Kritika 23. (1994)

1994 / 2. szám - Kritika két hangra. Reményi József Tamás - Varga Lajos Márton: „Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg”

úgy hozta volna meg a kossuthi eszme és „minden idők legeredetibb, gigantikus összeesküvésének” er­kölcsi diadalát, hogy Bodor Péter minden kételye le­­győzetik. Ebben a drámában azonban az ábrándozás­ból kiábrándult hőst nem a romantikus koncepció, az esélytelenek túlbecsült esélye, nem az érvek súlya győzi meg, hanem a választás lehetetlensége. Nem le­het véletlen, hogy Bodor Péter szinte félbe sem szakít­ja Makk tüzér ezredes filippikáját. Claudia szerelmes ellenvetéseit elhalványítja, elsodorja a fenyegető agi­táció: nemcsak az árulókat, a közönyösöket is meg­bünteti a forradalom. Ebben a tudatban, és a népíté­let előlegéül nevére küldött koporsó mellett születik meg a hős döntése: Bodor Péter a forradalom céljai­nak szolgálatában állított bankópréssel hallgattatja el a rágalmazókat. A színpadon látványosan megjele­nített bankóhamisításnak történelmileg megvan az alapja, illetve előzménye: vádként, tényként szerepel Bodor (korábbi) életrajzában. A darabbéli, népe sor­sát képviselő Bodor Péterről azonban nehezen kép­zelhető el, hogy vert helyzetben a reménytelen ügy tá­mogatására efféle, morálisan is nehezen igazolható, értelmetlen és veszélyes hőstettre vállalkozik. Valójában nem a reménytelen küzdelembe vetett remény és nem is a Claudia érvelésében fel-felbuk­­kanó bánki sértődés, hanem a többoldalú morális presszió taszítja az alkotásra született művészt oda, hol felismerése szerint csak felkötni, vagy hasznosí­tani próbálják­­ az akasztófa árnyékába. Mi az oka, hogy a színházban a tragédia beteljese­désének pillanata a hőst játszó Koncz Gábor tisztes erőfeszítése ellenére sem ébreszt igazi katarzist? Lát­szólag talán a dráma kezdettől érzékelhető groteszk vonulata, s hogy a kegyetlen iróniával ábrázolt haza­­pufogtatók Bodoréval közös végzetének beteljesülése inkább nevetséges, mint megrendítő. Valójában azon­ban többről, Bodor Péter tragédiájának esetlegességé­ről van szó: az elbukott ügy magányos harcosa végül is értelmetlenül áldozta fel beteljesült, szép szerelmét, személyes boldogságát, szobrászálmait, a közösség számára értékes művészi-technikai tehetségét is. Meg­lehet, hogy sokak szemében eretneknek tűnik a dráma üzenetének ez az értelmezése; talán még a szerző szán­dékát is keresztezi. De hitem szerint a művésznek akkor kell, akkor érdemes alárendelnie álmait egy közösségi feladatnak, ha a történelem szólítja. A szabadságharc bukása után azonban a történelem nem az értelmetlen véráldozatot követelő fegyveres harcra, hanem belső integritásuk megőrzésére, a nemzet erőit megtartó, jö­vőt építő vállalkozásra és várakozásra szólította a túlé­lőket. Bodor Péter tragédiája abban állt, hogy ehhez az építkezéshez nem talált szövetségeseket, hogy a csi­gaház és a bankóprés között hányódva, nem tudta iga­zán szóra bírni, énekre biztatni a börtönben faragott juharfa madarat. Akinek ugatása nemhogy az égbe, de még a marosszéki kúriákba sem hallatszott el. De ho­gyan hallatszott volna el, ha egyszer még a börtönben ellopták! De még ha meg is került volna, a faragott madár szomorú ugatásánál hangosabb a hősöket minduntalan kísérő cigánybanda muzsikája, a kocsmai nótázás, a statisztaszerepet betöltő feleségek inkább csak dekoratív színpadi momentumnak szánt