Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével
Boros Jenő felvétele mány szórta szét, és hogy nem szabad átvenni ezt a kategorizálást. Ettől persze még lehet, hogy a maga munkatársainál vagy egy részüknél valóban kimutathatók voltak pártvonzalmak. Csak szeretném tisztázni, hogy erről van-e valóban szó, vagy arról, hogy meggyőződésük és az újságírásról vallott fogalmaik szerint, a sajtószabadság szakmai szabályainak eleget téve voltak olyanok, amilyenek - s ettől óhatatlanul a liberális oldalra kerültek. Ez régi kérdés, de három év után is kérdés, sajnos. Régi kérdés, egyébként az általam ismert demokratikus társadalmak többségében a sajtó nagyobbik, és általában jobbik fele erősen kritikus a mindenkori kormánnyal szemben. Ami nem pártosságot vagy pártelfogultságot jelent, valóban a sajtószabadság és a sajtóetika alapelveiből következik. Hiszen az újságírónak elsőrendű kötelessége, hogy olvasói számára lehetővé tegye az országban és a világban történő események kritikus megértését, és mivel a mindenkori kormányok döntő mértékben határozzák meg az emberek életét, első helyen szerepel ebben a munkában a kormánypolitika kritikája. Én azonban az imént arra céloztam, hogy úgy vélem, Magyarországon a választások után az írott sajtó elcsúszott, elfogulttá vált, kiegyensúlyozatlan volt. Több volt benne a szenvedély és a választások eredménye fölött érzett csalódás, mint a reális értékelésre való hajlam. Sok újságíró képtelen volt a semlegességnek arra a szintjére emelkedni, amelyen egy újságírónak dolgoznia kell, függetlenül attól, hogy mit érez a szívében. És ’91 elejére, mikorra az újságírók és a sajtó legjava felnőtt a feladathoz, Antall Józsefék már megsértődtek. Más kérdés, hogy az ezer problémától és saját tapasztalatlanságától, gyengeségétől szorongatott kormány akkor is megsértődött volna, ha a sajtó az első pillanattól kiegyensúlyozott és tárgyilagosan kritikus lett volna. Maga szerint a sajtónak nem kellett volna vagy kevésbé élesen kellett volna reagálnia azokra az abszurd elképzelésekre, amelyeket a kormány nagyon gyorsan közhírré tett? És ez nem a hordóbotránnyal meg a taxisblokáddal kezdődött, hanem a hitoktatási kormánytervekkel, a Pallas és a Hungaroton vezetőváltási botrányaival, a második világháború megítélése körüli rémlátásokkal, a ’47-es tulajdoni állapotokkal stb. De minderre reagálnia kellett, csak valószínűleg kevesebb hisztériával. Úgy érzem, kevés volt az elemzőkészség, és sok volt a gyors ítélet. Ez az arány aztán a későbbiekben helyreállt. A másik kérdésem a politikai konfliktusokra vonatkozik. A fegyelmi tárgyalásán azt mondta, nem akar ebből az egész ügyből politikai botrányt csinálni, mert magának az ország politikai stabilitása fontosabb, semhogy politikai eszközökkel vágjon vissza politikai támadásokra. Bennem viszont az merült fel, hogy ha az embert ennyire létében támadják politikai okokból, folyamatosan és nem is titkoltan, nem az-e a politikai destabilizáció, ha nem mondja el, amit tud vagy hisz az ellene folyó politikai háborúról, hanem úgy csinál, mintha ez pusztán szakmai vagy jogi kérdés lenne? Ez segítené-e azt az eszmélődési folyamatot, amelyért maga elvállalta az elnökséget? Egyrészt nem volt más eszközünk, mint a jog. Politikai hatalom nincs, és ne is legyen egy tévéelnök kezében. Az csak a képviselők kezében van, tehát az az ellenzéki pártok dolga volt, hogy annyi hatalommal, amennyi van nekik, ebben a küzdelemben részt vegyenek. Gombár Csabának és nekem még arra sem volt jogunk, hogy a kormány magatartásával kapcsolatos kritikai megjegyzéseinket elmondjuk, mert arra esküdtünk föl, hogy semlegesek maradunk a pártok közti harcban. A televízió és a rádió persze a kezünkben volt, és ez nagyon erős eszköz, de eldöntöttük, hogy nem használjuk ebben a küzdelemben, és mindent megtettünk annak érdekében, hogy mások se használhassák politikai célokra. Én egyszer tettem kísérletet rá, hogy közvetlenül hassak a politikára, mikor a ’90-es költségvetési tárgyalás utolsó perceiben beszéltem a tévében, mert úgy gondoltam, el kell mondani az állampolgároknak és a képviselőknek, hogy a tervezett döntés milyen veszélyeket rejt magában. Talán ezt sem lett volna szabad. Tehát csak jogi eszközeink voltak a két intézmény autonómiájának megvédésére, illetve használhattuk még a nyilvánosságot és a politikai retorikát mint fegyvert. És úgy vélem, ezek a törekvéseink nem voltak teljesen