Kritika 25. (1996)
1996 / 1. szám - Jávorszky Béla Szilárd: Boogie a harmonikán. Beszélgetés Tabányi Mihállyal
Boogie a harmonikán Beszélgetés Tabányi Mihállyal Tabányi Mihályt a legtöbben csak úgy emlegetik: a harmonikakirály. A negyvenes-ötvenes évek egyik legnépszerűbb szórakoztató muzsikusa, hangszerének méltán híres virtuóza, akinek játékát több mint 400 lemezfelvétel őrzi. A Bristol Hall zenekarában együtt koncertezett Cziffra Györggyel, és olyan elismert énekeseket kísért, mint Ferrari Violetta, Fényes Kató, Karády Katalin, majd Záray Márta és Vámosi János. Együttesében játszott többek között Turán László (zongora), Orosz János (zongora), Balogh Géza (hawaii gitár), Beamter Jenő (vibrafon), Kovács Andor (gitár), ifjabb és idősebb Pege Aladár (bőgő), valamint Kovács Gyula (dob). Ötéves korában kapta első hegedűjét, később trombitálni, majd harmonikázni tanult, s a Zeneakadémia orgona és gordonka szakára járt. Zenei kvalitását mi sem jelzi jobban, mint hogy a korabeli nemzetközi harmonikaversenyeken hétszer győzött, huszonhárom évesen már 200 alkalommal szerepelt a Magyar Rádióban, s 1944-ben Siemensék nem kevesebb mint 18 gramofonlemezt készítenek vele. Repertoárjában egyaránt szerepelnek koncertdarabok vagy azok átiratai - Liszt-rapszódiák, Brahms magyar táncok -, szalon- és swingzene, franciás musette, harmonikára írott bravúrszámok, a korszak népszerű tangója és melodikus tánczenéje éppúgy, mint saját feldolgozásai és virtuóz szerzeményei. Április 2-án a Duna-palotában munkásságát a zenész-Szakma - Kobayashi Ken-ichiróval, Melis Györggyel, Kalmár Magdával, Béres Ferenccel, Lakatos Sándorral egyetemben - Életműdíjjal jutalmazta. Amikor a nyolcvanas évek második felében hazajöttem, kicsit lazítani szerettem volna, hisz nem vagyok már én sem fiatal, de - miután a melodikus, swinges és latinos zene ismét egyre népszerűbb - annyi felkérést kaptam, hogy annak már nem lehetett ellenállni. Úgyhogy a régi „aranycsapattal” - már akik megvannak belőle - újra hazai koncertkörútra indultunk, mely Pátyon kezdődött április 22-én, s legalább az év végéig tart majd. Mostani kvintettemben Szabó Sándor gitározik, Balogh József klarinétozik, Darvas János bőgőzik, illetve basszusgitározik, valamint Dodi énekel, konferál és gitározik. Elég régen játszottak már együtt. Elég régen, de a műsor gyakorlatilag mindig készen van. A régi számokat jóformán nem is kellett gyakorolnunk, annyira bennünk van. Csak az új számokkal kell hosszabb ideig foglalkoznunk. A koncertekre vendégeket is hívnak? Ez attól függ, hogy van-e rá igény. Ha valakit - legyen az énekes vagy komikus - a közönség szeretne, részünkről nincs semmi akadálya. De - hangsúlyozom - itt a zenekarom áll a középpontban, mely mindenhol önálló hangversenyt ad. Új felvételeket is készítenek? Természetesen, s a készülő lemezen nosztalgiaszámok, új harmónikaszólók és régi, de felújított dalok egyaránt szerepelnek. Térjünk vissza egy „kicsit” az időben. Ön a negyvenes években kezdte a pályafutását, s meglehetősen hamar ismertté vált, sőt az ötvenes évekre az ország legnépszerűbb muzsikusa lett a maga műfajában. Ötéves koromban kezdtem el hegedülni, de az egyszólamú hangszerek sosem elégítettek ki igazán, így később szüleim vettek egy ócska pianínót. Ennek ellenére az akkoriban egyre divatossá váló csillogó-villogó hangszer, a harmonika lett a kedvencem. Nagyon megtetszett nekem, majd Louis Bobulának lettem a növendéke, miközben a Zeneakadémiára jártam orgonára és gordonkára. S érettségi után megalakítottam első triómat. Közben azért zsinórban hétszer megnyerte a szólóharmonika versenyeket is. Igen, s alig múltam huszonhárom, amikor már kétszázszor játszottam a Magyar Rádióban, ahol akkoriban még nem lemezekről szólt a zene, hanem élő adásokat tartottak. Akit a rádióba szerződtettek, illetve felkértek, annak nagyon pontosan és magabiztosan kellett játszania. Sok zenekar létezett akkoriban is, de közülük nagyon kevés bizonyult mikrofonképesnek. Amatőr muzsikusnak egyszerűen nem volt ott helye. A második világháborútól egészen 1960-ig szinte minden vasárnap délben egy órától fél