Kritika 23. (1994)
1994 / 2. szám - Lengyel László: Lelki válság és társadalomépítés
rendszerébe építik be őket. Ebben a helyzetben a kormányzati „társadalomépítés” nem a Kádár-kor erkölcsi és szakmai lezüllését hangoztatja, hanem ellenkezőleg, méltatja azoknak a szakmai és erkölcsi tartását, akik belekezdtek a rendszer átformálásába. És azon dolgozik, hogy a reformok általánosak és tömegesek legyenek, önmagát pedig „igazi reformkormányként” mutatja be. Végül, ha a választási háború lezárulta után, a kormányzat visszatalál ahhoz a gyakorlatias reformnyelvezethez, amelynek kritikai dialektusát a sajtó képviselői beszélik. Antall József mintha először egy ilyen jövőképben gondolkozna, s nem hangsúlyozza a teljes szakítást.13 Ezt a szakmák érzékelik is. Ma már nehéz pontosan érzékelni, hogy mikor váltott át az Antall-kormány a múlttal való teljes szakítás politikájának hangsúlyozására, s mikor tette fő vonalává a magyar társadalom lelki újjáépítésének programját.14 Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, s nem is valamennyi területen egyszerre. Nem létezett olyan kormányzati döntés, amely ebbe az irányba mutatott volna. Viszont a múlttal való szakítás, a folytathatatlanság kijelentése abba az irányba terelte a kormányzati ideológiát, hogy saját azonosságához, elfogadtatásához egy „ellenálló múltat”, illetve egy történeti modellt kreáljon. A konzervatív szárny a jövőre irányuló „népi kapitalizmus” vagy „kisember-kapitalizmus”, illetve a „reformkormány” helyébe az eredeti elvekhez és rendszerhez való visszatérést kezdte hangsúlyozni. Az eredetet pedig a keresztény és nemzeti, antibolsevista és anti-nyilas 15 keresztény középosztályban és beemelőjében, a Horthy-korszakban találta meg. Az MDF radikális, népi szárnya a baloldali „harmadik út”, „földosztás”, „munkástanácsok”, „vörös és zöld bárók elleni támadás” mellett, a múlttal való leszámolásban találta meg önmagát, s arra ösztökélte a kormányt, hogy hajtsa végre a rendszerváltó forradalmat. A társadalom sem egyik, sem másik törekvéssel nem tudott igazán lelkileg együttérezni, lelkesedni vagy gyűlölködni, mert mindennapi válságára egyik sem adott választ. A lelki bizonytalanság tovább növekedett azzal, hogy a nyugati ígéretek 1991—92-re elhaltak. Egyszersmind a társadalom nehezen emésztette meg, hogy Kelet első embereiből Nyugat utolsó embereivé lettünk. A parlamentáris harc nyelvhasználata világossá tette a társadalom számára, hogy valamilyen új nyelven kellene beszélnie, ha a politikai felvilágot meg akarja érteni, de nem tudta eldönteni, hogy ő tanuljon-e meg ezen az új nyelven, vagy a politikai elitet kényszerítse rá a társadalom által beszélt pragmatikus nyelvre, így két világ, két nyelv alakult ki. A társadalom egyre kevésbé hitte és hiszi, hogy érdemes megtanulnia a politikai elit nyelvét, gesztusait, ellen-életrajzait. Ha ez az elit gazdasági kompenzációt nyújt a nyelvtanulásért cserébe, akkor valószínűleg elfogadja, ahogy elfogadta a Kádár-rendszert is. Ha 1992-ben megindul a várva várt gazdasági növekedés, akkor a bankároktól a vállalati főmérnökökig, a minisztériumi tisztviselőktől a körzeti orvosokig megszületnek az új keresztény és nemzeti konszolidációs nyelven íródott ellen-életrajzok, végbemegy az új szimbólumok elfogadása. A gazdasági növekedés és ezáltal a kompenzáció elmaradt. A két világ és a két nyelv tovább él. És ma már azok is feledni kezdik a fenti világ udvari nyelvét, akik kitalálták. JEGYZETEK 1 A Franco-rendszer összeomlása után a nemzeti megbékélést és megegyezést választották a spanyol politikai erők. A polgárháborút és a megtorlásokat történeti és nem politikai tényként kezelték, nem kerestek bűnösöket, s nem adtak kárpótlást. Bizonyos előre kialakított garanciák alapján nemzeti megbékélés áll fenn Chilében a Pinochet-rendszer kapcsán. Hasonló megállapodásra gyanakodott és gyanakszik a liberális ellenzék Antall (MDF) és Pozsgay (MSZP) között, amely a hatalom békés átadásáért cserébe büntetlenséget és megbékélést biztosít a régi rendszer vezetőinek és támogatóinak. Érdekes kérdés, hogy hogyan kell minősíteni egy ilyen megállapodást, akár