Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével

Boros Jenő felvétele mány szórta szét, és hogy nem szabad átvenni ezt a kategorizálást. Ettől persze még lehet, hogy a maga munkatársainál vagy egy részüknél való­ban kimutathatók voltak pártvonzalmak. Csak szeretném tisztázni, hogy erről van-e valóban szó, vagy arról, hogy meggyőződésük és az újságírás­ról vallott fogalmaik szerint, a sajtószabadság szakmai szabályainak eleget téve voltak olyanok, amilyenek - s ettől óhatatlanul a liberális oldalra kerültek. Ez régi kérdés, de három év után is kér­dés, sajnos. Régi kérdés, egyébként az általam ismert demok­ratikus társadalmak többségében a sajtó nagyob­bik, és általában jobbik fele erősen kritikus a mindenkori kormánnyal szemben. Ami nem pár­tosságot vagy pártelfogultságot jelent, valóban a sajtószabadság és a sajtóetika alapelveiből követ­kezik. Hiszen az újságírónak elsőrendű kötelessé­ge, hogy olvasói számára lehetővé tegye az or­szágban és a világban történő események kritikus megértését, és mivel a mindenkori kormányok döntő mértékben határozzák meg az emberek éle­tét, első helyen szerepel ebben a munkában a kor­mánypolitika kritikája. Én azonban az imént arra céloztam, hogy úgy vélem, Magyarországon a vá­lasztások után az írott sajtó elcsúszott, elfogulttá vált, kiegyensúlyozatlan volt. Több volt benne a szenvedély és a választások eredménye fölött ér­zett csalódás, mint a reális értékelésre való haj­lam. Sok újságíró képtelen volt a semlegességnek arra a szintjére emelkedni, amelyen egy újságíró­nak dolgoznia kell, függetlenül attól, hogy mit érez a szívében. És ’91 elejére, mikorra az újság­írók és a sajtó legjava felnőtt a feladathoz, Antall Józsefék már megsértődtek. Más kérdés, hogy az ezer problémától és saját tapasztalatlanságától, gyengeségétől szorongatott kormány akkor is megsértődött volna, ha a sajtó az első pillanattól kiegyensúlyozott és tárgyilagosan kritikus lett volna. Maga szerint a sajtónak nem kellett volna vagy kevésbé élesen kellett volna reagálnia azokra az abszurd elképzelésekre, amelyeket a kormány na­gyon gyorsan közhírré tett? És ez nem a hordó­botránnyal meg a taxisblokáddal kezdődött, ha­nem a hitoktatási kormánytervekkel, a Pallas és a Hungaroton vezetőváltási botrányaival, a máso­dik világháború megítélése körüli rémlátásokkal, a ’47-es tulajdoni állapotokkal stb. De minderre reagálnia kellett, csak valószínűleg kevesebb hisztériával. Úgy érzem, kevés volt az elemzőkészség, és sok volt a gyors ítélet. Ez az arány aztán a későbbiekben helyreállt. A másik kérdésem a politikai konfliktusokra vo­natkozik. A fegyelmi tárgyalásán azt mondta, nem akar ebből az egész ügyből politikai botrányt csi­nálni, mert magának az ország politikai stabilitá­sa fontosabb, semhogy politikai eszközökkel vág­jon vissza politikai támadásokra. Bennem viszont az merült fel, hogy ha az embert ennyire létében támadják politikai okokból, folyamatosan és nem is titkoltan, nem az-e a politikai destabilizáció, ha nem mondja el, amit tud vagy hisz az ellene folyó politikai háborúról, hanem úgy csinál, mintha ez pusztán szakmai vagy jogi kérdés lenne? Ez segí­tené-e azt az eszmélődési folyamatot, amelyért maga elvállalta az elnökséget? Egyrészt nem volt más eszközünk, mint a jog. Politikai hatalom nincs, és ne is legyen egy tévé­elnök kezében. Az csak a képviselők kezében van, tehát az az ellenzéki pártok dolga volt, hogy annyi hatalommal, amennyi van nekik, ebben a küzdelemben részt vegyenek. Gombár Csabának és nekem még arra sem volt jogunk, hogy a kor­mány magatartásával kapcsolatos kritikai meg­jegyzéseinket elmondjuk, mert arra esküdtünk föl, hogy semlegesek maradunk a pártok közti harcban. A televízió és a rádió persze a kezünk­ben volt, és ez nagyon erős eszköz, de eldöntöt­tük, hogy nem használjuk ebben a küzdelemben, és mindent megtettünk annak érdekében, hogy mások se használhassák politikai célokra. Én egyszer tettem kísérletet rá, hogy közvetlenül hassak a politikára, mikor a ’90-es költségvetési tárgyalás utolsó perceiben beszéltem a tévében, mert úgy gondoltam, el kell mondani az állam­polgároknak és a képviselőknek, hogy a tervezett döntés milyen veszélyeket rejt magában. Talán ezt sem lett volna szabad. Tehát csak jogi eszkö­zeink voltak a két intézmény autonómiájának megvédésére, illetve használhattuk még a nyilvá­nosságot és a politikai retorikát mint fegyvert. És úgy vélem, ezek a törekvéseink nem voltak telje­sen