kettőig én, illetve a zenekarom játszott az éterben. S szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ebben az időszakban mi uraltuk ezt a zenei vonalat. Mi az, ami önt a harmonikában megragadta? Az, hogy teljesen önálló hangszer, ezáltal mindenre alkalmas. Lehet vele szólózni, zenekarban kísérni, operettet, tánczenét, operanyitányt és dzsesszt, illetve virtuóz darabot játszani. Egy jó harmonikás például képes egyedül egy esküvői programot kitölteni. Egyetlen hátránya van: a súlya 13-14 kiló. S amikor koncertezem, mindig állva játszom, tehát nemcsak a játék, de a hangszer tartása is elég nehéz. És ehhez mindig is kellett a kondíció. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a hangszerrel olyan kapcsolatot lehet teremteni a közönséggel, amire mondjuk egy zongorista képtelen. Persze mindenféle előítélettel is meg kellett küzdenem. Kodály Zoltán például nem sokra tartotta ezt a hangszert, de amikor - bariton regiszteren - moldvai táncokat és székely népdalokat mutattam be neki, szó szerint ezt mondta: „Ha a Tabányi játssza, akkor igen.” S ettől kezdve a Lukács fürdőbe együtt jártunk. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk: ön a korszak legjobb zenészeivel játszott egy csapatban. Valóban, az idősebb Pege Aladár tizenhét évig bőgőzött a zenekaromban. De együtt muzsikáltam Berkes Balázstól kezdve Darvas Józsefen keresztül Turán Lászlóig mindenkivel, s velük egyszerűen élvezet volt dolgozni. Az EMKE-ben - ahová több száz ember fért be - hét éven keresztül játszottunk. Minden kezdésnél egy nyitányt - a Tell Vilmos, a Költő és paraszt, a Könnyűlovasság indulóját vagy a Tolvaj szarkát - adtunk elő, s utána kezdődött csak az igazi műsor. Kapitány Annától kezdve Lantos Olivéren és a Záray-Vámosi duón keresztül Honthy Hannáig mindenki fellépett velünk. Az EMKE akkoriban - túlzás nélkül állíthatom - az ország közepének számított. Ahol a közönség soraiban a miniszterek sem voltak ritka vendégek. Akárcsak a nyári időszakban, amikor a Gorkij, ma Városligeti fasorban, a Moszkva-kertben koncerteztünk rendszeresen. Ha jól tudom, vidéken is rengeteget játszottak. A nagyvárosoktól a tanyákig mindenfelé megfordultunk. A debreceni Nagyerdei stadionban tizenötezer ember előtt éppúgy felléptünk, mint - tájolás keretében - néhány tíz fős tanyán. Nem is tudom, van-e olyan falu Magyarországon, ahol nem jártunk volna még. A hatvanas évek elején betörő beathullám viszont eléggé visszaszorította önöket. Csak részben. Továbbra is működünk, bár jómagam egyre többet léptem fel szólóban, aztán jöttek a huzamosabb külföldi fellépések, Svájc, Skandinávia és az Egyesült Államok. Csak a Szovjetunióban majd 52 ezer kilométert utaztunk. S Alma-Atából a Kínai Nagy Falra jártunk kirándulni. Annak idején azért nem nagyon lehetett utazni. Nekünk sikerült. A zenekar eléggé futott, komoly koncerteket adott, így könnyebb volt. Biztos egzisztenciánk miatt egyikünk sem akart disszidálni, s ezt a hatóságok is pontosan tudták, így megvolt a hitelünk. Annak ellenére, hogy Rákosiék - akik inkább a vonósmuzsikát szerették - a zenénkre rásütötték a kozmopolita és imperialista bélyeget. Engem személy szerint le is tiltottak egy évre, bár a többieket hagyták dolgozni, persze nem Tabányi név alatt. Ekkor, 1955-ben kimentem Prágába, és egy évig játszottam - Körmendy Vilmossal és Pege Aladárral - a Venczel téri Alfában, mely akkoriban a legnagyobb koncertháznak számított. 1956. szeptember közepén jöttünk vissza, aztán, tudjuk, mi történt. A november 4-i orosz invázió után nem gondolt arra, hogy - mint annyian - elmenjen az országból? Végül is ekkor már nemzetközi hírnevet szerzett magának, s nem hiszem, hogy gond lett volna elhelyezkednie. Nem akartam elmenni, számomra fontos a család, mindenki itthon volt, s tulajdonképpen bármikor utazhattam, ha akartam. Sokak szerint mindezt csak azért tehette meg, mert közben ügynök is volt. Ezeket nyilván az irigyeim terjesztik rólam, hiszen futott a csapat, s mind zeneileg, mind gázsi tekintetében mi diktáltunk. Kizárólag művészi alapon dolgozunk azonban, a politikába sosem mártottam be magam. 28 KRITIKA