Kritika 25. (1996)

1996 / 1. szám - P. Müller Péter: Havel, Mrozek és Örkény a brit színpadokon

zaikszerűen szerkesztett emlékezések sorozata” (Financial Times, 1973. 10. 30.). Molnár Ferencre mint Örkény elődjére is történnek utalások: „Ör­kény sokkal kevésbé tartalmas író, mint Molnár, és összességében sokkal kevésbé ironikus, szellemes, és találékony”. (Plays and Players, 1973. decem­ber). „Az igényes művészi kivitel kétségkívül arra utal, hogy a Molnár-féle hagyomány Magyaror­szágon még mindig élő, de az a mód, ahogy a drá­ma az érzelmeinkre támad, gyakran inkább erősza­kosan direkt.” (The Guardian, 1973. 10. 30.) Olyan meghatározásokat is találhatunk, melyek a darab helyét bizonyos drámai műfajok és eszté­tikai minőségek körében jelölik ki: „komédia és pátosz egymás mellé helyezése” (The Stage, 1972. 12. 7.); „olyan darab, amely az igazi pátoszt gro­teszk humorral ötvözi” (Country Times and Gazet­te, 1972. 12. 8.); „a Macskajáték, úgy tűnik, na­gyon is a színlelt ártatlanság jegyében íródott” (Plays and Players, 1973. december); „egy kortárs tragikomédia” (Sunday Telegraph, 1973. 11. 4.); „egy szentimentális magyar komédia” (The Guar­dian, 1973. 10. 30.). Előfordulnak politikai megjegyzések is, mint például Gary O’Connoré, aki azt kérdezi: „ez a mai Magyarország? A megdöbbentő válasz minden bi­zonnyal, igen (...) Bármilyen legyen is a rendszer, az élet megy tovább...” (Plays and Players, 1973. december); és ilyen Isha Mellor megjegyzése is, aki így ír: „Egy közép-európai bemutató ezzel a címmel, a politikai zaklatásról szóló estét ígért, de a darab nosztalgiával időzött el a kellemes múlton, ami egy olyan világban él tovább, ahol az értékek a fejük tetejére álltak.” (Plays and Players, 1973. február) Ez a politikai szempont nyilvánul meg a Vérrokonok bemutatójának meghirdetésében is: „köze sincs ahhoz az érthetetlen, sivár, politikai in­díttatású műhöz, amelyet egy, a Vasfüggönyön túl alkotó - és ott népszerű - drámaírótól eredendően várhatnánk.” (Questopics, 1978. december) A négy Örkény-drámáról írott bírálatok a mű és a drámaíró helyét többnyire annak a néhány észre­vételnek az alapján jelöli ki, amelyet az előbb idéz­tem. A cikkek további része az előadások értékelé­sével foglalkozik, és a kritikusok a legtöbb esetben elégedettek a színházi megvalósítással. Havel A Havel brit bemutatóiról ol­­­­vasható kritikák sosem felejtik el" szóvá tenni azt, amit Vera Lustig­e így fogalmaz meg: „Václav. Havel drámái egyértelműen­ egy olyan ember művei, akit hosszú időt töltött börtön­ben...” (Plays and Players, 1990. november) Az 1989 decembere után" írott kritikák mindegyike megemlíti, hogy Havel Csehszlovákia elnöke lett. Míg Örkény esetében a politikai jellegű észrevételek csak kis szerepet ját­szanak a kritikákban (s ez is csupán annyi, hogy az írót egy bizonyos geopolitikai térségben elhelye­zik), Havellel mintha ennek éppen az ellenkezője történne. Vele kapcsolatban, úgy tűnik, a politikai információk alkotják a kritikák alapját. Olyan ki­fejezések mutatják ezt, hogy: „Havel a hazáját is börtönnek ábrázolja” (Independent on Sunday, 1900. 6. 10.), vagy amelyek hangsúlyozzák Havel „erkölcsi bátorságát” (Daily Telegraph, 1990. 6. 7.); egyes bírálatok drámáit „politikai metaforák”­­nak tartják (The Guardian, 1989. 9. 30.); és közü­lük sokat a „bürokrácia szatírájának” tekintenek (The Guardian, 1978. 10. 31.). A politikai utalások sokszor a darab műfajára, illetve tartalmára vonatkozó megjegyzésekkel kapcsolódnak össze. „A Területrendezés a szexu­ális, politikai és pszichológiai manipuláció tömör példázata, egy jellegzetesen haveri zárt intézetbe helyezve...” (Plays and Players, 1990. november). A leirat „a bürokrata kormányzat aljasságának sza­tírája, és a modern világ elleni panasz” (The Guar­dian, 1972. 