Kritika 24. (1995)
1995 / 10. szám - SZÍNHÁZ - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: A nézhető lehetetlen
45 SZÍNHÁZ A Nap Színházától a csillagos égig Az esztendők számával nem mindig egyenlő az életkor. Futólag láttam Ariane Mnouchkine-t, amint a színészei között járt-kelt a Théatre du Soldi bécsi szereplésekor. Alig különbözött azoktól a képektől, amelyeket róla közölni szoktak, mióta csak világhírre tett szert. Legfeljebb őszesebb lett göndör, sötét haja. Egy ötvenes éveiben járó nő, igen. Előadásuk láttán mégsem hittem a szememnek. Lapozgattam szakfolyóiratokban, lexikonokban, hátha kiderül, hogy tévedek. S a francia rendezőnő valójában öregasszony. Immár huszonöt éve - ez bizony, negyedszázad - költözködött be a Nap Színházával az elhagyatott, vincennes-i tölténygyárba, vagyis a Cartoucherie-ba. Egy esztendőn belül feltűnést keltett az 1789, kisvártatva az 1793 című rendezésével. Az előadásról készült felvételek bejárták a világot, nemkülönben az 1976-77-ben született Moliérefilmje. Ilyen-olyan vetítéseken, az utóbbit a televízióban is láthatta a magyar közönség, s ha őszinték vagyunk magunkhoz, Ariane Mnouchkine-t máig ezeknek élményéhez mérjük. Persze, a szakmabeliek némely szerencsésebbje el-eljutott későbbi előadásaihoz. Hírül adták, hogy színre vitte a Mephistót, Klaus Mann művét, majd azt, hogy Shakespeare-sorozatba fogott, megszületett a II. Richárd, a Vízkereszt, a IV. Henrik rendezése, azután a görögök ihlették meg, az Atreidáknak négy előadást is szentelt, s a beszámolók kellő tisztelettel méltatták a produkciókat, okkal vagy ok nélkül még nem sejttették egy munkásság hanyatlását. A klasszikusok között felbukkantak kortárs szerző munkái, nevezetesen a Norodom Szihanuk és az Indiádé a rendezőnővel egy nemzedékbeli Helene Cixous-tól. Attól az algériai származású írónőtől, akinek A hamisan esküvő város, avagy az Erünniszek ébredése című színművét Ariane Mnouchkine elhozta az idei Wiener Festwochenre. Bár ne tette volna. Mert kiderült, hogy meztelen a király(nő). Holott úgy kezdődik a „produkció”, vagyis inkább annak az „előjátéka”, ahogy már a hetvenes években, a tölténygyári hodályban. Ezúttal a Messepalast egyik csarnokában, a tribün alatti térben rendezték be a nyitott öltözőket, ahol a színészek sminkelik magukat, mára profin eljátszva a szemlátomást elmélyült készülődést, amelyet ugye, megleshet az érkező publikum, míg ők a szemük sarkából mérik fel, milyen házuk lesz aznap. A színtér jobb oldalát elfoglaló, a nő színházat idéző terasz-színpadon pedig a zenészek hangolnak. Ráérünk számba venni megannyi, különböző kultúrákból származó hangszerüket, s felfedezni az áltatást mind a próba-, mind pedig azután a játékhelyzetben, amikor a fekete ruhások között fehér öltözetével megkülönböztetett testes fő-főmuzsikus „átéli” a nagy-nagy teljesítmény kimerültségét, egy segéderőként szolgáló leány időnként esztétikusan lassított mozdulatokkal meg is törölgeti a verejtékes homlokát. Színház ez kérem, dehogy beavatás a színjáték valós folyamatába! Ha valaki arra következtetne a természetességet imitáló, valójában a hatással manipuláló körítésből, hogy effektusokban gazdag színjátékot fog látni, az csalódik. A színpadon egy különös temetőkertet látni, vaskerítése mögött, a háttérfüggönyön ablakokkal jelzett város. Hantok helyett kétoldalt és két szinten sírkamrák, fülkék. Középütt tágas, üres tér, amelynek legközepén pedig, egy perzsaszőnyegen hamar elfoglalja a helyét, s hosszasan ott is marad az az asszony, akit