Kritika 24. (1995)

1995 / 9. szám - Balogh Ernő: Hölgyeim és Uraim! A Rolling Stones!

Hölgyeim és Uraim! fi Rolling Stones! 1995. augusztus 8. Fennállása óta, vagyis több mint harmincéves pályafutása során először koncertezik Budapesten a Rolling Stones. A tény ennyi, a többi már vélemény, értelmezés és ízlés kérdése. „Szia, Budapest!” - kiáltotta Mick Jag­­ger a várva várt nyitószám után (most döbben­tem rá: milyen jó dal is a számomra kevéssé is­mert, pontosabban az elmúlt évtizedek alatt ho­mályba merült Not Fade Away), s ez a merőben szokványos gesztus sokaknak már önmagában is külön jelentéssel telítődött: valamiféle - nem túl­zás - profán szabadságélménnyel. Hogy végre nem Zágrábban, Bécsben, Varsóban vagy Prágá­ban, hanem itt nálunk. Egyszerűen csak kime­gyünk a Népstadionba, és meghallgatjuk őket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Itthon vagyunk. A nagy rockkoncertek sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható világa. Az egyre hömpölygő, idővel sűrűsödő tömeg, a benne elmaradhatatlan extrém figurákkal, csodabogarakkal, megszál­lottakkal; a bóvliárusok, akik szemérmetlenül drágán árulják kacatjaikat, a sunyi tekintetű jegyüzérek, akiknél mindig akad egy-két - fölöt­tébb gyanús eredetű - jegy, a fontoskodó bizton­ságiak, a bejáratnál csellengő pénztelen rajongók (az utolsó utáni pillanatig reménykednek - több­nyire hiába - abban, hogy vala­hogy csak bejutnak), a kilá­tástalan szerepre kárhozta­tott előzenekarok (lehet­nek bármilyen jók, általá­ban a kutya sem kíváncsi rájuk, természetesen min­denki a fő attrakcióra vár), a percek múlásával érzékelhe­tően növekvő feszültség, mely az első szám első akkordjának felhangzásakor robban. Mindez jel­lemző volt a Rolling Stones e koncertjére is. Csak a szokásosnál sokkalta nagyobb méretek­ben, arányokban. Most minden az átlag fölé | nőtt, eseménnyé lényegült. ! Majdnem végig zuhogott az eső. Mégis csak nagyon kevesen mentek el a koncert befejezése előtt. Futottak a pénzük után? Ez is teljességgel érthető lenne - négyezer forint volt a legolcsóbb jegy. De szinte biztos, hogy elsősorban azért nem erről volt szó. Amikor az együttes belemelegedett a játékba, s egymás után jöt­tek az ismertebbnél is­mertebb dalok - a műfaj vitathatatlanul klasszikus darabjai -, kezdtem elfe­ledkezni minden zavaró körülményről, a kiszolgálta­tottságról. Arról, hogy a hátamon folyik a víz, hogy már a zoknim is nedves, hogy a hajamról lecsöpögő víz eláztatja a papírjaimat. Csak a koncert végén vettem észre, hogy vaco­gok. De akkor már teljesen mindegy volt. Ének az esőben. A mesterien tervezett, a show szerves részét képező színpad nyitott volt, csak a dobos és a keyboardos játszott védőfólia alatt, mely nem annyira a zenészeket, hanem inkább a hangszereiket óvta. De az énekes és a két gitáros a szakadó esőben adta elő produkcióját, néha negyven-ötven méterre távolodva egymástól. Egy-egy lendületesebb mozdulatnál a mókás fekete pör­­gekalapjuk karimájáról nagy ívben loccsant ki a víz. Szu­pertechnika és nagy mes­terségbeli tudás kivéte­les találkozásának le­hettünk tehát tanúi. Mert az időjárás nem rontotta sem a hangmi­nőséget, sem a hangula­tot. A gitárok, erősítők, hangfalak remekül szól­tak, a rutinos zenészek pontosan játszották végig a feszes dalla­mokat, a virtuóz szó­lókat. Rajtuk semmi sem múlt. „Hű, de jó csaj!” ­­kiáltott fel Jagger ma­gyarul, amikor két szám között a végig ki­fogástalanul működő óriá­si képernyő a közönség egyik különösen csinos - s az eső mi att melltartóra vetkőzött - tagját mu­tatta. Óriási derültség a stadionban (ami persze ­­sok tízezernyi emberről lévén szó - morajlásként hatott). Mindig tudtuk, hogy a Rol­ling Stones énekese, embléma tikus figurája vérbeli profi, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy a tömeget anyanyelvén is meg kell szólítani, a kiej­tés minősége itt