Kritika 23. (1994)
1994 / 6. szám - Boros Géza: Újabb pesti szobrok
A kilencvenes évek budapesti köztéri szobrait bemutató sorozatunk ötödik útja a Podmaniczky térre vezet, ahol 1991 óta áll Kő Pál alkotása, a Podmaniczky-emlék. A mű témájánál fogva talán nem annyira érdekfeszítő, mint adott esetben egy politikai emlékmű, köztéri barangolásunk során azonban nem kerülhetjük meg, hogy egy ilyen művel is foglalkozzunk, hiszen „normális” esetben egy város új szobrai nem mártíremlékművek, nem szoborparkban felállított, lebontott emlékművek vagy szobortemetőből visszahelyezett régi művek, hanem díszítő- és emlékszobrok (netán „öncélú” kortárs plasztikai alkotások, melyek „csak” művészeti kérdéseket vetnek fel. Sajátos módon a pártállami időkben pont ez utóbbi bizonyult a leggyanúsabbnak.) Egy olyan rendszerben, ahol egy lakótelepi pingvinszobor felállítását is árgus szemekkel figyelte a helyi pártbizottság, magától értetődően nem akárkinek lehetett emlékszobrot állítani. Mai szemmel nézve nem igazán érthető, hogy például sokáig miért nem lehetett szobra vagy akár emléktáblája a főváros életében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1824 és 1907 között élt Podmaniczky Frigyesnek? (A főúri származás ténye önmagában nem túl meggyőző magyarázat.) Podmaniczky báró tevékeny élete során volt vármegyei aljegyző, huszárkapitány (a szabadságharc bukása után lefokozzák), lapszerkesztő és regényíró, az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa, felsőházi tag, a Szabadelvű Párt elnöke, akadémikus - amiért azonban az utókor leginkább számon tartja: több mint három évtizeden keresztül a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke. Működése idejére esik a főváros általános rendezési tervének kidolgozása, a közutak és sugárutak kiépítése, a dunai rakpartok kialakítása, Budapest világvárosias arculatának máig ható városépítészeti megalapozása. Már életében utcát neveztek el róla a mai Dózsa György úttól a Ferdinánd hídig a Nyugati pályaudvar telkét a fővárosnak adományozó Podmaniczky Lászlóról korábban elnevezett utca folytatásaként a Nagymező utcáig terjedő útszakasz kapta az ő nevét, mely utca ma teljes hosszában a Podmaniczky nevet viseli, a visszakereszteléskor ugyanis elfelejtettek különbséget tenni a két Podmaniczky között... Az elnevezés tényét 1933- ban a Nagymező utca sarkán elhelyezett emléktábla is megörökítette, melyet 1965-ben eltávolítottak, a Fővárosi Tanács ugyanis 1951-ben Rudas Lászlóra változtatta az egész utca nevét. A lokálpatriotizmusáról híres báró, „Budapest vőlegénye” (Krúdy) - vagy ahogy Ráday Mihály illeti: „a legnagyobb budapesti" - nevét egészen 1983-ig nem viselte budapesti közterület, az Új Magyar Lexikonból hiányzik, de még az 1981-es Budapest Enciklopédia is csak az operaházi működését említi meg. Ráday visszaemlékezése szerint 1981-ben még nem lehetett kimondani a nevét az induló városvédő sorozatában, mely akkor még nem önálló műsorként, hanem (jellemző adalék) a Terefere című szórakoztató tévémagazin részeként jelentkezett. A városvédők munkálkodásának eredményeként 1983-ra beérik Podmaniczky Frigyes „rehabilitálása”: a Fővárosi Tanács egy addig névtelen belvárosi közteret, az Arany János utcai metróállomást övező teret nevezi el róla. (Sajnálatos módon a BKV e tényt a mai napig nem hajlandó tudomásul venni!) Az évfordulóra a Helikon Kiadónál megjelenik a báró naplója, s a Budapesti Városszépítő