Kritika 23. (1994)
1994 / 2. szám - Kritika két hangra. Reményi József Tamás - Varga Lajos Márton: „Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg”
úgy hozta volna meg a kossuthi eszme és „minden idők legeredetibb, gigantikus összeesküvésének” erkölcsi diadalát, hogy Bodor Péter minden kételye legyőzetik. Ebben a drámában azonban az ábrándozásból kiábrándult hőst nem a romantikus koncepció, az esélytelenek túlbecsült esélye, nem az érvek súlya győzi meg, hanem a választás lehetetlensége. Nem lehet véletlen, hogy Bodor Péter szinte félbe sem szakítja Makk tüzér ezredes filippikáját. Claudia szerelmes ellenvetéseit elhalványítja, elsodorja a fenyegető agitáció: nemcsak az árulókat, a közönyösöket is megbünteti a forradalom. Ebben a tudatban, és a népítélet előlegéül nevére küldött koporsó mellett születik meg a hős döntése: Bodor Péter a forradalom céljainak szolgálatában állított bankópréssel hallgattatja el a rágalmazókat. A színpadon látványosan megjelenített bankóhamisításnak történelmileg megvan az alapja, illetve előzménye: vádként, tényként szerepel Bodor (korábbi) életrajzában. A darabbéli, népe sorsát képviselő Bodor Péterről azonban nehezen képzelhető el, hogy vert helyzetben a reménytelen ügy támogatására efféle, morálisan is nehezen igazolható, értelmetlen és veszélyes hőstettre vállalkozik. Valójában nem a reménytelen küzdelembe vetett remény és nem is a Claudia érvelésében fel-felbukkanó bánki sértődés, hanem a többoldalú morális presszió taszítja az alkotásra született művészt oda, hol felismerése szerint csak felkötni, vagy hasznosítani próbálják az akasztófa árnyékába. Mi az oka, hogy a színházban a tragédia beteljesedésének pillanata a hőst játszó Koncz Gábor tisztes erőfeszítése ellenére sem ébreszt igazi katarzist? Látszólag talán a dráma kezdettől érzékelhető groteszk vonulata, s hogy a kegyetlen iróniával ábrázolt hazapufogtatók Bodoréval közös végzetének beteljesülése inkább nevetséges, mint megrendítő. Valójában azonban többről, Bodor Péter tragédiájának esetlegességéről van szó: az elbukott ügy magányos harcosa végül is értelmetlenül áldozta fel beteljesült, szép szerelmét, személyes boldogságát, szobrászálmait, a közösség számára értékes művészi-technikai tehetségét is. Meglehet, hogy sokak szemében eretneknek tűnik a dráma üzenetének ez az értelmezése; talán még a szerző szándékát is keresztezi. De hitem szerint a művésznek akkor kell, akkor érdemes alárendelnie álmait egy közösségi feladatnak, ha a történelem szólítja. A szabadságharc bukása után azonban a történelem nem az értelmetlen véráldozatot követelő fegyveres harcra, hanem belső integritásuk megőrzésére, a nemzet erőit megtartó, jövőt építő vállalkozásra és várakozásra szólította a túlélőket. Bodor Péter tragédiája abban állt, hogy ehhez az építkezéshez nem talált szövetségeseket, hogy a csigaház és a bankóprés között hányódva, nem tudta igazán szóra bírni, énekre biztatni a börtönben faragott juharfa madarat. Akinek ugatása nemhogy az égbe, de még a marosszéki kúriákba sem hallatszott el. De hogyan hallatszott volna el, ha egyszer még a börtönben ellopták! De még ha meg is került volna, a faragott madár szomorú ugatásánál hangosabb a hősöket minduntalan kísérő cigánybanda muzsikája, a kocsmai nótázás, a statisztaszerepet betöltő feleségek inkább csak dekoratív színpadi momentumnak szánt mulatása, mulattató, tüsszentőporos hősködése. Hiába dalolják el, másodszor, ötödször, vagy akár tizedszer is a színpad előterében vagy a kulisszák mögött a sírva vigadó, császári szolgálatban titkon lázadó, Janus-arcú magyarok, hogy „sajnál-e még engemet valaki?”, a részvétre kevés az ok, s az ország kátyúba került szekerét a megidézett urak - helybéli notabilitások - közül senki sem képes kiemelni. És ami még nagyobb baj, igazán nem is akarja senki... Ezért is olyan végtelenül szomorú ez a groteszk humorú, romantikus meseszövését abszurd motívumokkal keresztező, minden műfaji megjelölést elhárító darab. Amelyre szerzője is tanácstalanságában biggyeszthette a keveset mondó címkét: Magyarok három felvonásban. Amivel még vitatkozni sem lehet. Legfeljebb reménykedni, hogy a következő Sütő-darab újra dráma lesz, tragédia, vagy akár vígjáték, de mindenképpen a nagy művek, A lócsiszár virágvasárnapja, a nemzeti sorskérdéseket egyetemes felelősségérzettel taglaló tetralógia és az Alomkommandó folytatása. Várakozó tisztelettel és szeretettel köszönti, jó egészséget, és zavartalan regényíráshoz szükséges nyugalmat is kíván őszinte tisztelője FÖLDES ANNA 21 Reményi József Tamás Varga Lajos Márton Kritika két hangra „Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg F VLM: Sokáig latolgattam, honnan induljunk megérteni Bodor Ádám Magvetőnél közreadott Sinistra körzet című kötetét. Mert nem olyan munka ez, ami első közelítésre feltárul, noha úgy olvastatja magát, mintha eseménymenetét széles körben ismert és népszerű prózapoétikai elvek szerveznék. Végül is oda jutottam, hogy majdcsak mindegy. Hiszen - mint a nyolcvanas évek epikánkat megújító műveinek mindegyike, a Sinistra körzet is határhelyzetű, így ugyanannyi eséllyel kérdezhetjük az irodalmi hagyomány, mint az utóbbi évtized vállalkozásainak eredményei és tanulságai felől. A kötet alcíme egyébként azt állítja, hogy egy regény fejezetei igéztek meg bennünket. Csakhogy itt tizenöt önálló, mert önmagában is kerek, zárt, érvényes elbeszélés sorakozik egymás mögött. Igaz, ugyanarról a világról, ugyanazon emberekről beszél, s egyazon modorban mindegyik, sőt, hősük, Andrej Bodor is egyezik, aki eltűnt fogadott fiát, Béla Bundasiant fellelni jött egy éremre karcolt híradás nyomán ebbe az isten háta mögötti Sinistra körzetbe. Az ő története lenne ez a regény, de - és itt kezdődnek a kérdések. Gondolom, ezekről később szót ejtünk. Annyi azonban nyitásként is kijelenthető: ha a Sinistra körzet regény, akkor csak virtuálisan az. RJT: Bodor Ádám a rövid novella mestere, akinek művészetében első, 1969-es kötete óta érezhető, amint a miniatűr formák variációi egy irányba tartanak: egy és ugyanazon mese, mitikus előtörténet egymást kiegészítő, összerakható töredékei lesznek belőlük. Bodor könyvei tehát egyre inkább ciklikus jellegűek, s ezt a folyamatot az erdélyi író előbb spirituális, majd valóságos emigrációja lassan kiteljesíti. A ciklikus jelleg nem regényt ígér, hanem egy regény utáni, illetve regény előtti, archaikus szerkezetet, amelyben az egyes darabok határai sértetlenek maradnak, ám motivikus, figurális, grammatikai ismétlődések révén a bennük foglalt művészi információk elmozdulnak, viszonylagosakká válnak. A Sinistra körzet repetitív szerkezetében az ősi ráolvasások és balladák technikája varázslatosan felnagyítja a legapróbb eltéréseket, egy lefojtott