Kritika 25. (1996)
1996 / 1. szám - P. Müller Péter: Havel, Mrozek és Örkény a brit színpadokon
zaikszerűen szerkesztett emlékezések sorozata” (Financial Times, 1973. 10. 30.). Molnár Ferencre mint Örkény elődjére is történnek utalások: „Örkény sokkal kevésbé tartalmas író, mint Molnár, és összességében sokkal kevésbé ironikus, szellemes, és találékony”. (Plays and Players, 1973. december). „Az igényes művészi kivitel kétségkívül arra utal, hogy a Molnár-féle hagyomány Magyarországon még mindig élő, de az a mód, ahogy a dráma az érzelmeinkre támad, gyakran inkább erőszakosan direkt.” (The Guardian, 1973. 10. 30.) Olyan meghatározásokat is találhatunk, melyek a darab helyét bizonyos drámai műfajok és esztétikai minőségek körében jelölik ki: „komédia és pátosz egymás mellé helyezése” (The Stage, 1972. 12. 7.); „olyan darab, amely az igazi pátoszt groteszk humorral ötvözi” (Country Times and Gazette, 1972. 12. 8.); „a Macskajáték, úgy tűnik, nagyon is a színlelt ártatlanság jegyében íródott” (Plays and Players, 1973. december); „egy kortárs tragikomédia” (Sunday Telegraph, 1973. 11. 4.); „egy szentimentális magyar komédia” (The Guardian, 1973. 10. 30.). Előfordulnak politikai megjegyzések is, mint például Gary O’Connoré, aki azt kérdezi: „ez a mai Magyarország? A megdöbbentő válasz minden bizonnyal, igen (...) Bármilyen legyen is a rendszer, az élet megy tovább...” (Plays and Players, 1973. december); és ilyen Isha Mellor megjegyzése is, aki így ír: „Egy közép-európai bemutató ezzel a címmel, a politikai zaklatásról szóló estét ígért, de a darab nosztalgiával időzött el a kellemes múlton, ami egy olyan világban él tovább, ahol az értékek a fejük tetejére álltak.” (Plays and Players, 1973. február) Ez a politikai szempont nyilvánul meg a Vérrokonok bemutatójának meghirdetésében is: „köze sincs ahhoz az érthetetlen, sivár, politikai indíttatású műhöz, amelyet egy, a Vasfüggönyön túl alkotó - és ott népszerű - drámaírótól eredendően várhatnánk.” (Questopics, 1978. december) A négy Örkény-drámáról írott bírálatok a mű és a drámaíró helyét többnyire annak a néhány észrevételnek az alapján jelöli ki, amelyet az előbb idéztem. A cikkek további része az előadások értékelésével foglalkozik, és a kritikusok a legtöbb esetben elégedettek a színházi megvalósítással. Havel A Havel brit bemutatóiról olvasható kritikák sosem felejtik el" szóvá tenni azt, amit Vera Lustige így fogalmaz meg: „Václav. Havel drámái egyértelműen egy olyan ember művei, akit hosszú időt töltött börtönben...” (Plays and Players, 1990. november) Az 1989 decembere után" írott kritikák mindegyike megemlíti, hogy Havel Csehszlovákia elnöke lett. Míg Örkény esetében a politikai jellegű észrevételek csak kis szerepet játszanak a kritikákban (s ez is csupán annyi, hogy az írót egy bizonyos geopolitikai térségben elhelyezik), Havellel mintha ennek éppen az ellenkezője történne. Vele kapcsolatban, úgy tűnik, a politikai információk alkotják a kritikák alapját. Olyan kifejezések mutatják ezt, hogy: „Havel a hazáját is börtönnek ábrázolja” (Independent on Sunday, 1900. 6. 10.), vagy amelyek hangsúlyozzák Havel „erkölcsi bátorságát” (Daily Telegraph, 1990. 6. 7.); egyes bírálatok drámáit „politikai metaforák”nak tartják (The Guardian, 1989. 9. 30.); és közülük sokat a „bürokrácia szatírájának” tekintenek (The Guardian, 1978. 10. 31.). A politikai utalások sokszor a darab műfajára, illetve tartalmára vonatkozó megjegyzésekkel kapcsolódnak össze. „A Területrendezés a szexuális, politikai és pszichológiai manipuláció tömör példázata, egy jellegzetesen haveri zárt intézetbe helyezve...” (Plays and Players, 1990. november). A leirat „a bürokrata kormányzat aljasságának szatírája, és a modern világ elleni panasz” (The Guardian, 1972. 