sikertelenek, ha ’92 végén megszavaztatják a közvéleményt, hogy vajon kinek van igaza, a kor­mánynak vagy nekünk, mi kaptuk volna a kedve­zőbb megítélést. Másrészt az a tény, hogy noha ellenfeleink - és itt a jobboldali urakra és csoportokra gondolok - durva eszközökkel is támadtak, viszont mi min­dig igyekeztünk megőrizni a higgadtságunkat, és nem éltünk olyan alantas eszközökkel, mint ők, talán a hazai közéleti erkölcsökre is kedvező ha­tással lehetett. A harmadik kérdés lehetne itt az, hogy miért nem mondtunk el nyilvánosan olyan dolgokat, ame­lyek a színfalak mö­gött játszódtak. Egy­részt olyan túl sok dolog nem játszódott le a színfalak mögött. Másrészt újra csak azt válaszolhatom, hogy majd ha eljön az ideje, elmondjuk azt a kevés dolgot is, amit eddig nem mondtunk el. Ugyanis azt hi­szem, világos, hogy politikusok és közhi­vatalnokok közt foly­tatott zárt megbeszé­léseket nem lehet a másik fél engedélye nélkül elmesélni. Ha én egy évvel ezelőtt elmondom azt, hogy Antall Józsefnek már ’91 közepén sok fenntartása volt Csur­­káékkal szemben... Merthogy erről maga ezek szerint tudott... Igen, szó került róla a beszélgetések során. Az más kérdés, hogy Antall ennek ellenére átadta Csurkáéknak az egész médiaügyet. Pontosabban ’91 tavaszáig visszafogta őket, aztán mégis... Megfogalmazás kérdése. Én úgy látom, hogy sa­ját céljai érdekében nagyon is tudatosan használ­ta őket. Használta őket, igen. Másfelől meg félt, hogy el­veszíti őket. Úgy vélem, igen fontos volt számára Csurkáék szavazata a parlamentben. De ezt ne­kem nem volt jogom elmondani. Ma viszont már az egész nem érdekes, mert megtörtént a szakítás, és ennél már jóval többet elmondtak ők maguk egymásról. Mennyire volt rendszeres ez a kapcsolat Antall meg maga közt? Az első másfél évben, körülbelül ’92 márciusáig, tehát Nahlik Gábor alelnökségéig viszonylag gyakran beszélgettünk. De azt követően is kellett hogy kapcsolatuk le­gyen, hiszen a fegyelmi tárgyalásán arról is be­szélt, hogy Antall azt mondta magának, nem akarja Nahlikra bízni a televíziót, mert Nahlik al­kalmatlan. Persze, beszéltünk mi azt követően is, csak jóval ritkábban. Egyébként minden más pártelnökkel is tartottam a kapcsolatot. Próbáltam utánozni a nyugati kollégáimat, akikről tudom, hogy munká­juk egyik fontos része a pártokkal, politikai és társadalmi erőkkel való kapcsolattartás. Én ezt nem csináltam olyan rendszeresen, de azért talál­koztam mindenkivel, aki hajlandó volt velem ta­lálkozni. Antall-lal nagyjából annyiszor beszél­tem, mint az SZDSZ azon képviselőivel, akik ezen a területen dolgoztak, vagy a Fidesz és az MSZP szakértőivel. A kereszténydemokraták so­ha nem álltak velem szóba, úgyhogy velük nem sikerült találkoznom. Maga kezdeményezett volna, ők meg levegőnek nézték magát? Ó, kétszer írtam levelet nekik! Nem is válaszol­tak. Pedig akkor még nem vesztünk össze olyan mértékben, mint később. Torgyánnal időnként le­ültünk, mikor még megvolt a párt, bár nem fi­gyelt oda soha, mit beszélek, nem ért rá. De én azért elmondtam, hogy ezek a terveink, ahogy az ilyenkor szokás. Egyébként nem arra utaltam, hogy menet közben el kellett volna mondaniuk ilyen információkat, mert szerintem is más a dolog természete. Hanem arra, hogy maga megpróbálta más keretek közé kényszeríteni ezt a konfliktust, mint ahol az kirob­bant, és ennek voltak bizonyos következményei. Többször olvastam, hogy maga általában a poli­tikai pártok és általában a parlament felelősségé­ről beszélt médiaügyben, az első költségvetési büntető restrikciónál éppúgy, mint most év végén, mikor a miniszterelnökség költségvetésébe rakták a két intézményt. De azt is mondta, hogy a ma­gyar parlament - így - csődje az, ami a média­­törvénnyel történt. Szóval végig hajlamos volt, úgy láttam, a differenciálatlan fogalmazásra a politikai felelősség tekintetében, amit épphogy a közvélemény szempontjából tartok veszélyesnek, amely enélkül sincs igazán tisztában a parlamenti demokrácia működésével és felelősségi rendsze­rével. Az ilyen megfogalmazásait én azzal az óva­tossággal magyaráztam, amellyel maga ezt a tisz­tán politikai ügyet más szférába szerette volna el­helyezni, és ezzel egyben csitítani vagy csillapíta­ni. De még így is kérdés számomra, hogy nem volt-e ez hiba ? Valóban nagyon fontosnak éreztem, hogy a saját lehetőségeimen belül csitítsam ezt a konfliktust, amelyet rendkívül kártékonynak tartottam. Másfe­lől viszont úgy emlékszem, mindig elmondtam, 14 KRITIKA

Next