Kritika 25. (1996)
1996 / 12. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: Jubileumi "Káj Mét Tyjud" - az elődöntők után -
ót tesz lehetővé. Éppen a vállalkozás igényessége, nemkülönben a megírás talányos lazasága miatt a színrevitel komoly művészi kihívás. A Thália-társulat azonban úgy tűnik, előre megfontolt szándékkal, átbújt a léc alatt, amolyan „hozom is-nem is” alapon: jelentős író, új darab, hazai bemutató, kitűnő szereplőgárda, nagy tett, azért sem vagyunk földhöz teremtve - de azért jöjjön a publikum, kacagjon a publikum, szerezzünk ki tudja, hová és kikből verbuválandó híveinknek egy víg estét, malackodjunk is egy kicsit, no meg pörköljünk oda a gonosz önkormányzatnak. (Szó se róla, megérdemli. De egy jó előadás nagyobb büntetés lett volna a betoldott poénoknál, amelyek egykettőre a társulatot fogják büntetni, mert a premier után tucatnyian sem lesznek a nézőtéren, akik veszik a lapot.) Érzésem szerint a drámának jót tett volna, ha emberi tartalmait emelik ki, ha lazán felvázolt figuráiba életet öntenek s három felvonáson át életben tartják őket. Más szóval: ha a szöveget komolyan veszik, és nem blődlizik el három és fél, egyre nyúlósabb órán át. Nem ragaszkodom hozzá, hogy Lenin félelmetes és a Patyomkin kísértetmatróza patetikus legyen, de az ellen szelíden protestálok, hogy valaki, akit úgy hívnak, mint a népjóléti minisztert, mindkét epizódban a Vidám Színpad légkörét fröccsentse szét a mrozeki deszkákon. Taub János rendezésének legjobb része az, amelyik a darabé is (bár annyira azért nem), az első felvonás. Itt élet van a színpadon, az együttes összejátszik, hangulatok teremtődnek és pukkannak szét, ahogy kell. Inkább csak a második felvonásból visszatekintve derül ki, hogy a figurák mégsem születtek meg tartós életre. Nemcsak a színpad közepére kellett volna belógatni a csehovi puskát, hanem minden szereplőben elrejtendő lett volna egy-egy kis petárda, amely később robbanhat. De ez ebben a játékfelfogásban már túl nagy falat lett volna Bubik István (Wolf) groteszk marconájának, a sajnálatosan komikába átment Bánsági Ildikónak (Csehova), a maga kedves görögáborságát a legkisebb helyi értékén bevető Gáspár Sándornak (Csehov), a következetesen mesterkélt és csak mesterkélt Kubik Annának (Tatjana), az instrukciókat bábuként kivitelező Nagy-Kálózy Eszternek (Lili itt-ki tudja-miért Koroljovna, valójában Karlovna) és Eperjes Károlynak (Zahedrinszkij), akiről persze látszik, hogy meghatározóan jó színész, de akit nagyon erősen kell rendezőileg fogni ahhoz, hogy értelmiségit hitessen el. Igaz, a második felvonásban a rendező már nem is tart igényt emberábrázolásra, itt már csak vidáman le kell leplezni a szovjet hatalmat, amely, mint tudjuk, önmagában kész, kerek helyzetkomikum volt, s elég a viccek sorszámát bemondani, mint a viccben. A harmadik felvonásban a rendező és a dramaturg már íróilag is beavatkozik, nemcsak a kétes értékű poénokban, hanem szereplőkben, sőt cselekményben is. Az előadás szerint a maffiózók és a kurvák feljutnak a csodahajóra, a többiek pedig, mint az elvarázsolt kastély dülöngélőjében, tanácstalanul imbolyognak ide-oda a limbóban, nyilván addig, ameddig valaki ismét össze nem tereli és valamire meg nem szervezi őket. Egyébként e befejezés ellen - azon túl, hogy már láttuk néhány változatban - semmi kifogásom, mindenesetre jobb, mint Mrozek merőben indokolatlan hármas - Zahedrinszkijre, Szejkinre és Tatjánára - kiterjedő bíbor apoteózisa, amelyből Taubnál csak annyi marad, hogy Szejkin és Tatjana alakítói az első felvonásbeli, csehovi kosztümjükben köszönik meg a tapsot, a mrozeki szándéknak szóló ironikus hommage-ként. Feltétlenül megemlítendő, hogy az előadás kiemelkedően legjobb szereplője Hirtling István (Szejkin), aki szerencséjére aktív szerephez csak az első felvonásban jut: itt kitűnően alakít egy vérbeli Szoljonijt. Az est művészileg leghitelesebb mozzanata az a pillanat, amikor a szenvedélyes leánykérés után, a beteljesedéstől megundorodva, se szó, se beszéd, faképnél hagyja a karjába ájuló arát. Igazán kíváncsi vagyok, mit játszott volna Hirtling, ha Szejkin életben marad, és mondjuk csekistaként inkarnálódik tovább. Mellesleg Mrozeknek a darabhoz fűzött s kötelező érvényűnek szánt tízparancsolatából az előadás kilenc és felet nem tart be (csak az előírt két szünet marad). Sebaj, a függelékben mellékelt írói tízparancsolatok erre valók. Tetszett volna a darabban megírni, mondhatja a színház. Hiányzik viszont helyette az előadás tízparancsolata. Tíz se kellene. Elég lenne a művészi szükségszerűség kodifikálhatatlan benyomása. SZÁNTÓ JUDIT Robert Thomas: Szegény Dániel Bűnügyi vígjátékot a kassza feltöltése érdekében szokás