6. 1.) Ugyanez a darab „bohózatszerű tákolmány” (Daily Telegraph, 1970. 2. 7.). A figyelemösszpontosítás csökkent lehetőségéről valaki így vélekedik: „a darab politikai üzenete rejtett, és finoman leplezett.” (The Guardian, 1989. 9. 30.). Egy helyen a Vanek-darabokat „életképednek nevezik (Mail on Sunday, 1990.3.11.), másutt „három szobai életkép”-nek (Time Out, 1990. 3. 14.). Az esztétikai ítéletek Havel drámáit széles értékskálán helyezik el. A felmagasztalástól az elutasításig terjed a sor. Néhány példa: „első rangú politikai színház” (Time Out, 1990. 3. 14.); „van valami őrületes, metsző feszesség az írásában” (Plays and Players, 1990. november); „mint drámák, viszonylag jelentéktelenek” (City Limits, 1990. 3. 15.); Havel „nem Ibsen: nem valószínű, hogy drámái túlélik a korszakot, amelyben születtek” (Daily Telegraph, 1990. 6. 7.);A leirat „talán túlságosan hosszan, de színpadias élénkséggel” megírt darab (Daily Telegraph, 1970. 2. 7.). „Havel túl könnyedén és semmitmondóan bánik a politikai metaforával” (The Guardian, 1989. 9. 30.); és végül „a Kísértés egy zagyvaság” (Punch, 1990. 6. 15.). Havelt a következő írókkal vetik össze: Swifttel, A leirat szatirikus hangvétele miatt (The Guardian, 1978. 10. 31.); és A figyelemösszpontosítás csökkent lehetőségével kapcsolatban egy kritikus ezt írja: „emlékeztetett (...) két másik, egymástól élesen elütő író, Kafka és Ayckbourn profán rokonságára.” (The Guardian, 1978. 10. 31.) Havel darabjainak bemutatói közül a kritikusok sok színpadi megvalósítással elégedetlenek voltak. Az előadásokról ilyen vélemények olvashatók: „Egy nagy embernek szóló szenvedélyes tiszteletadás, ami sajnos nem elég méltó Havel intellektusának finomságához és szellemességéhez.” (Plays and Players, 1990. november) A Kísértés cselekményének Angliába helyezése „nem vitt minket közelebb Havel művéhez, inkább még jobban eltávolított tőle.” (Evening Standard, 1990. 6. 7. ) A szerző „még nem látta a darabját színpadon. (...) Nehogy valakinek eszébe jusson jegyet küldeni neki.” (City Limits, 1990. 6. 14.) Havel nyolc darabjának tizenkét bemutatóját a cikkek szerzői többnyire politikai eseményként szemlélték. Eleinte a bebörtönzött ellenzékivel, majd a Csehszlovákia első demokratikusan választott elnökével való szolidaritás jelképeként értékelték az előadásokat. A Havel drámáira vonatkozó esztétikai megjegyzések és értékítéletek nagyon változatos képet mutatnak. Műveit elsősorban olyan - a Vasfüggönyön túlról jövő - üzeneteknek tekintették, melyek a szocializmust személyiségnyomorító és a mindennapi életet a bürokrácián és a totalitárius intézményrendszeren keresztül embertelen eszközökkel manipuláló abszurd rendszerként ábrázolják és magyarázzák. Mrozek A húsz Mrozek-bemutatóróll írott legkorábbi kritika 1965-ből való. A Mrozekkel kapcsolatban leggyakrabban használt kri tikai szakkifejezések az ab- szurd dráma képviselőjeként határozzák meg az írót. Ez első- sorban Martin Esslinre vezethető vissza, aki Az abszurd színház című művében Mrozeket mint a kelet-európai abszurd első alakját tárgyalja. Ezzel a terminussal jellemzik Mrozek műveit a következő példákban is. A nyílt tengeren és a Rendőrség Jan Kott rendezte 1965-ös edinburghi előadásával kapcsolatban egy kritikus „a lengyel abszurd színházra” utal (The Stage, 1965. 10. 7.). Egy évtizeddel később a Václavot „abszurd bohózat”-nak nevezik (Plays and Players, 1976. november). A nyílt tengerent úgy értelmezik, mint ami „szórakoztató adalék az abszurd színházhoz” (The Stage, 1968. 