fegyelmét. A műsorokban ez szerencsére nem érződött, vagy legfeljebb csak az ezredrésze. De voltak például olyanok, akiknek az első nehéz pillanatban inukba szállt a bátorságuk és cserbenhagytak. Ami önmagában nem baj, mert került helyettük alkalmasabb vezető, de megint csak támadási felületet adtak ezzel a külső ellenfeleknek. Aztán: olyanokra lett volna szükség, akik hisznek abban, hogy a televízióval lehet segíteni egy társadalom öneszmélését, önmegismerését, és ezt a munkájukkal meg is próbálják elősegíteni. Aztán: akik nem pártokban, hanem társadalomban gondolkoznak. Aztán: akik szembe tudnak nézni a saját múltjukkal. Átállni egy új szemléletre nyilvánvalóan nehéz volt, hiszen sokan közülük abban nőttek fel, hogy az adott politikai hatalmat kell a televíziónak szolgálnia. De még azoknak is nehéz volt az átállás a legjobbaknak, akik már az elmúlt években-évtizedekben is minden lehetőséget kihasználtak, hogy az adott hatalommal szemben tisztességes és kritikus újságírói munkát végezzenek, mert egy demokráciában nyilvánvalóan mások a hatalom és a nyilvánosság játékszabályai. Aztán, akik segítettek volna abban, hogy ezt a borzalmas szakadékot, amely az elmúlt két-három évben rettenetesen szétnyílt - ezt az urbánus-nem urbánus, vagy narodnyik és európai, „nemzeti” és „kozmopolita” szakadékot át lehessen hidalni. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, hogy ’91 elejétől belementem a politikai harcba, túl gyorsan és túl mélyen, de úgy véltem, a televízió függetlenségének, autonómiájának a megvédése mindennél fontosabb kötelességünk. De állítom, mindent elkövettünk, hogy ennek a műsorkészítés ne lássa kárát. És ebben az is segített, hogy az átalakítás koncepciója szerint a televízió elnöke egyébként sem szól bele közvetlenül a napi műsorkészítésbe, ez a két csatorna intendatúrájának, illetve a 20-30 alkotóműhelynek, a produceri irodáknak a felelőssége. Vagyis én és néhány közeli munkatársam foglalkozhattunk a televízió önállóságának védelmével, a műsorkészítés avatott kezekben maradt. Két dolog számomra kérdéses az állításaiból. Először is, hogy pártpolitikai kötődéseket látott választott munkatársainál. Nekem ugyanis változatlanul az a meggyőződésem, hogy a pártok szerint elrendezett világ őrületét a koalíció és a kor-Rédei Ferenc felvétele 13