mulatása, mulattató, tüsszentőporos hősködése. Hiába dalolják el, másodszor, ötödször, vagy akár tizedszer is a szín­pad előterében vagy a kulisszák mögött a sírva vigadó, császári szolgálatban titkon lázadó, Janus-arcú ma­gyarok, hogy „sajnál-e még engemet valaki?”, a rész­vétre kevés az ok, s az ország kátyúba került szekerét a megidézett urak - helybéli notabilitások - közül senki sem képes kiemelni. És ami még nagyobb baj, igazán nem is akarja senki... Ezért is olyan végtelenül szomorú ez a groteszk humorú, romantikus meseszövését abszurd motívu­mokkal keresztező, minden műfaji megjelölést elhárí­tó darab. Amelyre szerzője is tanácstalanságában biggyeszthette a keveset mondó címkét: Magyarok három felvonásban. Amivel még vitatkozni sem lehet. Legfeljebb reménykedni, hogy a következő Sütő-da­rab újra dráma lesz, tragédia, vagy akár vígjáték, de mindenképpen a nagy művek, A lócsiszár virágva­sárnapja, a nemzeti sorskérdéseket egyetemes fele­lősségérzettel taglaló tetralógia és az Alomkomman­dó folytatása. Várakozó tisztelettel és szeretettel köszönti, jó egészséget, és zavartalan regényíráshoz szükséges nyugalmat is kíván őszinte tisztelője FÖLDES ANNA 21 Reményi József Tamás Varga Lajos Márton Kritika két hangra „Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg F­ VLM:­­ Sokáig latolgattam, honnan induljunk megérteni Bodor Ádám Magvetőnél közreadott Sinistra körzet című kötetét. Mert nem olyan munka ez, ami első közelítésre feltárul, noha úgy olvastatja magát, mintha eseménymenetét széles körben ismert és népszerű prózapoétikai elvek szerveznék. Végül is oda jutottam, hogy majd­csak mindegy. Hiszen - mint a nyolcvanas évek epikánkat megújító műveinek mindegyike, a Si­nistra körzet is határhelyzetű, így ugyanannyi eséllyel kérdezhetjük az irodalmi hagyomány, mint az utóbbi évtized vállalkozásainak eredmé­nyei és tanulságai felől. A kötet alcíme egyébként azt állítja, hogy egy regény fejezetei igéztek meg bennünket. Csak­hogy itt tizenöt önálló, mert önmagában is kerek, zárt, érvényes elbeszélés sorakozik egymás mö­gött. Igaz, ugyanarról a világról, ugyanazon em­berekről beszél, s egyazon modorban mindegyik, sőt, hősük, Andrej Bodor is egyezik, aki eltűnt fogadott fiát, Béla Bundasiant fellelni jött egy éremre karcolt híradás nyomán ebbe az isten háta mögötti Sinistra körzetbe. Az ő története lenne ez a regény, de - és itt kezdődnek a kérdések. Gon­dolom, ezekről később szót ejtünk. Annyi azon­ban nyitásként is kijelenthető: ha a Sinistra körzet regény, akkor csak virtuálisan az. RJT:­­ Bodor Ádám a rövid novella mestere, akinek művészetében első, 1969-es kötete óta érezhető, amint a miniatűr formák variációi egy irányba tartanak: egy és ugyanazon mese, mitikus előtörténet egymást kiegészítő, összerakható töre­dékei lesznek belőlük. Bodor könyvei tehát egyre inkább ciklikus jellegűek, s ezt a folyamatot az erdélyi író előbb spirituális, majd valóságos emigrációja lassan kiteljesíti. A ciklikus jelleg nem regényt ígér, hanem egy regény utáni, illetve regény előtti, archaikus szerkezetet, amelyben az egyes darabok határai sértetlenek maradnak, ám motivikus, figurális, grammatikai ismétlődések révén a bennük foglalt művészi információk el­mozdulnak, viszonylagosakká válnak. A Sinistra körzet repetitív szerkezetében az ősi ráolvasások és balladák technikája varázslatosan felnagyítja a legapróbb eltéréseket, egy lefojtott világ legpará­nyibb fordulatait is. A Sinistra körzet természetvédelmi terület a román-ukrán határon - mondanánk, de nem mondhatjuk, több okból. Sinistra a térképen nem található, a név etimológiailag baljóslatra utaló fikció. Ismeretlen tájon az ismerős nyomor és szenvedés rémálmát látjuk, amelyben tősgyöke­res helybéliek, deportáltak és kivezényeltek kö­zött csak a dögcédulák tesznek különbséget. A nevek keveréknevek, egy sokajkú vidék egzoti­kus hangsorai, de ezek élvezetétől is megfoszta­­tunk, tudván, hogy itt parancsra vesznek el s ad­nak új neveket. A személyiség formálisan még ezen a szinten sem őrizhető. S nem áll a „termé­szetvédelmi” kifejezés sem, hiszen effajta vidéke­ken a természetet pusztítani szokás. Valójában a külvilágtól elzárt katonai körzet ez, ahogyan a belsejében megbúvó, még elzártabb, még tiltot­­tabb rezervátum is csak mellékesen szolgál va­daknak (medvéknek), inkább emberek szabadtéri börtöne az. „Engem Puiu Borcan ezredes még an­nak rendje-módja szerint törzskönyvezett” - mondja a főhős, akit valódi nevétől megfosztva Andrej Bodornak hívnak. Bodor nincs, csupán lett. Az író fanyar játéka ez, amellyel anonimizál­­ja magát egy anonimitásra ítélt világban. Ezen a tájon nincs más választás­: áldozattá lenni, vagy a beilleszkedés marionettjátékát végigjátszani. Andrej jöttment tehát jogfosztott, s mert tudják róla, hogy fia miatt ragaszkodna az ottléthez, elv­ben bármire kapható. Vagy eltűnik, vagy bizalmi feladatot teljesít - hozzátehetjük persze, hogy egy végletekig militarizált társadalomban, ahol még a fényképész is ezredes, mindenfajta, emberi kap­csolatokkal járó munka bizalmi. Andrej nem bű­nös, „csak” bibliai értelemben az­ életben marad. Amikor Sinistrától búcsúzik, olyasmit latolgat, amiben élesen elénk villant Bodor Ádám rezig­nált, ironikus művész önarcképe. Andrej a továb­biakban csontfaragványokkal akarja megkeresni a kenyerét. „Jártamban-kertemben elég sok csontot találtam az erdőn, elárulom, már próbálkoztam: virágok, őzikék, gombák, egy-egy őrtálló ezre­des...” Csontokból építhető életmű, amelyben a kedély is hullákból virágzik. VLM: — Abban teljesen egyetértünk, hogy a Sinistra körzet egyik nagy eredménye az a meta­morfózis, amelynek során a valóságkötött anyag imagináriussá, tisztán irodalmivá, alkotottá válik. Anélkül, hogy tapasztalati jellegét elveszítené. De ez nem a repetitív megmunkálási módnak tu­lajdonítható, a repetíció már csak következmény, hanem annak a Bodor Ádám számára úgy látszik alig tudomásul vehető belátásnak, hogy e törté­net, az epika nyelvén, nem formálható organikus, nagyívű elbeszéléssé. Nem tudom persze, tényleg így áll-e a helyzet, annyi azonban bizonyos: ha igen, akkor e dilemmájával, a nyolcvanas évek nagy műveinek tanúsága szerint, nincs egyedül. Arról van szó, hogy beszélni kell valami léte­zőről, így vagy úgy megtörténtről, elmondani szavakkal, amelyek nemcsak kevesebbek a léte­zőnél, lefedni tehát képtelenek, hanem egészen mások is a maguk adott elvontságával, az egysze­ri létezőhöz képest fölöttébb általános jelentésé­vel, félrevezető, a kifej­ezés-megérzékítés erőfe­szítéseinek kényszerhelyzetet teremtő viszony­­rendszerével, ha úgy tetszik, játékszabályaival. Elmondani tehát pontosan, milyen és miképpen van, ami van, lehetetlen. De kikerülni sincs mód. Vagyis Bodor Ádám, mint a valamirevaló írók mindig is, újra meg újra nekifog. Vonásról vonás-

Next