létezik, akár nem. Továbbá fölmerül, hogy hogyan viselkedett volna ebben az ügyben - megbékélés és igazságtétel - a liberális ellenzék, ha hatalomra jut. Nem követelt volna még erélyesebb igazságtételt? A Duna-gate, a Next 2000, Pozsgay bolsevik diktátorként való bemutatása egy az MDF-nél könyörtelenebb fellépésre utalnak. Ezt érzékelte a választó is, éppen ezért szavazott a „nyugodt erőt” hirdető MDF-re. 2. Azt hiszem, hogy az Antall-kormány habozott, amikor ezt a döntést meghozta, illetve sohasem volt erről világos döntése. Kezdettől fogva egymás mellett élt, hogy tegyünk igazságot és borítsunk fátylat a múltra, hogy kárpótoljunk erkölcsileg, de ne adjunk anyagilag. Hol a kiegyezést, hol pedig a szakítást és a megtorlást hangsúlyozták. Ez néha úgy jelent meg, mint a párt (az MDF) és a kormány munkamegosztása, ahol a párt radikális megtorlás-párti, a kormány békülékeny. Később azután a kormány is egyre jobban beleheccelte magát az igazságtételbe és a kárpótlásba. Éppen ebben áll a szovjet „gyarmatosítás” paradoxona: az elnyomó nemzet rosszabbul és megalázottabban él, mint az elnyomott. A magyar társadalom tagjainak többsége - hangsúlyozom, hogy már többségben vannak az 1950 után születettek - sem egyénileg, sem közösségileg nem érezte magát emberi és nemzeti méltóságában megalázva, megsértve a szovjetek által, ellenkezőleg, minden társadalmi gesztusunkat a nemzeti fölény hatotta át a szovjetekkel, a szegény rokonokkal, a megalázott balekokkal szemben. Figyelemre méltó, hogy a magyar társadalom lelki élménye nem a szovjet-orosz, hanem a kisnemzetek erőszakszervezeteiről alakult ki. A szamizdat sajtó, a filmklubok a lengyel Zomo rémtetteit hozták. Majd 1989-ben a csehszlovák és keletnémet rendőröket láthattuk vízágyúzni, s decemberben a román Securitate lövöldözött. A kommunista erőszak nemzeti kommunista erőszakként jelent meg. Olyannyira, hogy a magyar társadalom egy része azt várta el, hogy a reformer Gorbacsov a szovjet hadsereggel fenyegesse, tartsa kordában Honeckert, Jakest, Ceausescut, nehogy nekünk jöjjenek vagy saját népüknek. A társadalom jelentős része a szovjet-magyar kapcsolatokat előnyösnek tartotta, hiszen a vállalati vezetők a keleti piacot mint biztos felvevőhelyet mutatták be munkásaiknak. Sajátos módon a szakemberek sokkal inkább támadták e kapcsolatokat, mint a széles közvélemény. Ebben része van annak, amit W. Lippmann ír le, hogy a vélemény mozgása lassúbb, így a közvéleményt békében nagyon nehéz és lassú dolog gyűlöletre izgatni, de ha ez egy háborús eseménnyel bekövetkezik, akkor viszont nagyon nehéz a gyűlölet álláspontjáról elmozdítani. 1945 után még eleven gyűlöletek éltek közvetlen ellenfelekkel szemben, s ezt a gyűlöletet sikerrel lehetett átvinni a németekre. Ugyanígy 1956 után erős gyűlölet élt az oroszokkal szemben, amely azonban megkopott, s ezt a megkopott érzést már nem lehetett kifényesíteni. Nem volt közvetlen düh Trianonért vagy Jaltáért sem. Hiányzott hozzá a közvetlen kiváltó ok, Pearl Harbor, ezért győzedelmeskedett a kisállami pacifizmus. Ez a pacifizmus folyamatosságot akart, s nem bármiféle külső bűnbakot, amelyik esetleg megtorolja rajtunk a vele szembeni sérelmeket. A társadalom tudatában, szégyen ide, szégyen oda, a Kádárrendszer a hatvanas években kezdődött. Lélektanilag is tökéletesen érthető, hogy a társadalom nem azonosította ezt a rendszert Rákosiéval, sem pedig az ’56 utáni megtorlásokéval. Ezért a „negyvenéves bolsevik uralom” a társadalomnak nem mond semmit. A Kádár-kor hagyományos vicce, hogy „csak vissza ne jöjjenek a kommunisták!”, amit nyugodtan komolyan is vehetünk, amikor arra a félelemre gondolunk, hogy csak vissza ne jöjjön egy magyar Ceausescu, Husák, Zsivkov. Erre épült Kádár egész elfogadottsága. Az Antall-kormány három éve azt bizonyította, hogy a harcos pártonkívüliség nem elegendő legitimációs alap, mert a pártonkívüliség nem összetartó és tekintélyt parancsoló erő. Mivel a társadalom tisztában volt azzal, hogy a Kádár-korban a párttagság nem jelentett szakmai hozzá nem értést, és a pártonkívüliség nem vált automatikusan a szakmai karrier gátjává. Ezért a pártonkívüliek forradalma inkább tragikomikus, mint heroikus. 