Kritika 26. (1997)
1997 / 10. szám - Glavina Zsuzsa: Váltsunk témát! Beszélgetés Richard Rortyval
megoldását illetően csak a nemzetek fölötti szervezetekben bízik. Habermasnak ebben alapvetően igaza van. Persze kérdés, hogy várhatunk-e addig, amíg nemzetek fölötti szinten történik valami. Szerintem veszélyes az a politika, amely a még mindig nemzetállamilag szervezett demokráciák széles munkástömegeit kiteszi egy kétségbeejtő helyzetnek. Talán épp ez esetben jelentkeznek majd a jobboldali forradalmárok, még mielőtt valaki beindíthatná a működőképes, nemzetek feletti intézményeket. Ön a vitában felvetette a patriotizmus eszméjét. Mint németek szorongással vegyes irigységgel olvassuk kiállását egy hazafias baloldali politika mellett. Errefelé a liberális értelmezésű patriotizmus - az alkotmányos patriotizmus - kisebbségi ügy. A patriotizmus vegyes fogalom. Ennek a szónak az amerikai értelmiség körében is rossz híre van, írtam egy cikket a New York Timesba azzal a címmel: „A hazafiatlan akadémia”. Még a barátaim közül is többen megütköztek. Pedig ha jól értjük, ön nem a nacionalizmusra gondol, hanem arra, hogy az emberek mint szabad és egyenlő egyének születnek bele a civil társadalomba, de szükségük van egy nemzeti elbeszélésre, hogy bizonyosságot szerezzenek önmagukról. Igen. És eközben kétféle nemzeti elbeszélés versenyez egymással. Századunkban a baloldal nem utolsósorban azért küzdött, hogy az ő változata kapjon elismerést. Eszerint az amerikai történelem jellemző pontjai Lincoln emancipációs kiáltványa, a nők választójogának bevezetése, a szakszervezetek fellendülése, a roosevelti szociális törvények és hasonló események. Ebben az összefüggésben aligha lehet túlbecsülni a vietnami háború döntő hatását. A háborúig nálunk a baloldal patrióta volt. Amikor a polgárjogi mozgalom a faji elkülönítést szolgáló törvények eltörlését követelte, az amerikai eszményekhez hűen járt el. A vietnami háború után a szabadság és egyenlőség nagy amerikai hagyományának retorikáját félresöpörték. Mintha a háború lehetetlenné tette volna az ország dicsőítését. Az amerikai baloldal úgy érezte, hogy a vietnami háború az amerikai demokrácia szívének legsötétebb mélyébe enged bepillantást. Az újabb statisztikák szerint az Egyesült Államokban minden negyedik gyerek a szegénység határán nő fel. Hogyan tud ezen egy új patriotizmus segíteni? A baloldal újraélesztésének egyetlen módja, ha visszatérünk az amerikai álom retorikájához, az esélyegyenlőség álmához, amelyről Lincoln, Roosevelt és Martin Luther King beszélt, és amelyet naponta elárulnak. Azelőtt a demokraták baloldali szárnyának szociáldemokrata érzelmű képviselői „liberálisoknak” nevezték magukat. Ma ezt senki sem merné megtenni. A jobboldal híveinek sikerült fantasztikus retorikai győzelmet aratniuk, amikor a liberális politikát az erkölcstelenséggel, a frivolitással és a könnyelműséggel társították. Valóságos politikai öngyilkossággal ér fel, ha valaki ebben a légkörben a liberalizmus hagyományát követi. A kulturális baloldal - ahogyan én nevezem - sajnos maga is besegített ebbe a lejáratásba. Azt a benyomást keltette, mintha nem lenne harmadik választás az eltökélt rendszerellenesség és az önfeledt beolvadás között. Lehet, hogy a posztmodern elmélet lerombolta a gyakorlati politika iránti érzéket? Nem. Arról van szó, hogy az olyan gondolkodók, mint Michel Foucault, Jacques Derrida vagy Slavoj Zizek mindig azt tartották fontosnak, hogy kiemeljék az igazságosságról, szabadságról és haladásról alkotott elképzeléseink lehetetlenségét és önmagukban való ellentmondásosságát. Ha az ő szavaikkal újuk le a politikumot, nehéz bármilyen törvény ellen vagy mellett állást foglalni, vagy egyszerűen kijelenteni, hogy a szociális segélyre jogosultak számára túl alacsonyan vonták meg a jövedelemhatárokat. Ilyesfajta politikai megfontolásoknak ezek az elméletek nem engednek teret. Ön megkülönbözteti a felvilágosodás filozófiai és politikai vállalkozását, és azt állítja, hogy az előbbi meghiúsult, az