6. 1.) Ugyanez a darab „bohózatszerű tákolmány” (Daily Telegraph, 1970. 2. 7.). A fi­gyelemösszpontosítás csökkent lehetőségéről vala­ki így vélekedik: „a darab politikai üzenete rejtett, és finoman leplezett.” (The Guardian, 1989. 9. 30.). Egy helyen a Vanek-darabokat „életképed­nek nevezik (Mail on Sunday, 1990.3.11.), másutt „három szobai életkép”-nek (Time Out, 1990. 3. 14.). Az esztétikai ítéletek Havel drámáit széles ér­tékskálán helyezik el. A felmagasztalástól az el­utasításig terjed a sor. Néhány példa: „első rangú politikai színház” (Time Out, 1990. 3. 14.); „van valami őrületes, metsző feszesség az írásában” (Plays and Players, 1990. november); „mint drá­mák, viszonylag jelentéktelenek” (City Limits, 1990. 3. 15.); Havel „nem Ibsen: nem valószínű, hogy drámái túlélik a korszakot, amelyben szület­tek” (Daily Telegraph, 1990. 6. 7.);A leirat „talán túlságosan hosszan, de színpadias élénkséggel” megírt darab (Daily Telegraph, 1970. 2. 7.). „Ha­vel túl könnyedén és semmitmondóan bánik a po­litikai metaforával” (The Guardian, 1989. 9. 30.); és végül „a Kísértés egy zagy­vaság” (Punch, 1990. 6. 15.). Havelt a következő írókkal vetik össze: Swift­­tel, A leirat szatirikus hangvétele miatt (The Guar­dian, 1978. 10. 31.); és A figyelemösszpontosítás csökkent lehetőségével kapcsolatban egy kritikus ezt írja: „emlékeztetett (...) két másik, egymástól élesen elütő író, Kafka és Ayckbourn profán ro­konságára.” (The Guardian, 1978. 10. 31.) Havel darabjainak bemutatói közül a kritikusok sok színpadi megvalósítással elégedetlenek vol­tak. Az előadásokról ilyen vélemények olvasha­tók: „Egy nagy embernek szóló szenvedélyes tisz­teletadás, ami sajnos nem elég méltó Havel intel­lektusának finomságához és szellemességéhez.” (Plays and Players, 1990. november) A Kísértés cselekményének Angliába helyezése „nem vitt minket közelebb Havel művéhez, inkább még job­ban eltávolított tőle.” (Evening Standard, 1990. 6. 7. ) A szerző „még nem látta a darabját színpadon. (...) Nehogy valakinek eszébe jusson jegyet külde­ni neki.” (City Limits, 1990. 6. 14.) Havel nyolc darabjának tizenkét bemutatóját a cikkek szerzői többnyire politikai eseményként szemlélték. Eleinte a bebörtönzött ellenzékivel, majd a Csehszlovákia első demokratikusan válasz­tott elnökével való szolidaritás jelképeként érté­kelték az előadásokat. A Havel drámáira vonatko­zó esztétikai megjegyzések és értékítéletek nagyon változatos képet mutatnak. Műveit elsősorban olyan - a Vasfüggönyön túlról jövő - üzeneteknek tekintették, melyek a szocializmust személyiség­nyomorító és a mindennapi életet a bürokrácián és a totalitárius intézményrendszeren keresztül em­bertelen eszközökkel manipuláló abszurd rend­szerként ábrázolják és magyarázzák. Mrozek A húsz Mrozek-bemutatóróll írott legkorábbi kritika 1965-ből­ való. A Mrozekkel kapcsolatban leggyakrabban használt kri­­ tikai szakkifejezések az ab-­ szurd dráma képviselőjeként­ határozzák meg az írót. Ez első-­ sorban Martin Esslinre vezethető­ vissza, aki Az abszurd színház című művében Mro­­zeket mint a kelet-európai abszurd első alakját tár­gyalja. Ezzel a terminussal jellemzik Mrozek mű­veit a következő példákban is. A nyílt tengeren és a Rendőrség Jan Kott rendezte 1965-ös edinburghi előadásával kapcsolatban egy kritikus „a lengyel abszurd színházra” utal (The Stage, 1965. 10. 7.). Egy évtizeddel később a Václavot „abszurd bohó­­zat”-nak nevezik (Plays and Players, 1976. no­vember). A nyílt tenge­re­nt úgy értelmezik, mint ami „szórakoztató adalék az abszurd színházhoz” (The Stage, 1968. 