érdektelen. . Egy-két ügyesen | megválasztott szó, fordulat - a l hatás százszázalékosan bejön, a kontaktus sokkal szorosabb lesz. „Mit játsszunk nektek? Akartok velem énekelni?” - kér­dezte, s a közönség őrjöngve tombolt az elragadtatottságtól. Mick Jagger. Alakjával és pályájával - az új­ságok és a szaklapok cikkeinek ezrei mellett ­­könyvtárnyi irodalom foglalkozik, benne plety­kagyűjtemények és igényesebb munkák egy­aránt találhatók. Bármit tesz, bármi történik ve­le, címoldalra kerül. Minden körben otthonosan mozog, államelnökök fogadják (vagy ő fogadja őket?), baráti körében Andy Warholtól Jack Ni­­cholsonig vagy Truman Capote-ig sok híresség megfordult. (Capote - Hobó könyvéből idézem - ekként jellemezte: „Mick Jagger olyan, mint egy paródia az amerikai felvonulások élén hala­dó vezénylőlány és Fred Astaire között.”) Elő­adásmódja nagy iskolát teremtett, noha persze utánozhatatlan. Ezt most Budapest is megtapasz­talhatta. Bár mozdulatai talán valamivel takaré­kosabbak lettek a korábbiaknál, változatlanul be­­játszotta az egész - nem csekély méretű - teret, hangja az utolsó szám előadásakor is olyan erős és tiszta volt, mint a koncert kezdetén. Figyelmét semmi sem kerülte el, mindenre reagált, végig a kezében tartotta a szálakat. Ma valóban a műfaj legnagyobbja. Keith Richard néhány száma sokaknak nem tetszett. Hát igen, az élet - főként pedig az alko­hol és a nikotin - erősen megkoptatta az egykor oly csengő hangot. Ám dalait olyan - furcsa, de ez a jó szó - szemérmes bájjal tudja előadni, a végén a kissé meghatott, kissé bocsánatkérő mo­sollyal, hogy az szá­momra egyszerűen lefegyverző. Ő a nagy sztár mellett az örökös máso­dik. Aránylag jól tűri ezt a hálátlan szere­pet. Nem lehet nem kedvelni. Az ismert gesztu­sok. Jagger repdesé­­sei, Richard hintázó mozdulatai, Wood fin­torai. S a szaporodó rán­cok. Mi hajtja őket? A nagy dohány - legyintenek a cinikusabbak. Persze, ez sem lebecsülendő szempont, végtére is itt nem két fillérről van szó, de talán akad még ezen kívül valami más is: vélhetően a reájuk figyelő százezrek roppant tömegvonzása. Hogy ennyi meg ennyi évesek? Hogy nagypapák, hogy egyre gyűröttebb az arcuk és halványabb, fáradtabb a mosolyuk? Miles Davis vagy Louis Armstrong hetven felé is kifejezetten zseniális volt - hogy csak egy rokon műfaj, a dzsessz közismert pél­dáit idézzem. A rockzene - fiatal kultúra. Most kezdenek lenni - biológiai értelemben véve is — nagy öregei. A kép, a történet, az irányzat ezzel lesz teljes. Úgy vélem, indul még turnéra a Rol­ling Stones, lesznek még jó koncertjeik. Majd azokra is elmegyünk. Külön élmény volt, ahogy a zenésztárs, a nem kevésbé világhírű Bob Dylan egyik legismertebb dalát, a Like A Rolling Stone-t előadták. Több feldolgozását is ismerem, egyik sem szólt ilyen jól, ilyen elementáris hatással. Szinte jobb volt, mint az eredeti - pedig az is milyen kitűnő. Ezt a meglepetést leszámítva viszont biztosra mentek. Kizárólag legnagyobb számaikat játszották (többtucatnyi van belőlük), mintegy metszetét adva eddigi pályafutásuknak. Az immár hagyo­mányosnak tekinthető sorrendet azonban alapo­san megkavarták. A sokáig szinte rituálisan utol­só dalként szerepeltetett Satisfaction már a legel­ső blokkban elhangzott. Varietas delectat. Közönségük rendkívül összetett lett. A Nép­stadionban is mindenféle generáció képviseltette magát - tinédzsertől hatvanévesig. Családi prog­ram. Az ellenkultúra fenegyerekeiből kemény profik, rocktörténeti múzeum eleven relikviái lettek. Világraszóló látványosság. De a zene vál­tozatlanul jó, a legenda folytonosan megújul, a mítosz nem fakul. A produkció piacképes. Mi kell még? It’s only rock ’n’ roll, but I like it - énekli Jag­ger vigyorogva. Rábólinthatunk. Igen, ez ma már csak egy rock and roll. De nekem tetszik. BALOGH ERNŐ KRITIKA 2

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék