Kritika 24. (1995)
1995 / 9. szám - Bródy András: Téveszmék ketrecében
BRODY ANDRÁS Téveszméink ketrecében a gazdasági elméletek hatásáról A szombathelyi Café Bloom legutóbbi rendezvényén találkoztam Mary Kaldorral, a világ politikai önáltatásainak villanó eszű bírálójával. Bankárok és tábornokok dicső tetteiről tereferéltünk, hadiiparról és pénziparról, meg a világ új zökkenőiről, így került szó a Kondratiev-ciklus már régóta stagnáló szakaszára. Elmondta, apja hogyan magyarázta el neki a két generációt, 50-60 évet átfogó, hosszú gazdasági hullámot: „Szivecském, minden második generáció monetarista”. Mármost ehhez tudni kell, hogy „Nicki” Kaldor nem volt híve ennek az irányzatnak, és a korai „monetarista” kifejezés sűrített és viszonylag udvarias formában foglalta össze véleményét a pénz tükörfolyosóin tekergő életidegen és érzéketlen gazdasági doktorokról. A családi okítás éle némiképpen az állandó vetélytárs, „Tomi”, azaz Balogh Tamás ellen is irányult. Nicki és Tomi a közgazdaságtan ikercsillagai voltak. Cambridge-i, illetőleg oxfordi professzori kötelmeik mellett a második világháború utáni munkáspárti kormány fő gazdasági tanácsadói. Bár a magyar tudományos élet kasztszelleme világgá kergette őket, tudományos kapcsolatban és jó viszonyban maradtak. Kaldor a növekedés tárgyi feltételeit vizsgálta, a ciklusok és a technika kapcsolatát, Balogh pedig inkább a pénzügyi kérdéseket. Manapság kis eltérések is a pályák és nézetek későbbi éles elválását okozhatják. Kaldor egyik támasza lett a modern jóléti gazdaságtannak (ezt ne tévesszük össze az úgynevezett szociális piacgazdasággal), Balogh pedig olyan monetarista, aki mindvégig az angol bürokráciát és szakszervezeteket támadta. A szakma pedig még ma is vitatkozik azon a kérdésen, hogy a monetarizmus okozza-e a válságot, vagy a válság váltja ki a monetarista nézetek és intézkedések terjedését. Abban azonban sehol nincs kétség, hogy a pénzügyi és egyéb válságok manapság együtt járnak különféle monetáris megszorításokkal, mintegy kéz a kézben. Miért van nálunk mindig kereslete a napjamúlt elméleteknek, miért késünk el mindig mindennel, mi volt a régi elméletek eredete és szerepe, erőssége és gyengéje, és hogyan kerültek nálunk napirendre, ez a tanulmány tárgya. Különösen azt feszegeti, hogy mennyire alkalmasak mai saját válságaink aggasztó tüneteinek kezelésére, és mik a veszélyei annak, ha gondolkodás helyett ismét valaminő „izmus” kerekébe törjük a valóságot. Az iskolák felbukkanása nálunk igen furcsán fonódik össze a napi teendőkkel és helyi feladatokkal. Elmélettörténeti esettanulmánnyal próbálkozom hát. A történet, mint minden történet, a múltban kezdődik, Keynes tanainak terjedésével és szerepével. Mivel a monetarizmus nyugaton éppen Keynes javaslataival feleselve alakult ki, azok részbeni tagadásaként, a vargabetű nem mellőzhető. Annál kevésbé, mert sem az előbbit, sem az utóbbit nem arra használjuk, amire az való. A nagy késéssel érkező eszmék, a mélyben szunnyadó hivatalos érdekekkel és indítékokkal vegyülve, váratlan fordulatokra képesek, és gyakran éppen azt rontják, aminek javítására kitalálták őket. Ciklust csillapító elmélettel növeljük a gazdaság ingadozását, a pénz vásárlóerejének stabilizálására való intézkedésekkel fűtjük az inflációt. Keynes Általános Elmélete az 1929. évi válság után kialakult nyomasztó stagnálás orvoslására javasolt gyakorlati megoldást. Az akkori helyzetet a következőképpen jellemezte: „Ha tízmillió dolgozni tudó és dolgozni kész ember közül kilencmilliót foglalkoztatnak, semmi sem bizonyítja, hogy ezt a kilencmilliót nem a megfelelő módon foglalkoztatják. Mai rendszerünkben nem azt kifogásoljuk, hogy ezt a kilencmilliót más módon kellene foglalkoztatni, hanem hogy az egymilliót sehogyan nem foglalkoztatják.” Hatvan évvel ezelőtti aggodalma tehát a mintegy tíz százalék körüli, résztjóslóan magas munkanélküliségre vonatkozott. A munkanélküliségnek ez a magas szintje ma újra általánossá vált. Tízszázalékos munkanélküliség valóban aggasztó, mert minden harmadik-negyedik családot közvetlenül sújt, közvetve pedig (a rokonok és barátok révén) úgyszólván mindenkit érint. Ezért nem is csodálkozhatunk, ha az ilyen korszakok forralják az éppen érvényben levő politikai-gazdasági berendezkedéssel való elégedetlenséget. A „gazdasági erők szabad játékát” Keynes mégis továbbra