világ legparányibb fordulatait is. A Sinistra körzet természetvédelmi terület a román-ukrán határon - mondanánk, de nem mondhatjuk, több okból. Sinistra a térképen nem található, a név etimológiailag baljóslatra utaló fikció. Ismeretlen tájon az ismerős nyomor és szenvedés rémálmát látjuk, amelyben tősgyökeres helybéliek, deportáltak és kivezényeltek között csak a dögcédulák tesznek különbséget. A nevek keveréknevek, egy sokajkú vidék egzotikus hangsorai, de ezek élvezetétől is megfosztatunk, tudván, hogy itt parancsra vesznek el s adnak új neveket. A személyiség formálisan még ezen a szinten sem őrizhető. S nem áll a „természetvédelmi” kifejezés sem, hiszen effajta vidékeken a természetet pusztítani szokás. Valójában a külvilágtól elzárt katonai körzet ez, ahogyan a belsejében megbúvó, még elzártabb, még tiltottabb rezervátum is csak mellékesen szolgál vadaknak (medvéknek), inkább emberek szabadtéri börtöne az. „Engem Puiu Borcan ezredes még annak rendje-módja szerint törzskönyvezett” - mondja a főhős, akit valódi nevétől megfosztva Andrej Bodornak hívnak. Bodor nincs, csupán lett. Az író fanyar játéka ez, amellyel anonimizálja magát egy anonimitásra ítélt világban. Ezen a tájon nincs más választás: áldozattá lenni, vagy a beilleszkedés marionettjátékát végigjátszani. Andrej jöttment tehát jogfosztott, s mert tudják róla, hogy fia miatt ragaszkodna az ottléthez, elvben bármire kapható. Vagy eltűnik, vagy bizalmi feladatot teljesít - hozzátehetjük persze, hogy egy végletekig militarizált társadalomban, ahol még a fényképész is ezredes, mindenfajta, emberi kapcsolatokkal járó munka bizalmi. Andrej nem bűnös, „csak” bibliai értelemben az életben marad. Amikor Sinistrától búcsúzik, olyasmit latolgat, amiben élesen elénk villant Bodor Ádám rezignált, ironikus művész önarcképe. Andrej a továbbiakban csontfaragványokkal akarja megkeresni a kenyerét. „Jártamban-kertemben elég sok csontot találtam az erdőn, elárulom, már próbálkoztam: virágok, őzikék, gombák, egy-egy őrtálló ezredes...” Csontokból építhető életmű, amelyben a kedély is hullákból virágzik. VLM: — Abban teljesen egyetértünk, hogy a Sinistra körzet egyik nagy eredménye az a metamorfózis, amelynek során a valóságkötött anyag imagináriussá, tisztán irodalmivá, alkotottá válik. Anélkül, hogy tapasztalati jellegét elveszítené. De ez nem a repetitív megmunkálási módnak tulajdonítható, a repetíció már csak következmény, hanem annak a Bodor Ádám számára úgy látszik alig tudomásul vehető belátásnak, hogy e történet, az epika nyelvén, nem formálható organikus, nagyívű elbeszéléssé. Nem tudom persze, tényleg így áll-e a helyzet, annyi azonban bizonyos: ha igen, akkor e dilemmájával, a nyolcvanas évek nagy műveinek tanúsága szerint, nincs egyedül. Arról van szó, hogy beszélni kell valami létezőről, így vagy úgy megtörténtről, elmondani szavakkal, amelyek nemcsak kevesebbek a létezőnél, lefedni tehát képtelenek, hanem egészen mások is a maguk adott elvontságával, az egyszeri létezőhöz képest fölöttébb általános jelentésével, félrevezető, a kifejezés-megérzékítés erőfeszítéseinek kényszerhelyzetet teremtő viszonyrendszerével, ha úgy tetszik, játékszabályaival. Elmondani tehát pontosan, milyen és miképpen van, ami van, lehetetlen. De kikerülni sincs mód. Vagyis Bodor Ádám, mint a valamirevaló írók mindig is, újra meg újra nekifog. Vonásról vonás-