10 Ez a három évtized méreteink reálissá váló érzékelését jelentette. Lehetne erre persze egy Németh László-i fordulattal azt mondani, hogy itt nincs másról szó, csak arról, hogy „addig kussoltatták, míg olyan kicsi nem lett, hogy belefért a realitásokba”. Ez azonban nem lenne igazságos. Mert bár a kussoltatásokból bőven kijutott, mára már nemcsak beleférünk a realitásokba, hanem talán azokkal egy kissé már bánni is tudunk.” Gombár Csaba írja ezt a Velleitásaink című cikkében. (Századvég, 1987. 45. 21.) Ebből következnek az „értelmetlen együttpendülések”, a „tisztázatlan és bomlékony együttjárások", amikor csak „a félelem viszonossága és a tisztázatlan valamitől való félés együttese tart össze”. (uo.) És ez vezet a „nyugodt erőhöz” 1990-ben, a „biztonsághoz” 1994-ben. 11 Egy sajátos „reform-történelem” alakult ki, amely az 1953-as Nagy Imre-programmal indult, majd 1956-os progresszióval folytatódott, hogy azután 1968-as reformban csúcsosodjon, s végül „második reform” követelésével újrakezdődjön a nyolcvanas években. Ez nem reformkommunizmus, hanem egyfajta szakmai reformerség. Ideológiában, amennyiben nem a szocializmus, hanem egy rendszer, egy rosszul működő intézményi szerkezet, egy politikai és gazdasági mechanizmus reformjáról gondolkodott. Tehát nem arról van szó, hogy a közgazdászok azon törték a fejüket, hogy hogyan lehetne egy szocialista elveken alapuló piacgazdaságot csinálni, hanem arról a gyakorlati szakmai igényről, hogy a működő rendszert hogyan lehetne hatékonyabbá, piacibbá, demokratikusabbá tenni. Ez a pragmatizmus mindenkor ki is hívta nemcsak a Kádár-kor ideológusainak haragját, de azoknak az ellenzéki, félellenzéki ideológusoknak az ellenszenvét is, akik a rendszer ideológiakritikáját adták. Továbbá állandó vitát jelentett azokkal a szakmai ellenfelekkel, akik a tudomány nevében utasították el, az elvi alap nélküli javítgató, reformot intézkedésekbe öntő gondolatokat. 12 Ez azonban semmiképpen se jelenti azt, hogy a Grósz- vagy a két Németh-kormány reformkormány lett volna. A kormányzatok fokozatosan egyre több piaci és demokratikus, modernizációs és jogállami elvet engedtek érvényesülni, de ettől még nem vált a rendszer többpárti parlamentáris demokráciává és piacelvű gazdasággá. 13 Antall József kezdeti szövegeiben voltak „reformata” elemek, és hajlandó volt kormányába bevenni „reformatákat”, ha nem is az első vonalba, így Surányi Györgyöt, Matolcsy Györgyöt, Kádár Bélát, Bogár Lászlót a gazdaságban, Honti Máriát az oktatásban, Somogyi Ferencet, Szokai Imrét a külügyben. Ugyanő hozzájárul, hogy a televízióba és a rádióba is két „reformata”, korábbi „szakmai ellenzéki" kerüljön az élre Hankiss Elemér és Gombár Csaba személyében. 14 A kormányzat oldaláról arra hivatkoznak, hogy jóindulatú közeledésüket a szakmák, a „régi elitek” elutasították, s eleve a kormányzattal szembeni ellenérzés és ellenállás politikáját folytatták. Különösen így volt ez a médiumoknál, de hasonlóval találkoztak a minisztériumokban, a vállalatoknál és a bankokban. Kétségkívül voltak elutasító gesztusok erről az oldalról, amit magyarázhat az, hogy az MDF a választási kampányban erőteljesen kommunistázott, nagytakarítást ígért, és magyarázhat az is, hogy az elitekhez tartozók immár féltek nevüket adni az MDF-kormánynak. De a dolog sokkal inkább arra az ellentmondásra vezethető vissza, hogy az MDF-kormány és az SZDSZ-ellenzék nem tudott szabadulni a magyar (MDF) és szabad (SZDSZ) pártközi megkülönböztetéstől, s mindkét fél nyílt állásfoglalásra akarta kényszeríteni a szakmai elithez tartozókat. A szakmai elitek pedig nem konzervatív vagy liberális alapon oszlottak meg, hanem pragmatikus programok körül, amelyeknek nem volt köze a pártokhoz. 15 Antall József mindenkor hangsúlyozta hagyományos nyilas-ellenességét, amelynek lényege, hogy a keresztény és nemzeti történelemben Magyarország 1944. október 15-ig a béke szigetének bizonyult, s csak a nyilas hatalomátvétel lendítette át az országot a rossz irányba. JHNCMOWK) ^CLASSIC\J u J D O N S A G A I 15 KRITIKA