Kritika 25. (1996)

1996 / 8. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Szegő György: Hangok és szagok

szerű ember” bepillantást nyerjen a kulisszák mögötti világba. Ezért aztán valósággal elburjánzottak az efféle beszélgetések, amelyek - már néhány hónapja terjedő gyakorlat után is - kínosan kezdik ismételgetni egymást, ami nem is csoda, hiszen van hét-nyolc olyan, képernyőképes, jó svádájú, az előre megbeszélt kérdésekre szellemesen riposztozni tudó, a spontaneitást ügyesen imitáló politikus, akit faggatni szokás - és van öt-hat olyan riporter, aki ambiciózusan faggatja őket. Előbb-utóbb az is eljut Torgyánhoz, aki Hornnal kezdte, és az is diskurálni fog Orbán Viktorral, aki Kunczétól rajtolt. Az egész felhajtás még mindig abból az egykori helyzetből fakad, hogy a pártállam idején a politikus óvakodott attól, hogy „emberközelbe” hozassa magát, s jó okkal tette ezt: úgyse mondhatott volna semmi egyénit, hiszen még egy érdesebb megfogalmazás is a karrierje végét jelentette volna, de nem is tudott a semmiről úgy beszélni, mintha mondana valamit, mert ehhez hiányoztak a képességei. Az álszerénység, amit puritanizmusnak illett nevezni, azt is megtiltotta, hogy a párt- és állami vezetők „előtérbe tolják” magukat; magánéletük bármily óvatos bemutatása az „intimkedés” vádját vonta volna maga után, s egyáltalán: dívott, mert politikai érdek volt, hogy ami fontos lehet, azt nem szabad „kivinni a tömegek közé”. A kíváncsiság ezekben az években gyülemlett fel kajánkodás formájában: szerettük volna, ha alkalmat kapnak a párt által fölkentek, hogy elszólják magukat, hogy bizonyítsák primitívségüket, rossz ízlésüket, tudatlanságukat, beszédképtelenségüket. Ilyennek látni azokat, akiktől a sorsunk függött: ez némi elégtétel lett volna a kiszolgáltatottaknak. Csakhogy akiket szerettünk volna látni ilyen kendőzetlenül - a rendszerváltással többnyire eltűntek a süllyesztőben. (Vagy pár évvel előtte, egy felkészültebb, generációkkal fiatalabb, technokrata vezetőréteg felbukkanásával.) Akik újabban tűntek fel és a mai politikát irányítják, azokat viszont láthatjuk önfeledt tevékenységük közepette is a parlamenti közvetítésekben - ahogy ott ülnek, unatkoznak, dühöngenek, fecsegnek, szervezkednek, annak amúgy sincsen párja. Láttuk őket a két választást megelőző kampányok idején, figyeltük arcukat, vérmérsékletüket, reakcióikat a demokrácia kezdeti szakaszában, amikor zaftosan gorombáskodó, veséző, „öklöző” műsorokban csépelték egymást - mi újat adhat ehhez egy mostani beszélgetés valamelyik stúdió sarkában? Selmeczi Tibor a Szatellitben megpróbálja bebizonyítani, hogy némelyiküknek még humora is van, ez ritkán sikerül, meghívottam látszik, hogy tudják, illenék jópofának lenni, de számukra vérre menő tétje van a szereplésnek: rokonszenvet kéne kelteni, csak hát kiben és miképp? Ami talán tetszik az egyik nézőnek, sérti-taszítja a másikat és fordítva. Van, aki viccesnek tan ifjúkori csetlésbotlásokat, van, aki - nézőben sem gyakori a fejlett humorérzékül - megbotránkozik azon, ha egy pártvezérről kiderül: ő sem volt az (József Attila szavával), „akit a családfők kegyelnek”. Friderikusz Sándor mintha maga is érezné, hogy idegen terepen jár, ahol számára rejtett aknának bizonyulhat bármi, amit egy „politikára szakosodott” riporter fölényesen hatástalanít. Vele beszélgetni elsősorban a meghívott személyiség számára fontos: elfogulatlanságát bizonyíthatja azzal, hogy egy Fridi-showban hajlandó fellépni, bár ezek a kopár hátterű, komolykodó dialógusok távolról sem emlékeztetnek az igazi Friderikusz-féle banzájokra, ahol a sztárriporter néha valóban elengedi magát és valóban kínos kérdéseket tesz fel. Itt nem, itt a