Kritika 22. (1993)

1993 / 3. szám - Perecz László: Képek a századvégről (Lengyel László: Tépelődés)

11PEE (Lengyel László: Tépelődés) (Borítók és címek) Ugyanaz a szerző, ugyan­az a könyvsorozat, ugyanaz az elegyes műfajú cikkgyűjtemény. Az előző kötet Lengyel László 1989-1990-es, a mostani 1991-1992-es írásait bocsátja közre a Magyarország felfedezése soro­zatában. Először a két címlapfotó és a két cím különb­sége ötlik szembe. A tavalyi kötet borítóján tüntetés. Március 15-e a Múzeumkertben, ünneplő tömeg, kokárdák, zászlók, a szóno­kot figyelő tekintetek. Az idei kötet borító­ján téli táj. Alkonyi erdő, a földön érintetlen porhó, a csupasz fatörzsek között bágyadt napsu­gár, az előtérben aprócska fa, száraz ágakkal, né­hány mutatóba maradt falevéllel. A két köteteim pedig: Micsoda év!, illetve: Tépelődés. A két borító és a két cím különbsége: két kor­szak különbsége­­ a forradalom és a konszolidá­ció koráé. (Weltgeist az újságosstandon) Kettőszáznegy­ven könyvoldalon ötvenkilenc cikk, a hasonló ter­jedelmű tavalyi kötethez képest több mint kétszer annyi. Újabb különbség, immár a dolog érdeméhez közelítő. Hogyan lesz a közgazdász kutatóból poli­tikai elemző, a politikai elemzőből napi publicista? Miként válik a monográfusból­ tanulmányíróból esszéista, az esszéistából hírlapíró? Lengyel László önreflexív szerző, a kérdést ma­ga is megfogalmazza. Válasza nem a tehetségkép­let sokoldalúságából, hanem az elvárási horizont megváltozásából indul ki. Nem azt mondja tehát, hogy én, a szerző, íme mi mindenre vagyok képes: könnyedén váltogatom a műfajokat, tudósból zsur­­naliszta-szépíró leszek. Hanem azt, hogy minderre rákényszerülök: ha azt akarom, hogy figyeljenek rám, új és új műfajokkal kell megpróbálkoznom. Az antivilág válságát még könyvben lehetett körül­járni, a forradalom alternatíváit még folyóirat-ta­nulmányban lehetett felvázolni, az új berendezke­désről már csak kisesszében-publicisztikában lehet szólni. Az új politikai elit nem monográfiát tanul­mányoz, nem folyóiratot olvas, az újságot lapozza át csupán. A Weltgeist a könyvtárakból és folyó­irat-olvasókból az újságosstandokra költözött. (Mit olvasunk?) Nehéz kérdés, s nem is biz­tos, hogy lényeges rá a válasz. E rövid cikkeket éppen bátor műfajtalanságuk teszi azzá, amivé. Az értelmezést megkönnyítendő mi most mégis három szövegtípust különítünk el. A kötetben foglalt cikkek között ugyanis, úgy tűnik, van esszé, van tárca és van novella. A három műfaj három valóságközelítés: az esszé a tudósé, a tárca az újságíróé, a novella a (szép)íróé. Az esszéírót az általános érdekli. A társadalmi folyamatok, a kapitalizmus fejlődése a gazdaság­ban, a demokrácia alakulása a politikában, az or­szág sorsa a régióban. Gondolati nyelven írott párlapos kistanulmányt fogalmaz hat, irodalmi idézetekkel színesítve. Az idézetek forrása a tel­jes múltbeli és kortársi magyar és világirodalom, a leggyak­rabban még­is a magyar polgári hagyomány. A legjobb példa itt az „An­napolis”. Eötvös-idézettel indul és zárul, a két idézet között a magyar politikai rendszer alterna­tíváinak könnyed kézzel rajzolt vázlata, 1991 ta­vaszáról. A megfogalmazott lehetőségek: a kor­mányválság, a hatpárti egyeztetés intézménye­sülése, a parlamenten kívüli erők megerősödése vagy a kormány „szakértelmesedése”. A lehető­ségek mellett mindenütt a valószínűséget erősítő és gyengítő tényezők számbavétele. Mindez négy könyvoldalon, gördülékeny stílusban, az elegáns tömörség bravúrjaként. A tárcaírót az egyedi érdekli. Az, ahogy a nagy társadalmi folyamatok beleszólnak a mindenna­pokba. Nem a gazdaságról, a politikáról, az ország­ról