a cinterem lakói, holtak, kitaszítottak maguk közé fogadnak. Ez a nő a főhőse Helene Cixous kétszer két részes, mintegy nyolcórányi, végtelennek tetsző színművének. Egy anya, aki elveszítette két gyermekét, s aki nem követel bosszút, fiai gyilkosainak megbüntetését, mint más halandó, mint a halottak, s mint a címszereplő Brünniszek, ő a bűnösöktől csupán a vétek beismerését kéri. De miféle véteket? Láttunk már olyant, hogy egy csapnivaló szövegkönyvből nagyszerű színjátékot kerekít egy talentumos rendező. Persze, ha munkáját egy dramaturg társaságában vagy a kezében tollal kezdi, amellyel kíméletlenül húz és átír. De Ariane Mnouchkine alighanem mélyen elfogult Helene Cixous iránt, talán még tetszik is neki a terjengőssége, az akciószegénysége, hiszen maga sem mozdítja meg a szcénákat. A földszínű, szürkés-barnás, lerongyolt öltözeteket, köpenyeket, sálakat, kendőket, fejfedőket viselő alakok ha ki is bújnak kuckójukból, többnyire csak álldogálnak, ülnek, törökülnek, kuporognak, ritka instrukcióra kicsit mocorognak, arra pedig órák hosszat kell várni, hogy felbolydult tömegként, ide-odaszaladgáljanak. Hovatovább hálásak vagyunk azért, ha a Sötétség tollas jószága le-leszáll a kerítésről, hogy sántán szökdécseljen pár métert, vagy a jóindulatú boszorkákat mímelő Brünniszek kicsit hőbörögnek. Azt már nehezebben viseljük el, hogy a nézőtérre időnként, következetlenül ki-kiszólók a gyilkosokkal azonosítsanak minket. De zömmel csak nézzük-nézzük a lebénult, passzív jeleneteket, azután már nem is nézzük, csak hallgatjuk a se vége, se hosszú szónoklatokat, mikor szimbolikus áramszünet van, s egy kósza zseblámpának is megörülünk. Tudom én, hogy a nagyjából előadásfolyam középi vaksötét, csakúgy mint a bábjátékkal kísért gyermekek jelenése, a „finálét” hivatott előkészíteni. Amikor is panoráma-függöny átváltozásával, fölénk borul a csillagos firmamentum, az égben járunk mi, azazhogy a jók, az anya, a fiai, a halottak, a kitaszítottak, s felhangzik a mesebelien naiv buzdítás, hogy „szeressük egymást, gyerekek”! Ugye, szép? Olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Szentimentális slusszpoén. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. Mert ki hinné el arról az Ariane Mnouchkine-ról, aki valaha lendületes, elevenbe vágó, stilizációjában is életteli volt? Igaz, akkor még nem jártunk messze a hatvannyolcas diákmozgalmaktól, amelynek szellemisége talán ott forrongott a társulatában is, nemcsak őbenne. Változnak az idők, változnak az emberek. Az értelmiség, a művész és az entellektüel eltávolodik azoktól a társadalmi rétegektől, amelyekkel némely történelmi pillanatban még közösséget érzett, produktuma öncélúbb lesz, közönsége pedig sznob. Az is igaz, hogy az évek szaporodtával mindenki lehiggad, a java azonban bölcsebb lesz. A szerencsétlenebbje viszont leépül. S elkezd felejteni, tulajdon emlékeit is összezagyválja, mindazt, amit valaha tudott, s könnyen el-elpityeredik. Talán csak nem ez történik meg Ariane Mnouchkinenal? Még korai lenne. BOGÁCSI ERZSÉBET TELEVÍZIÓ A nézhető Lehetetlen ámos Miklós jelenti be kéthetenként, vasárnapi estéken a Radnóti Színházban felvett műsorának bevezetőjeként: „Ez a műsor a régimódi, ráérős történetmesélés hagyományát próbálja föleleveníteni”. Minden alkalommal elmondja ezt az állandó nézők nagy derültsége közepette, de a gesztus több egyszerű hatáselemnél. Arról árulkodik, hogy Vámos számára mindig az a néző a fontos, aki első ízben látja az adást, és még nem tudhatja kívülről, mi, miért