3. 14.). Másutt a Tangóról úgy írnak, mint „abszurd, tömény komédiá”-ról (Time Out, 1981. április). Mrozek drámáinak leírására a másik leggyak­rabban használt jelző a „politikai”, amit a szatírá­val, az iróniával és az allegóriával kapcsolnak össze. Az RSC Tangó előadásáról írott bírálatok a következőképpen fogalmaznak: „cselekménydús szatíra” (Plays and Players, 1966. július); „eszmék kegyetlen komédiája (...) Mrozek tántoríthatatlan kedvét leli a tiszteletlen szatírában. Darabjai a fel­színen látszólag a lejárt nyugati abszurditáshoz ha­sonlítanak. De sokkal többek annál.” (Life, 1966. 8. 25.) „A Tangó politikai allegória, szatíra” (The Stage, 1966. 6. 2.). A nyílt tengerent „a kelet-euró­pai irónia drágakövé”-nek nevezik, melyben „az abszurditás jóval a tenger határain túlra, az egész emberi állapotra kiterjed” (Financial Times, 1972. 4. 5.). A Václavról egy kritikus megállapítja, hogy „ebben a politikai mesében (...), mint a legjobb al­legóriák mindegyikében, az igazság és a remény azzal kecsegtet, hogy újra lehet kezdeni” (Plays and Players, 1973. június). A politika nemcsak a darabok tartalmával, ha­nem Mrozek sorsával kapcsolatban is előfordul. „Slawomir Mrozek lába alól akkor csúszott ki a ta­laj, amikor nyilvánosan tiltakozott Lengyelország­nak Csehszlovákia megszállásában vállalt szerepe ellen. Lengyel útlevelének bevonása után Párizsba menekült. Figyelmen kívül hagyta azt az alapigaz­ságot, hogy Kelet-Európában egy híres drámaíró csak az abszurd metafora keretében mondhatja ki az igazságot, ha meg akarja úszni szárazon.” (New Standard, 1981. április). Ugyanezt a tényt, Mrozek száműzetését az Emigránsok 1981-es bemutatójá­ról szóló bírálatok is megemlítik (The Guardian, Daily Telegraph, 1981. december). A Mrozekkel összefüggésbe hozott drámák és drámaírók között szerepel Samuel Beckett, mivel az Emigránsokat úgy tartják számon, mint „egy újabb darabot, ami a Godot-ra várva árnyékában született” (The Times, 1981. 12. 7.); a Mulatságot „Godot-szerű politikai allegóriának” tekintik (The Guardian, 1975. 8. 11.). A Rendőrség egyik újabb bemutatójáról egy kritikus azt írja, hogy az „a ha­talmi eltolódások és megfelelések abszurdista bű­vös kockája, mely természetében inkább Pirandel­­lóhoz és Genet-hez, mint Havelhez áll közel” (City Limits, 1990.5. 31.). Ugyanerről az előadásról egy bíráló azt írja, hogy „a darab Kafkát és az abszurd színházat idézi” (The Guardian, 1990. 5. 30.). Egy másik helyen párhuzamot vonnak Orwell 1984 cí­mű regénye és a Rendőrség között (What’s On, 1990. 6. 6.). A három szerző közül Mrozek a leggyakrabban bírált kelet-közép-európai drámaíró. Elsősorban műveinek esztétikai jegyeit érik kifogások. A Rendőrségben „túlságosan sok a hosszú részlet, melyek valamiért sehogyan sem tudják lekötni a fi­gyelmet (...), Mrozek »üzenete« elveszik valahol a hosszú monológok nyomasztó súlya alatt” (The Stage, 1965. 10. 7.). A Tangó „stílusa nem annyi­ra friss, és a modora sem olyan új, hogy bármi túl­ságosan meglepőt tudna nyújtani” (The Guardian, 1966. 5. 27.). A Tangó „nem kifejezetten mester­mű” (Time Out, 1981. április). Az Emigránsokban „a történet túl vékonyka, az alakok pedig túlságo­san elvontak” (idézet a Daily Telegraphból, idézet helye: London Theatre Record, No. 24. 1981.). „Van valami mechanikus és óraműszerű Mrozek megoldásában” (The Guardian, 1990. 5. 30.). Nemcsak az ő drámáit érte a legtöbb bírálat, de az ő darabjainak előadásait is. „Miért,­­ miért állí­tották színpadra...?” - kérdezi egy kritikus az 31 KRITIKA

Next