3. 14.). Másutt a Tangóról úgy írnak, mint „abszurd, tömény komédiá”-ról (Time Out, 1981. április). Mrozek drámáinak leírására a másik leggyakrabban használt jelző a „politikai”, amit a szatírával, az iróniával és az allegóriával kapcsolnak össze. Az RSC Tangó előadásáról írott bírálatok a következőképpen fogalmaznak: „cselekménydús szatíra” (Plays and Players, 1966. július); „eszmék kegyetlen komédiája (...) Mrozek tántoríthatatlan kedvét leli a tiszteletlen szatírában. Darabjai a felszínen látszólag a lejárt nyugati abszurditáshoz hasonlítanak. De sokkal többek annál.” (Life, 1966. 8. 25.) „A Tangó politikai allegória, szatíra” (The Stage, 1966. 6. 2.). A nyílt tengerent „a kelet-európai irónia drágakövé”-nek nevezik, melyben „az abszurditás jóval a tenger határain túlra, az egész emberi állapotra kiterjed” (Financial Times, 1972. 4. 5.). A Václavról egy kritikus megállapítja, hogy „ebben a politikai mesében (...), mint a legjobb allegóriák mindegyikében, az igazság és a remény azzal kecsegtet, hogy újra lehet kezdeni” (Plays and Players, 1973. június). A politika nemcsak a darabok tartalmával, hanem Mrozek sorsával kapcsolatban is előfordul. „Slawomir Mrozek lába alól akkor csúszott ki a talaj, amikor nyilvánosan tiltakozott Lengyelországnak Csehszlovákia megszállásában vállalt szerepe ellen. Lengyel útlevelének bevonása után Párizsba menekült. Figyelmen kívül hagyta azt az alapigazságot, hogy Kelet-Európában egy híres drámaíró csak az abszurd metafora keretében mondhatja ki az igazságot, ha meg akarja úszni szárazon.” (New Standard, 1981. április). Ugyanezt a tényt, Mrozek száműzetését az Emigránsok 1981-es bemutatójáról szóló bírálatok is megemlítik (The Guardian, Daily Telegraph, 1981. december). A Mrozekkel összefüggésbe hozott drámák és drámaírók között szerepel Samuel Beckett, mivel az Emigránsokat úgy tartják számon, mint „egy újabb darabot, ami a Godot-ra várva árnyékában született” (The Times, 1981. 12. 7.); a Mulatságot „Godot-szerű politikai allegóriának” tekintik (The Guardian, 1975. 8. 11.). A Rendőrség egyik újabb bemutatójáról egy kritikus azt írja, hogy az „a hatalmi eltolódások és megfelelések abszurdista bűvös kockája, mely természetében inkább Pirandellóhoz és Genet-hez, mint Havelhez áll közel” (City Limits, 1990.5. 31.). Ugyanerről az előadásról egy bíráló azt írja, hogy „a darab Kafkát és az abszurd színházat idézi” (The Guardian, 1990. 5. 30.). Egy másik helyen párhuzamot vonnak Orwell 1984 című regénye és a Rendőrség között (What’s On, 1990. 6. 6.). A három szerző közül Mrozek a leggyakrabban bírált kelet-közép-európai drámaíró. Elsősorban műveinek esztétikai jegyeit érik kifogások. A Rendőrségben „túlságosan sok a hosszú részlet, melyek valamiért sehogyan sem tudják lekötni a figyelmet (...), Mrozek »üzenete« elveszik valahol a hosszú monológok nyomasztó súlya alatt” (The Stage, 1965. 10. 7.). A Tangó „stílusa nem annyira friss, és a modora sem olyan új, hogy bármi túlságosan meglepőt tudna nyújtani” (The Guardian, 1966. 5. 27.). A Tangó „nem kifejezetten mestermű” (Time Out, 1981. április). Az Emigránsokban „a történet túl vékonyka, az alakok pedig túlságosan elvontak” (idézet a Daily Telegraphból, idézet helye: London Theatre Record, No. 24. 1981.). „Van valami mechanikus és óraműszerű Mrozek megoldásában” (The Guardian, 1990. 5. 30.). Nemcsak az ő drámáit érte a legtöbb bírálat, de az ő darabjainak előadásait is. „Miért, miért állították színpadra...?” - kérdezi egy kritikus az 31 KRITIKA