beszél, rólam, rólad és róla. Arról, ki hogyan éli meg és éli túl ezeket az éveket. A fogalmi nyelv képes beszédre vált, az irodalmi idézetek viszont megmaradnak. A példa a „Szomorú szociális piac­­gazdaság”. Kisesszének, törpetanulmánynak indul, arról van benne szó, hogy az új rend a szociális pi­acgazdaság jelszavával, a keresztény értékek nevé­ben hogyan folytatja az előző korszak „szociálpoli­tikáját”, az erős csoportok helyett hogyan rakja a terheket továbbra is a gyengékre. A kisesszé az utolsó mondatokban tárcává alakul: kiderül, a köz­­gazdasági meditáció apropója egy tragédia. Az, hogy nemrég halt meg a szerző barátjának újszülött gyermeke, működésképtelen inkubátorban, a le­pusztult kórházban. „Barátom nem sírt. Álltam a telefonnál. Hallgattunk.” A novellistát az egyediben felvillanó általános érdekli. Egyedi történetet mesél, mégis az átfogó folyamatokról szól. A sztoriban egyszerre megje­lenik a nagy egész. Ne féljünk a realizmuselmélet rozsdás fogalmaitól: a szerző itt intenzív totalitást hoz létre, típusokat alkot. Eltűnnek a teoretikus fogalmak, a nyelv irodalmira vált. Nincsenek im­már irodalmi idézetek sem: a szöveg maga lesz irodalom. A példa a „Miniszter” fiktív portréja. A kisember tündökléséről és bukásáról szól, az is­meretlenségből kiemelkedett középszer kápráza­tos karrierjéről, majd gyors zuhanásáról. Történe­tében ott az új politikai elit egésze. Mint bukott politikus, a novella végén a volt miniszter össze­fut a szerzővel. „Együtt mentünk néhány lépést. Mosolya keserű fintor. A miniszter meghalt. Az ember él.” (Portrék) A kötet csúcspontja bizonnyal há­rom politikusportré: Antall Józsefé, Kis Jánosé és Göncz Árpádé. Három arc, három életút, három mintaértékű személyiség. Hármójuk közül egye­dül a miniszterelnök készül tudatosan a politikai szerepre, a pártelnök kényszerből vállalja a politi­zálást, a köztársasági elnököt meg egyenesen a véletlen veti a politikába. Lengyel elemzése sze­rint mégis egyedül az ő, a köztársasági elnök mérlege pozitív. (Ész és szív) „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot örege­dett. Öregedett - bonyolultabb lett és gonoszabb.” A jellemzés minden magyar esszéíró örök mércéjé­től, a félelmetesen zseniális és zseniálisan félelme­tes Németh Lászlótól való. A hazai kapitalizmus megindulásának koráról szól, de napjainkra, a ha­zai kapitalizmus újraindulásának korára is igaz. Igen, az elmúlt három évben nem három évet, ha­nem három évtizedet öregedtünk, bonyolultabbak lettünk és gonoszabbak. Lengyel László könyve er­ről a bonyolultságról és gonoszságról szól. Ha évtizedek múlva olvassuk majd újra, bizo­nyosan nem gondolati elemzéseinek mélysége ra­gad meg: képeinek-leírásainak ereje. Hogyan is éltünk akkor, a századvégen, a második magyar Gründerzeit éveiben? Milyen volt újdonsült ban­kárnak lenni, munkavacsorán díszes étlapot tanul­mányozni, szemrebbenés nélkül fizetni a vagyon­ra rúgó cechet? Milyen nyugdíjas tanárnőnek, a hónap közepétől hideget enni, szégyenkezni, hogy az unokahúgunkékhoz üres kézzel kell beál­lítanunk? Milyen miniszternek, kiemelkedni az ismeretlenségből, bekerülni a politikai elitbe, majd az uralkodói kegy múltán, kihullani onnan? Milyen adminisztrátornak, hajnalban kelve angol szavakat magolni, rettegni a kirúgástól, elszen­vedni az ellenszenves kisfőnök szeszélyeit? A kapitalizmus, íme, itt van a nyakunkon. Na­gyon akartuk, most meg félünk tőle és utáljuk. Tudjuk, hogy nincs jobb nála, megszeretni még­sem tudjuk. Mást súg az eszünk, és mást a szí­vünk. Lengyel László kitűnő könyvében ez az ambivalencia is benne van. PERECZ LÁSZLÓ 31 KRITIKA

Next