Kritika 23. (1994)
1994 / 12. szám - Nádra Valéria: Kultúra – hetente ötször - Fittler Katalin: A szavak hiábavalóságáról – a zene nyelvén
játék.) Végül is az ő kezében van mindenki sorsa, és bár papírforma szerint Oberon szolgája valójában a tündérkirályt is átveri, azt csinál, amit akar. Ha egyáltalán tudja, mit akar, itt a Katona József Színházban úgy tűnik, tudja, csak nem akarja elárulni. Csákányi mintha tudná, hogy a szerelem a fájdalom iskolája, és hogy a kín tapasztalata kalandok nélkül nem lesz boldog Hermia, Lysander és Heléna Demetrius. Sőt Gothár (és Csákányi) azzal is eljátszik, hogy ez a Pukk egy kicsit szerelmes a tündérkirályba (vagy csak sajnálatból vonzódik hozzá), íme ismét egy fájdalmas szerelemfajta. Oberon ugyanis észre se veszi. Az előadás nagyszerűen oldja meg a mesteremberek színházát. Igaz, a darabnak ez a rétege a nagy ziccer. Itt nem olyan harsány a dolog, de Gothár kihasználja a színház a színházban lehetőségét: Théseus esküvőjén - a darab végén - Lukáts Andor szorongó vezényletével egy tákolmányszínpadot építenek, függönnyel, lámpákkal, a „színészek” kiszólnak a produkcióból, balfácánkodnak, izgulnak - szóval van itt minden, jóllehet hangfogóval. (A végén mintha mai kőművesek lennének, hoznak egy láda sört, és jól beszívnak.) Kár, hogy Stohl András (Tompor) némileg túljátssza - amúgy izgága - figuráját. Sikerült a négy szerelmes kalamajkája is: egy darabig még én is összetévesztettem, hogy ki kivel van (a nappali világban) és kivel a vágyak-ösztönök éjszakájában: a szerelem ringlispílje, a másik utáni vágyakozás, az elutasítás kegyetlensége (és a magány fájdalma) bájos/valós. Szóval benne vagyunk a jelenben. Mondom: a darab néhány rétegét sikerült mai (azaz kusza és homályos) módon életre kelteni. Gothár itt hozza formáját. Ennek ára, hogy a mű többi rétegét épphogy csak érinti. Igaz, ez a Shakespeare-mű olyan, mint egy gazdag étlap, nem kell belőle minden fogást feltálalni. Mégis, úgy éreztem, hogy a rendezői koncepcióhoz képest is hiányzott belőle néhány alkatrész. Bertalan Ágnes Helénája alaposan kidolgozott szerep, a két fiú (Rajkai Zoltán, Dévai Balázs) váltásai zűrösek és egyszerűsítenek. Nagyobb baj, hogy az előadás nem tud mit kezdeni Théseusszal és Hyppolitával (Benedek Miklós és Söptei Andrea egyszerűen keretjátéknak fogja fel az esküvői készülődést, bár Söptei játéka jelez valami kelletlenséget - azaz ha van hozzá szemünk, sejthetjük, hogy itt valami csendes balhé feszül kettejük között -, de ebből nem lesz igazi játék, így aztán a játék sokrétegűsége elmarad: sziporka van, egység nincs. Csákányi Eszter azonban sok mindenért kárpótol. Idős handléra veszi a figurát - ilyen még nem volt-, olykor előre mondja Oberon szerepét, mintha súgna neki, nyomoronc bevásárlószatyorral járkel, és még azt sem árulja el, hogy ebből a felvilági kavarodásból kihez húz a szíve. Talán senkihez se, talán a szerelmesekhez - végül is ő az, aki egyedül marad. Csak a meló, semmi öröm. Legfeljebb saját gikszereinek örvendezhet (ha gikszerek azok, és nem mindent tudó praktikák...) A darabot ezúttal Nádasdy Ádám fordításában játsszák. A néző persze olykor hiányolja a megszokott, Arany János-szöveget, de egészében mégis élvezetes ez a szöveg. Főképp a mai szleng beépítésével ragyog fel olykor egy-egy pillanat („ilyet szólt”, jó fej stb.). A textus költői gazdagságát is sikerült újrateremtenie - csakhogy ezzel csapdába került: a szleng és az irodalmi líra nem mindig passzol, mondhatnám ez utóbbi nem tud színpadképesre váltani. Egészében azonban jót mulat a néző, néhány pillanatra még a régi Kaposvár, illetve a Katona énykorának emléke is beugrik. Nosztalgia. ALMÁSI MIKLÓS 15 TELEVÍZIÓ Kultúra - hetente ötször A „nahliktalanított” televíziónak talán legrokonszenvesebb újítása, hogy szemben az évtizedek óta tartó ínséges időkkel, végre (hetente ötször) helyet kapott a napi műsorfolyamban a kultúra is. Pontosabban: a kulturális közélet. A Múzsa című híradó hétfőtől péntekig, váltakozó műsorvezetőkkel hűségesen, frissen és megbízhatóan ad számot mindenről, ami kulturális eseményként fogható fel - nem az ő számlájára írható, hogy kevés ilyesmi akad, s az a kevés is: kevésféle. Színházi bemutató, filmpremier, tárlat, koncert, néha egy-egy könyv... Mindez még normális viszonyokat véve alapul - nem tekinthető „közéletnek”, legfeljebb annak ürügye vagy tárgya volna. Nálunk nem válik azzá, mert egyes művészeti ágak képviselői, a kulturális termékek előállításának segítői és szervezői szinte százszázalékos izoláltságban dolgoznak. Fanatizmusból is, persze, mert ahhoz, hogy ma bárki éppen a vállalkozásnak ezt a nyaktörő és önveszélyes formáját válassza (mármint a kulturális kockáztatást), szenvedélyesnek és elvakultnak kell lenni. No, meg kényszerűségből is, mert a kultúra létfeltételei olyannyira sanyarúak, és napjainkban épp tovább nehezednek, hogy ki-ki örül, ha a saját gondjaival elboldogul, nemhogy még a társművészetek, rokon törekvések felé is kinyújtsa csápjait. A Múzsa hamar gyökeret vert a képernyőn, s ha a műsorszerkesztés hagyná, az értelmiségi tévénézők rendes napi szokásává tudna lenni a megnézése. Nem hagyja. Váltogatják az adás időpontjait, pakolják ide, pakolják oda, vagyis még a régi beidegződés érvényesül: „musz” anyagként kezelik a műsort azok, akiknek helyet kell találniuk számára, olyan - átmeneti - rögeszmeként, amiből vagy maga a kitaláló józanodik ki, vagy (legfeljebb) a következő vezetőgarnitúráig kell eltűrni, az „új seprő” úgyis eltakarítja az útból. Szerencsére, ez a mostoha bánásmód egyelőre javára válik magának az adásnak. (A nézői fogadtatásnak persze nem). Tudniillik Váradi Júliának és csapatának szüntelenül bizonyítania kell, hogy nem fölösleges, amit csinálnak. Figyelmük, ízlésük, önmagukkal szembeni mércéjük nem hagyhat ki - a műsor ellenzőinek szereznének ezzel örömöt. Legfeltűnőbb erényük egyelőre: a tévében oly ritkán tapasztalható ökonómia. Ami két percben érdekes, az két percet kap. Nem húszat, mint olykor a Stúdió egyik-másik adásában, így aztán, ha valamire fölhívnák a figyelmet és különlegesen sok időt, három-négy percet szánnak rá, annak valóban jelentősége van. A másik örvendetes sajátosság: nem szenvelgő, nem szépelgő, nem „lila”, és nem is tudálékos a Múzsa. (Ebben is előnyére különbözik a konkurens, illetve az egykor volt, de kimúlt, hasonló adásoktól.) Persze a váltakozó minőségnek ugyanaz a kulcsa, mint a többi efféle adásnál: a műsorvezetők között akadnak szuggesztív egyéniségek és haloványak, rokonszenvesek és felingerlőek, magamutogatóak és csendesen szerények. Az ellentétpárokat még hosszan sorolhatnám. Egy-egy nap összefoglalója - a kínálaton túl - ettől függ. Egyelőre a legkiegyensúlyozottabbak ése sorok írója számára mindenesetre a legvonzóbbak azok az esték, amikor Győri László vagy Váradi Júlia foglalja keretbe