Egyesület Podmaniczky-érmét megalkotó művész, Kő Pál elkészíti a későbbi emlékmű tervét is, melyet azonban az illetékesek akkoriban „még túl korainak” tartanak. Az elnevezést így csupán egy (illetve elég zavaró módon egymáshoz közel két különböző szöveges emléktábla örökíti meg, s egészen 1991-ig kellett várni, hogy a tervezett emlékmű - a városvédő egyesület kezdeményezésére, a főváros finanszírozásában - megvalósulhasson. A művész nem volt könnyű helyzetben, hiszen maga a hely historizáló térfalaival, zöld felületeivel, egyszerre forgalmas és félreeső belvárosias jellegével kedvező adottságú ugyan, a közvetlen környezet azonban (a metróépület és tartozékai, a trolivégállomás, a föld alatti WC, a gondozatlan növényzet és az árusbódék összevisszasága) meglehetősen lehangoló. Olyan eklektikus építményt kellett alkotnia, mely ebbe a közegbe bekerülve képes együtt élni akár a zavaró hatásokkal is, és önmagában is mint műalkotás megállja a helyét, mi többlétével mind városképileg, mind funkciótöbbletével (mint találkozóhely) egyértelműen emeli a tér színvonalát. A mintegy négy méter magas építmény központi részét a névadó százhúsz centiméteres bronzszobrát magába foglaló kőfülke alkotja, melynek körhasábokból álló talapzatát támlás padelemek gyűrűje veszi körül. A kompozíciót felül zöldes színűre festett öntöttvas kupola zárja le, a lanterna helyén órával. A finom arányú kupola egyszerre hangsúlyos és intim, egyaránt kommunikál a bazilika és a metrószellőző műtárgyak vonalaival. A szobor a Ferenc József-szakállas barót kezében - mint valami attribútumot - egy kis szobrot tartva ábrázolja, melyben Pallasz Athénére ismerhetünk, kinek kezéből kilopták a lándzsát. Az életnagyságánál kisebb lépték - ahogy ezt Kő Pál oly gyakran és sikeresen alkalmazza egész alakos portrészobraiban - emberközelibbé (és „szoborszerűbbé”) teszi az ábrázoltat, különös karaktermegjelenítő kisugárzást kölcsönözve az alkotásnak. Mindez az architekturális kerettel együtt érvényesül, mely tulajdonképpen befejezetlen, ugyanis idő és pénz hiányában mindmáig nem kerültek fel a kupola peremére azok a „függők” (a Fővárosi Közmunkák Tanácsának egykoron közműveken használatos emblémái), valamint a zászlótartó árboc szélkakasként forgó fémzászlaja, melyeket a művész eredetileg a mű részeként képzelt el. Az alkotás ezen apróságok nélkül is teljesnek mondható, egy esetleges kiegészítés azonban fokozná a mű stilizáltságát, erősítené a kupola plasztikai szerepét, s összhatásában vélhetően játékosabbá tenné az emlékművet anélkül, hogy az emlékmegőrző funkción csorba esne. Az emlékművön a megörökített nevén kívül eredetileg szerepelt még egy idézet is, mely azonban az avatás előtt eltávolításra került. Egy Podmaniczky Frigyesnek tulajdonított (valójában inkább az unokatestvérétől, Podmaniczky Sándortól származó), a báró által jelmondatul választott idézetről van szó, mely így hangzik: „Minden csak átmenet”. Nem tudni, hogy a filológiai aggály vagy csupán a politikai érzék munkálkodott a Budapest Galéria felelős főigazgatójában, mikor megkímélte a szoboravató főpolgármestert, hogy egy ilyen felirat előtt szónokoljon. Pedig „Frici bárónak” (ahogy a kortársai nevezték) igazán lehetett tapasztalata e téren, hiszen többek között politikus volt maga is. Igaz, nem mai vágású: „A század legszabályosabb gavallérja ”, „ az utolsó magyar Lion” — ahogy Krúdy írta róla. BOROS GÉZA 5. I ppryli SZOBKOK KRITIKA 34