műsorra tűzni. A papírforma szerint csekély a költsége és nagy a várható bevétele. A Szegény Dániel mindenben megfelel az idevágó szabványnak. A Szegény Dániel mégsem illik a szegény színházba. Valamelyes befektetést mindenképpen igényel. Meg kell teremteni a hiteles alpesi légkört. Igaz, egy házikóban játszódik a cselekmény, de ennek a belső térnek sugallnia kell egyrészt a kinti világ, az erdők, a hegyek, a természet gazdagságát, másrészt az emberek, a szereplők szolid polgári jómódját. Ehhez pedig díszletek és ruhák szükségesek. Ez a könnyed és ravasz történet csak akkor igazán hatásos, ha minden részletében komolyan lehet venni. Ha el lehet hinni, hogy komoly emberekről és komoly pénzről lehet szó. S ez a külsőségeken is múlik. Nemcsak azért, mert a bűnügynek is csak akkor van súlya, ha súlyos a tét, ha igazinak tetszik az a világ, amelynek birtoklásáért a küzdelem folyik. Annál is inkább így kell ennek lennie, mert valójában mindaz, amit látunk, az a bűnügy, amelynek a tanúi vagyunk, nem igaz, az csak színjáték, játék a játékban, amelyet az igazi bűntett leleplezése végett folytatnak le. A néző itt azért fizet be, hogy folyamatosan átejtsék. Hogy három órán át tévedésben tartsák, hogy legalább negyedóránként leleplezzék a csalást, hogy újabb hamissággal helyettesítsék be az előzőt, s hogy végül e hazugságláncolat egységes és logikus igazsággá álljon össze. Szóval a színészi játékba is bele kell fektetni rendesen. Amelyik színház komoly pénzt akar keresni, az komolyan invesztál, de legalábbis a komoly befektetés látszatát tudja kelteni. A Thália Társaság Robert Thomas darabját, amelyet Czímer József forditol, már abban a pillanatban nem veszi komolyan, amikor a Stúdióban játszatja. A szobaszínházi formában sem a befektetést, sem a bevételt nem lehet komolyan venni. Ez a forma a művészet helye, ez a tér eleve azt sugallja, hogy a szokotthoz képest megváltozott a néző és a játszók kapcsolata, itt minden más, mint másutt. A szobaszínház nem üzleti, hanem szellemi aktust ígér híveinek. De ez a dolognak csak az elvont síkja. A szobaszínház, a játék- és nézőteret egyszerre imitáló próbaterem konkrétan is szegénységet sugall. Mert ugyan mennyit fizethet be esténként az a pár tucat néző, aki kimustrált zsölyék és kényelmetlen tonettszékek között válogathat. A terem hangulatát pedig a színpadi hátterek kopott feketéje szabja meg, s a játéktér nem válik el ettől, nincs valódi díszlet, amely megteremtené a darab világát. Csiszár Imre direktor, aki nyilván takarékossági okokból az előadást rendezte, sőt a díszletet is maga tervezte, egy verandára nyíló üvegajtó és egy lambériafal közé agancsokkal díszített csillárt, heverőt, foteleket, dohányzóasztalt, bárszekrényt rakat. Ez lenne hivatott a miliőt érzékeltetni. Közelről stílustalan és ízléstelen. Azaz idegen a műtől, a műfajtól, egyáltalán, a polgári üzleti színháztól is. S idegen mindettől a színészi játék is. Pedig a Szegény Dániel e szegényszínházi előadásának Pesten egyetlen oka éppen a színészek foglalkoztatása lehetne. A működés látszatának a fenntartása. A szereplők azonban hálátlanok. Emberábrázolás, szellemes kétértelműség, izgalmas vibrálás helyett inkább mintha folyton árulkodnának, mintha minden percben le akarnák leplezni a játszott figurát. Bregyán Péter végigsiránkozza a címszerepet, karikírozza Dániel riadalmát, de igazi, emberi félelemnek nyoma sincs rajta. Ráckevei Anna és Mécs Károly nem hagy kétséget afelől, hogy nem azok, akiknek mutatják magukat, de idő előtt el kell árulniuk azt is, hogy nem valódi bűnözők. Újlaki Dénes érdes karakterrel ajándékozza meg a csavargót, Meszléry Judit erre csak eredménytelen kísérletet tesz az ápolónő esetében. A rendőrbiztos figuráját pedig Blaskó Péter nagy igyekezettel szállítja egy szinttel lejjebb a szükségesnél. A darab, a ravaszul kieszelt történet persze így is hatásos. Leköti a közönséget. Már azt a keveset, aki betér a színházba. Néhány előadás után ugyanis már csak félig telik meg a kicsiny terem. ZAPPE LÁSZLÓ TELEVÍZIÓ Koncz Zsuzsa felvétele 43 E Jubileumi „Káj Mét Tyjud” - az elődöntők után e z a sokfordulós tehetségkutató verseny tulajdonképpen nem más (és ha így nézzük, még jelen formájában is érdekes), mint egy nagy mintavételű szociológiai felmérés a mai magyar lakosság szellemi, ízlésbeli kondícióiról. És korántsem csak a fiatalokéról, hanem az őket felkészítő, nekik életrecepttel szolgáló, a biztos siker és karrier módozatait kijelölő idősebbekéről legalább annyira. Nyolc elődöntő 128 produkciója például máris jelzi, hogy mi az, ami a korábbi gyakorlathoz képest megváltozott. A versenyzők átlagos teljesítménye magasabb, mint a korábbi években. kirívó KRITIKA