és hogyan vált szokássá vagy hagyománnyá itten. Ez pedig mélységesen demokratikus attitűd, ami nem túlzottan gyakori jelenség a Magyar Televízióban. A „Lehetetlen?” (ellentétben lehetetlenül idétlen címével) többnyire kellemes, élvezetes és roppant egyszerű produkció. Valaki bejön és mesél magáról. Ehhez nem kell más (a jelek szerint), mint még egy ember, akit igazán érdekel, amit a másik mond. Vámos Miklós az esetek túlnyomó többségében éppen ilyen partner; nem azért hív meg a műsorba valakit, hogy aztán ő produkálja saját magát, és nem azért tesz fel kérdéseket, hogy: 1. demonstrálja, mennyire nem képes azokra válaszolni a vendég; 2. ő maga csillogjon-villogjon mások rovására; 3. „hülyét csináljon” a meghívott személyiségből. Mindez csak azért érdemel szót, mert a képernyőn a „profi” kérdezők általában éppen ezt a három változatot szokták beszélgetés címén előadni. Vámos azonban - műsorának szerencséjére? - ebben a dologban nem viselkedik profiként. Hangsúlyozottan amatőr, más szóval civil ember, aki azokkal, arról és úgy diskurál a színpadon, akikkel, amiről és ahogyan otthonában is beszélgetne. Ettől érezheti úgy a néző, hogy valami intimitásnak vált a beavatottjává. Meghitt a hangulat, éppen csak a műsor néhány kiötlött szertartása jelzi, hogy mégiscsak fellépésről van szó a meghívott vendégek részéről. Akik önmagukról beszélnek, kizárólag színművészek. Ez a behatárolás egyébként nem mindjárt magától értetődő, hiszen festők, írók, muzsikusok és más különleges foglalkozások művelői közt is akadhatnak színes egyéniségek, másfelől pedig az eddig látott adások némelyikéből az derült ki: a színészek közül se mindenki bővelkedik elmesélnivalóban, és e hivatás képviselői se mind kitárulkozásra képes exhibicionisták. Akad, aki zárkózott; akad, aki sótlan; akad, aki erőlteti a jópofaságot, de a rivaldán nem a derű, hanem ez az erőfeszítés jön át. Szerencsére, ez utóbbiból van kevesebb. Vámos nagyon is tudatában van annak, hogy a gyermekkor nagy kincsesbánya - ha arról kérdez, valamiféle mulatságos sztori mindenkiből felfakad, ha pedig az illető belejön a mesélésbe, már sínen van a műsor, és inkább az lesz a gond, hány anekdota fér bele az adásidőbe. Leginkább a mai középnemzedék tagjaival érzi meg magát a műsorvezető-író: az idősebb generáció nagy nemzeti hősöket szakmányban játszó, élő kövületei érezhetően feszengve ülnek helyükön, és sehogy se megy nekik az itt immár hagyományos lezserség. Előfordul persze, hogy a fiatalabbak között is akad, aki végig szerepet játszik, például a „díva” szerepét, aki végigaffektálja a műsort, és egyetlen tizedmásodpercre sem mutatja meg, milyen akkor, amikor éppen nem alakítja önmagát. Ilyen estéken persze Vámos is tehetetlenül figyeli vendége magamutogatását, udvariasan és barátságosan, de ezúttal csak egy artistaszám „untermann”-jaként üli végig a produkciót. Gyakoribb azonban, hogy a vendég valóban „kinyílik”, és úgy idézi fel emlékeit, mintha négyszemközt lenne Vámossal. Akinek van hajlama az öniróniára, az bizonyul a legjobb mesélőnek: saját korábbi csetlés-botlásait, levedlett botorságait mulatságos esetek formájában tálalja fel, s ettől nemhogy lefokozódna, inkább felértékelődik. Sajátos melléktanulsága ennek a műsorsorozatnak, hogy a színész - ellentétben más szakmák képviselőivel - talán a legkevésbé irigy és gyűlölködő vagy rosszhiszemű a kollégáival, s a teljesítményt még a riválisnál is értékeli, a közös munka pedig képes kiben-kiben elnyomni az egyéni indulatot, pontosabbb KRITIKA