utóbbi pedig nem. Hogy érti ezt? Úgy vélem, kellene mesélni egy történetet a politikai haladásról, s egy másikat a filozófiairól. Tegyük fel, hogy bebizonyosodott liberális demokráciánk elméleti megindokolásának lehetetlensége, amire posztmodern kritikusai újra meg újra rá is mutattak. Tegyük fel, hogy nem tudjuk hihető végső okát adni politikai reményünknek. De ez még nem jelenti, hogy ezt a reményt fel kellene adnunk. Inkább száműznünk kellene a politikum filozófiai elméletét a privát szférába, s nem hagyni, hogy befolyásolja a közösség iránti felelősségérzetünket. Polgártársainkkal persze mindig újra meg kell egyeznünk a politikai haladásnak arról a történetéről, amelyet épp mesélni akarunk. A filozófiai beállítottságnak viszont ugyanúgy szükségtelen egységesnek lennie, mint a vallási hitnek. A felvilágosodás politikai vállalkozása - szélsőséges leegyszerűsítéssel szólva - arra irányult, hogy lehetőleg minden gyerek egyenlő esélyt kapjon ahhoz, hogy valamit kezdjen az életével. 1900 és 1965 között Amerika óriási haladást ért el e tekintetben. A hetvenes évek óta azonban az esélyegyenlőség rohamosan csökkent. Egy lehangoló statisztika szerint 1975-ben a társadalom felső negyedéből származó gyerekeknek négyszer nagyobb esélyük volt arra, hogy főiskolát vagy egyetemet végezzenek, mint a társadalom alsó negyedéből jövő gyerekeknek. Ma ez a különbség tízszeres, aminek már régen tiltakozást kellett volna kiváltania, erre azonban nem került sor. De mi marad a filozófiának, ha csupán egy másfajta irodalom lesz, a „nagy elbeszélés” egyik különleges formája? Milyen problémákat oldhat meg a filozófia, amelyeket más tudományok nem tudnak megoldani? Egy olyan tudomány képe, amely a megoldandó problémák egész választékát kínálja fel, egyszerűen nem illik ahhoz, amit a filozófusok csinálnak. Az újságírók gyakran megkérdik: miben áll a filozófia teljesítménye? Számomra ez érdektelen. Én filozófiának azt tekintem, amit egy adott időben a mindenkor izgalmas gondolkodók vitára bocsátanak. Pillanatnyilag tulajdonképpen csak Derridát és Habermast számítom ide. A filozófia az ilyen emberek eszméinek vitája. Az ember kipróbálja, meddig tud elmenni egy-egy esetben Derridával és Habermasszal. Megvitatja, milyen viszonyban áll egymással Habermas igénye az univerzális érvényesség iránt és Derridának az az állítása, hogy ez vagy az a dolog mennyire lehetetlen. Mindennek nem sok köze van a problémamegoldáshoz. Ön síkraszáll azért, hogy a haladás eszméjét elválasszák az igazság fogalmától. Hogyan lehet hinni a haladásban, ha az ember már nem hisz az igazság elérhetőségében? Attól tartok, a filozófusokon kívül senki sem ragaszkodik annyira az igazság eszméjéhez. Az olyan fogalmaknak, mint szabadság, jogszerűség világos politikai következményei vannak, az igazság fogalmával azonban az a helyzet, mint istennel - egyeseknek szükségük van rá, mások nagyon jól elboldogulnak nélküle. Ami az ön eretnek filozófiai megállapításaiban meglepő, az az, ahogy az értelmiség legmélyebb félelmeivel bánik. Nem törődni az igazság kiderítésének mintáival, lemondani az univerzális érvényesség igényéről, hatályon kívül helyezni lét és látszat megkülönböztetését - nem jelenti mindez az intellektuális szuverenitás nyilvánvaló elvesztését? Ön mégis azt mondja nekünk: lazítsatok, nem is lesz ebből akkora baj, mint gondoljátok! Én nagyon is megértem ezeket a félelmeket. A felvilágosodás kimondta, hogy az igazság, az ész, sőt a természet is a szegények oldalán van a gazdagok ellenében, az elnyomottak oldalán az elnyomók ellenében. Én viszont úgy vélem, hogy semmi sincs az elnyomottak oldalán. Nincs olyan 1997. október Kárpáti Péter: A város és a szenny Rába György, Géher István, Horgas Béla, Fecske Csaba, Kelényi Béla versei Magyar Éva: Romlott kölykök Bóna László: Születéseink Levendel Júlia: Ki keresett ott? Europlan - Darányi Sándor: Túl annyi végsőn Belső ruhatár: Vidor Miklós: Könyvek és a sziget Forgács Éva, Földényi F. László, Simon Balázs írásai 22 KRITIKA