sikertelenek, ha ’92 végén megszavaztatják a közvéleményt, hogy vajon kinek van igaza, a kormánynak vagy nekünk, mi kaptuk volna a kedvezőbb megítélést. Másrészt az a tény, hogy noha ellenfeleink - és itt a jobboldali urakra és csoportokra gondolok - durva eszközökkel is támadtak, viszont mi mindig igyekeztünk megőrizni a higgadtságunkat, és nem éltünk olyan alantas eszközökkel, mint ők, talán a hazai közéleti erkölcsökre is kedvező hatással lehetett. A harmadik kérdés lehetne itt az, hogy miért nem mondtunk el nyilvánosan olyan dolgokat, amelyek a színfalak mögött játszódtak. Egyrészt olyan túl sok dolog nem játszódott le a színfalak mögött. Másrészt újra csak azt válaszolhatom, hogy majd ha eljön az ideje, elmondjuk azt a kevés dolgot is, amit eddig nem mondtunk el. Ugyanis azt hiszem, világos, hogy politikusok és közhivatalnokok közt folytatott zárt megbeszéléseket nem lehet a másik fél engedélye nélkül elmesélni. Ha én egy évvel ezelőtt elmondom azt, hogy Antall Józsefnek már ’91 közepén sok fenntartása volt Csurkáékkal szemben... Merthogy erről maga ezek szerint tudott... Igen, szó került róla a beszélgetések során. Az más kérdés, hogy Antall ennek ellenére átadta Csurkáéknak az egész médiaügyet. Pontosabban ’91 tavaszáig visszafogta őket, aztán mégis... Megfogalmazás kérdése. Én úgy látom, hogy saját céljai érdekében nagyon is tudatosan használta őket. Használta őket, igen. Másfelől meg félt, hogy elveszíti őket. Úgy vélem, igen fontos volt számára Csurkáék szavazata a parlamentben. De ezt nekem nem volt jogom elmondani. Ma viszont már az egész nem érdekes, mert megtörtént a szakítás, és ennél már jóval többet elmondtak ők maguk egymásról. Mennyire volt rendszeres ez a kapcsolat Antall meg maga közt? Az első másfél évben, körülbelül ’92 márciusáig, tehát Nahlik Gábor alelnökségéig viszonylag gyakran beszélgettünk. De azt követően is kellett hogy kapcsolatuk legyen, hiszen a fegyelmi tárgyalásán arról is beszélt, hogy Antall azt mondta magának, nem akarja Nahlikra bízni a televíziót, mert Nahlik alkalmatlan. Persze, beszéltünk mi azt követően is, csak jóval ritkábban. Egyébként minden más pártelnökkel is tartottam a kapcsolatot. Próbáltam utánozni a nyugati kollégáimat, akikről tudom, hogy munkájuk egyik fontos része a pártokkal, politikai és társadalmi erőkkel való kapcsolattartás. Én ezt nem csináltam olyan rendszeresen, de azért találkoztam mindenkivel, aki hajlandó volt velem találkozni. Antall-lal nagyjából annyiszor beszéltem, mint az SZDSZ azon képviselőivel, akik ezen a területen dolgoztak, vagy a Fidesz és az MSZP szakértőivel. A kereszténydemokraták soha nem álltak velem szóba, úgyhogy velük nem sikerült találkoznom. Maga kezdeményezett volna, ők meg levegőnek nézték magát? Ó, kétszer írtam levelet nekik! Nem is válaszoltak. Pedig akkor még nem vesztünk össze olyan mértékben, mint később. Torgyánnal időnként leültünk, mikor még megvolt a párt, bár nem figyelt oda soha, mit beszélek, nem ért rá. De én azért elmondtam, hogy ezek a terveink, ahogy az ilyenkor szokás. Egyébként nem arra utaltam, hogy menet közben el kellett volna mondaniuk ilyen információkat, mert szerintem is más a dolog természete. Hanem arra, hogy maga megpróbálta más keretek közé kényszeríteni ezt a konfliktust, mint ahol az kirobbant, és ennek voltak bizonyos következményei. Többször olvastam, hogy maga általában a politikai pártok és általában a parlament felelősségéről beszélt médiaügyben, az első költségvetési büntető restrikciónál éppúgy, mint most év végén, mikor a miniszterelnökség költségvetésébe rakták a két intézményt. De azt is mondta, hogy a magyar parlament - így - csődje az, ami a médiatörvénnyel történt. Szóval végig hajlamos volt, úgy láttam, a differenciálatlan fogalmazásra a politikai felelősség tekintetében, amit épphogy a közvélemény szempontjából tartok veszélyesnek, amely enélkül sincs igazán tisztában a parlamenti demokrácia működésével és felelősségi rendszerével. Az ilyen megfogalmazásait én azzal az óvatossággal magyaráztam, amellyel maga ezt a tisztán politikai ügyet más szférába szerette volna elhelyezni, és ezzel egyben csitítani vagy csillapítani. De még így is kérdés számomra, hogy nem volt-e ez hiba ? Valóban nagyon fontosnak éreztem, hogy a saját lehetőségeimen belül csitítsam ezt a konfliktust, amelyet rendkívül kártékonynak tartottam. Másfelől viszont úgy emlékszem, mindig elmondtam, 14 KRITIKA