is alkalmasnak tartotta a termelés menetének önműködő és hatékony megszervezésére. Tagadta kora baloldali nézeteit. Akkoriban a ciklusokért a kapitalizmust okolták, ahol a gyárak világos rendje és fegyelme hajótörést szenved a piac anarchiáján és rendetlenségén. A tervgazdálkodás hívei éppen ezért sima és háborítatlan növekedést ígértek. A Szovjetunió, statisztikai adatait ennek megfelelően kendőzve, nyilvánvaló nehézségei ellenére igyekezett fenntartani a tervezett és kiegyensúlyozott növekedés látszatát még az elhúzódó agrárválság mélyén is. A politikusok és a közgazdászok többsége sokáig el is ismerte a tervezés sikerét. Balogh Tamás, de még a szovjet gazdasággal foglalkozó specialisták is elhitték az ötvenes évek végéig, hogy a sok és gyötrő áldozat ellenére a Szovjetunió gyorsan és egyenletesen növekszik, és előbb-utóbb utoléri a nyugati országokat. Az 1956-ban már élesen jelentkező tizenkét éves kelet-európai ciklus, majd valamivel később Josef Goldman és Bauer Tamás tényfeltáró munkássága meglepetésként érte, és alaposan meggondolkodtatta a szakmát. Habár a sima növekedés lehetőségében a közgazdászok még ma is egyre reménykednek, kétkedni kezdtek abban, hogy éppen a szovjet típusú gazdálkodás képes rá. Hiszen beruházásainak ingadozása, mint Mihályi Péter nemrég összefoglalta, mintegy kétszerese volt a piaci gazdaságokban tapasztalt, szintén jókora egyenetlenségeknek. Keynes nem azért hibáztatta hát rendszerét, mert ez a termelési tényezők ésszerűtlen és aránytalan felhasználásához vezetett. (Egyes gazdasági iskolák ma már ezt is bírálják, rámutatva a piacon nem jegyzett, mert árcédula nélküli erőforrások tékozlására, a környezetszennyezésre, az ökológiai kérdések elhanyagolására stb.) Mégsem állította azt, hogy az állam irányítása nélkül az emberek magára hagyott, szabad aktivitása rendetlenséget és káoszt teremt. Nem az emberek butaságával és az állam bölcsességével indokolta a központi beavatkozás szükségességét. Csupán arra hivatkozott, hogy a magára hagyott gazdaság nem teszi önműködővé a „termelési potenciál teljes kihasználását”. Ebből Keynes számára elsősorban a dolgozni tudó és dolgozni kész tíz százalék foglalkoztatásának elmaradása, tehát a kínzó munkanélküliség gyors felszámolása volt a fontos. Hangsúlyozta: „A teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesen a hagyományos állami funkciók jelentős kiterjesztésével jár”, de ennek ellenére igen határozottan védte a magánkezdeményezést és magánfelelősséget, az individualizmus nagyra értékelt és hagyományos előnyeit. Bírálatának éle ezért az akkori hivatalos nézetek ellen irányult. Ezek a hagyományos polgári doktrínák jegyében a bérek csökkentésével akarták a foglalkoztatás növekedését és a gazdaság fellendülését kiváltani. Keynes Általános Elmélete ezzel szembeszállva megmutatta, hogy a megszorító intézkedések csak tetézik a bajokat. A bérek leszorítása a fogyasztás korlátozását jelenti, és a belső piac szűkülése a stagnálást könnyen visszaeséssé, recesszióvá változtathatja. A helyes intézkedések nem a bérek és a fogyasztás fékezésére irányulnak, hanem a megtakarítás és beruházás ösztönzésére. A stagnálás önmagát ismétlő, saját feltételeit újratermelő hibás köréből nem lefelé, de felfelé kell kijutni. Újra felfedezve a makroökonómiát (az új műszót a gazdaság egészének törvényszerűségeire Lawrence Klein használta először, de az csak a háború után szerzi meg mai magától értetődő csengését), Keynes néhol fura következtetésekre jutott. Ilyen a gödrök ásására és betemetésére vonatkozó gondolatmenete, a felesleges és improduktív közmunka védelme. Nálunk is végeztek több hasonló, szándékolatlan kísérletet, például a nagymarosi gát építésével, majd elbontásával. Nem élénkítő hatású. A Keynes által javasolt ösztönzés alapvető, maradandó és általa részletesen is tárgyalt eszközei mégsem naturálisak, hanem pénzügyi természetűek voltak; a termelés menetét nem közvetlenül, nem annak anyagi oldaláról kívánta szabályozni. Ilyen közvetett eszköz az állami költségvetésből fizetett élénkítő kiadás. Ez persze felborítja az államháztartás addig szentnek tartott egyensúlyát, és az államadósság növekedéséhez vezet. Keynes mégis megengedhetőnek látta, s bár tudta, hogy csökkenti a pénz értékét, lekicsinyelte az infláció veszélyét. Pénzügyi jellegű intézkedés az általa ja- Maynard Keynes KRITIKA