látszólag pikáns téma mintegy „alájátszik” a válaszolónak: Friderikusz untermannként működik közre egy imázsjavító PR-produkcióban. Kepes András soha nem ül le politikusaival kettesben - ő négytagú asztaltársaságokat hív meg és hosszas (a képernyőn nem látható) bemelegítő vacsorák után, amikor a hangulat már tényleg oldott és majdnem elfeledkeztek vendégei a kamerák jelenlétéről - akkor dob be egy-egy ravasz kérdést s ezzel a tartózkodással viszonylag a legtöbbet éri el. Mivel a másik három vendég egy-egy hivatásnak kiválósága vagy/és csillaga, Kepes politikus vendégeinek össze kell szedniük magukat, hogy ilyen konkurencia mellett ők se valljanak szégyent, mi több: ők is legyenek annyira érdekesek, mint a civilek. S újabban itt vannak Szenes Andrea éjfélbe nyúló beszélgetései, amelyek - ha csak a meghívott személyiség nem annyira szuverén alkat, mint Kuncze Gábor - nem a riportalanyról, sokkal inkább a kérdezőről szólnak. Ő az, aki meg akarja mutatni, mekkora szellemi fölényben van beszélgetőpartnereivel szemben, „átlát” rajtuk, úgyis mindent tud róluk, hol elnézően, hol kétkedve, de egyfolytában kívülről figyeli őket, igazi kíváncsiság nem látszik a tekintetén, inkább csak a riporteri szerepe hozza úgy, hogy kénytelen úgy tenni, mintha érdekelné: prekoncepciózus és sablonokkal dolgozó kérdéseire mit tud válaszolni az, akit az a szerencse ért, hogy vele beszélgethet. Kuncze Gábor például - kedvesen és tapintattal, de azért határozottan - helyre is tette Szenes Andrea némelyik minősítését, s aztán megmaradt annak az önirónával, nagy türelemmel és szerénységgel felvértezett embernek, akinek más tévéinterjúkban megismertük. Ezek a túlreklámozott, nagy csinnadrattával beharangozott s aztán eléggé közepes beszélgetések természetesen akkor sem lehetnének sokkal tartalmasabbak, ha olyan valaki készítené őket, aki már élettapasztalata folytán is többet tud a dolgok mibenlétéről, mint a felfokozott önértékelésű ifjú riporternő. A politikus tudniillik épp arról nem árulhat el semmi igazán fontosat, ami a szakmája, amiről vannak érdemi információi: a politikáról. Holott, mint minden ember, ő is akkor tudna önfeledt és izgatott lenni, ha a munkájáról beszélhetne - de ezt nem teheti, mert ezzel politikusként bizonyulna dilettánsnak. Emiatt azonban ezek a „politikusok papucsban”, „pártvezérek magánemberként” - típusú interjúk álbeszélgetések maradnak. S mert ilyenek, szükség is van arra, hogy például Szenes Andrea mindvégig görcsösen szorongasson maga előtt egy táblát ezzel a felirattal: Szenes Andrea. Tévénknek is ilyen táblát kéne műsornyitástól műsorzárásig maga előtt tartania ezzel a felirattal: tévé. Hogy amíg nézzük, valahogy el ne feledjük, mit nézünk. NÁDRA VALÉRIA KRITIKA KÉPZŐMŰVÉSZET Hangok és szagok A millennium idején épült a Városliget legtöbb intézménye. Az ezeréves évfordulóra az ország kitett magáért: impozáns kiállítást hozott össze, kétszáz-egynéhány épülettel, a teljes hazai ipart, kereskedelmet, kultúrát és tudományt méltóképpen bemutatva. Volt is mit - Magyarország akkoriban olyan mértékű fejlődést produkált, amilyen addig sem, azóta sem volt a történelem folyamán. De túl ezen a mustrán, mintegy utóhasznosításként, kialakított egy csodálatos intézményegyüttest is, a cselédlányok és Molnár Ferenc kedvenc Ligetében. Múzeumostul, Vajdahunyad várostul, jégpályástul, cirkuszostul, szecessziós Állatkertestül, Széchenyi fürdőstül, angolparkostul. Amolyan kulturált szórakozó-, pihenő- és művelődő körzetet, amilyent nálunk azóta sem sikerült kitalálni, nemhogy felépíteni. Most, száz évvel később, az egyik létesítmény -a Műcsarnok - az alapításra emlékezik egy nagyszabású kiállítással. A főszereplő maga a