ezt a húsz percet. Azt érezheti a néző, őket valóban érdekli az, amiről beszélnek. Szinte tettenérhetetlen, hogyan csinálják, de képesek megéreztetni velünk, akik a képernyőre meredünk, hogy mi a személyes véleményük egy-egy nyilatkozatról, alkotásról, szituációról. Nem prejudikálnak és nem minősítenek, de arckifejezéssel, hangsúlyokkal, szóhasználattal, a rejtett kommunikáció minden - talán nem is tudatosan alkalmazott - eszközével tudtunkra adják: szívüknek kedves-e, aki beszél, valódi eseményről van-e szó, vagy pusztán protokolláris kötelezettség teljesítéséről. Így leírva talán olybá tűnhet: „kedvenceim” éppenséggel megszegik a tárgyilagosság követelményét, de aki látta már egy-egy műsorukat, tudja, erről szó sincsen. Ezzel szemben szó van arról, hogy egyéniségük hatni képes, hogy nem határolják el magukat attól, ami a dolguk, hanem felvállalják személyes érzéseiket, ízlésüket. Maga a tájékoztatás kifogástalanul korrekt és tárgyszerű, mégis megérint, valahogy úgy, mintha olyan ismerőssel, baráttal beszélgetnénk, akinek a véleményére adhatunk. Igazán annak van hasznára ez a kulturális híradó, aki folyamatosan követi. Gyorsaságával a nyomtatott sajtó nem képes vetekedni, információi széles körre kiterjedők és jól gazdálkodnak a másodpercekkel: a lényeg az első, a körítés csak utána következhet. Ez is olyasfajta elismerés, amit általában sértés mondani, hiszen magától értetődőnek kéne lennie — nálunk nem az. Vannak aztán esték, amikor képernyőre nem illő fiziognómiával, kellemetlenül tudálékos beszédmodorral „felvértezett” fiatalemberek kapnak lehetőséget, hogy műsorvezetőként bemutatkozzanak. Ha „egyszer és soha többé” akkor semmi gond. Visszaesőkként már mi nézők is halmozott büntetést szabunk ki rájuk: kikapcsoljuk a készüléket. Felületesség, alkalmilag pontatlanság, hiányos tájékozódás is előfordul - alighanem az ifjabb szerkesztők nemzedéki sajátosságának következményeképpen. Minden pályakezdő korosztály hajlamos arra, hogy úgy tekintse: a világ az ő színrelépésével kezdődött, előzőleg nem történt semmi, s ami mégis, az nem érdekes. Ebbe a hibába némelykor a Múzsa is hajlamos beleesni, de hát gyermekbetegségei mindenkinek vannak, az a fontos, hogy képes legyen kinőni azokat. NÁDRA VALÉRIA ZENE A szavak hiábavalóságáról - a zene nyelvén Kurtág-est a VárbanKurtág Márta és Kurtág György zongoraestjére került sor az Erdődy-palota udvarában, a Triola Koncertiroda és az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma szervezésében. Az est második részében Vékony Ildikó (cimbalom) és Monyók Ildikó működött közre. A program első részében Kurtág Játékok címmel összefoglalt, rövid lélegzetű két- és négykezes zongoradarabjainak hét kötetéből hallottunk válogatást, valamint a szerző négykezes Bach-átirataiból. A második rész a közelmúltban elhunyt komponista- és tanártárs, Mihály András emlékének adózó „In memoriam András Mihály” című kompozícióval kezdődött, majd a Doina című zongoradarab után a korai cimbalommű, a több előadó által műsoron tartott „Szálkák” hangzott el, búcsúzóul pedig a közelmúlt terméséből a röviden „Beckett”-nek nevezett kompozíció (op. 30/a). Monyók Ildikó és a szerző előadásában (a mű pontos címe: Siklós István tolmácsolásában Beckett Sámuel üzeni Monyók Ildikóval). Első pillanatra hihetetlennek tűnt, hogy a nagy koncentrációt igénylő műsor szabad téren is megszólaltatható - de a körben zárt udvar, felszőnyege-