száz év előtti Liget, de benyomásokat kapunk arról is, mi történt itt az elmúlt évszázad alatt. Egy-egy fél termet kapott minden előbb felsorolt intézmény, sőt maga a Műcsarnok egykori szelleme is itt kísértett. A mindenkori kortárs magyar képzőművészet templomának szentelt épület most inkább a nosztalgia szentélyének bizonyul. Ennek kereteként az apszisban a Hősök tere története jelent meg, videospiritiszta szeánsz formában. Hétköznap néztem végig a kiállítást, a megnyitó alkalmával ugyanis akkora tömeg - és por kavargód a kaviccsal leterített termekben, hogy lehetetlen volt közel férkőzni a képekhez, tárgyakhoz, szippantani a korabeli hangulatból. De egy nyár eleji hétköznapon nincs annyi látogató, hogy ne halljam meg tőlük a kiállítás valódi hangjait. Mert a látnivaló gazdagsága, a képek, archív filmfelvételek, a cirkuszsátor, a Mahart-műterem hangulatát hozó képgaléria, a természettudományi gyűjtemény agancsai és a régi patika polcán spirituszban úszó agytekervény élvezetes volt - de a tervezett vagy spontán hanghatások messze fölülmúlták a vizuális anyagot. Belépéskor a millenniumi földalatti vasút dübörgése fogadott, ritmikusan tovadörgött teremről teremre, büszkén, mint Európa első földalatti vasútvonala. Innen egy közös térbe jutott a látogató, ahol jobbra a Széchenyi fürdő kabinjai rejtegetnek valaha izgatónak tartott női testek felvillanó képet. Mellette a szomjasan érkezők Törley-pezsgővel öblögethetnek, a kevésbé mohó torkú, laposabb pénztárcájú látogatók számára műanyag tartályban ingyen bugyborog a híres Széchenyi-forrás gyógyvize. A pezsgősüveg-pukkanások mögött archív fotók a Műjégpálya múltjáról, egyiken csinosan bógnizó kisasszonyok mosolyognak a horogkeresztes zászló alatt. A terem bal oldalán a földalatti dübörgése egyenesen egy óriási madárkalitkán törik meg, melyben három jajveszékelő papagáj lakik, hidegfronttól elgyötört hangjuk embert próbáló, metaforikus élmény a zárt akusztikájú helyiségben. A szomszédban álló ajándékárus pavilon még tovább bőszíti a szerencsétlen madarakat, ott ugyanis az összes fajta kereplő kapható, amelyet a magyar népművészet évszázadok alatt kitalált. Végig is próbálgatják a külföldiek. A papagájok és a kereplők hangpárbajából a következő terembe menekülve a Cirkusz ideponyvázott manézsa fogadott, valódi bohóccal, és egy rendkívüli fotósorozattal, a száz év előtti cirkusz mindennapjairól, a terem másik felébe igen szerény anyaggal a Vidám Park - eredetileg Angolpark - került, élményszerűségét soványkán pótolta a kihorgászható fahalakkal teli medence vagy a konzervdoboz-célbadobáló bódé. Benéztem a Magyar Király Patika korhűen berendezett terébe, kukucskáltam az özönvíz előtti röntgengépbe, törtem a fejem a gyanús rendeltetésű műszerek mibenlétén. Majd átballagtam a Műcsarnok-terem kékre festett enteriőrjén, a Vajdahunyad várának sokszínű gyűjteményei felé. Itt a félhomályban alig tudtam kiböngészni, mi tartozik a természettudományi kollekcióhoz és mi a hazai történelem fura relikviái közé. A kettő annyira barátságosan megfért együtt, hogy a barlangi medve kiállított péniszcsontja fölötti indulásomat alig tudtam áhítatba fordítani, amikor Deák Ferenc utolsó szivarjához értem... Blaszfémikus hangulatomon ekkor tört át az „idők hangja”: a Hősök terét megjelenítő terem közben felállított monitorjain valaki a dolgozó népről ordítozott. Beültem hát az egyik képernyő előtti karosszékbe, és rögtön áthangolódtam az ötvenes évekre. Jött 1956, tankok vonulnak az Andrássy úton, szegény Liget, gondoltam. Aztán snitt, és már 1957. május elseje volt, Kádár János lelkendezett, mondván, milyen fontos is az emberiségnek, hogy mi itt, most és így... Ekkor óriási robaj- 44