Kritika 26. (1997)

1997 / 10. szám - Glavina Zsuzsa: Váltsunk témát! Beszélgetés Richard Rortyval

­ megoldását illetően csak a nemzetek fö­lötti szervezetekben bízik. Habermasnak ebben alapvetően igaza van. Persze kérdés, hogy várhatunk-e addig, amíg nemzetek fölötti szinten történik valami. Szerin­tem veszélyes az a politika, amely a még mindig nemzetállamilag szervezett demokráciák széles munkástömegeit kiteszi egy kétségbeejtő helyzet­nek. Talán épp ez esetben jelentkeznek majd a jobboldali forradalmárok, még mielőtt valaki be­indíthatná a működőképes, nemzetek feletti intéz­ményeket. Ön a vitában felvetette a patriotizmus eszméjét. Mint németek szorongással ve­gyes irigységgel olvassuk kiállását egy hazafias baloldali politika mellett. Erre­felé a liberális értelmezésű patriotizmus - az alkotmányos patriotizmus - kisebb­ségi ügy. A patriotizmus vegyes fogalom. Ennek a szónak az amerikai értelmiség köré­ben is rossz híre van, írtam egy cikket a New York Timesba azzal a címmel: „A hazafiatlan akadé­mia”. Még a barátaim közül is többen megütköz­tek. Pedig ha jól értjük, ön nem a nacionaliz­musra gondol, hanem arra, hogy az em­berek mint szabad és egyenlő egyének születnek bele a civil társadalomba, de szükségük van egy nemzeti elbeszélésre, hogy bizonyosságot szerezzenek önma­gukról. Igen. És eközben kétféle nemzeti elbeszélés versenyez egymással. Századunkban a baloldal nem utolsósorban azért küzdött, hogy az ő válto­zata kapjon elismerést. Eszerint az amerikai törté­nelem jellemző pontjai Lincoln emancipációs ki­áltványa, a nők választójogának bevezetése, a szakszervezetek fellendülése, a roosevelti szociá­lis törvények és hasonló események. Ebben az összefüggésben aligha lehet túlbecsülni a vietna­mi háború döntő hatását. A háborúig nálunk a baloldal patrióta volt. Amikor a polgárjogi moz­galom a faji elkülönítést szolgáló törvények eltör­lését követelte, az amerikai eszményekhez hűen járt el. A vietnami háború után a szabadság és egyenlőség nagy amerikai hagyományának reto­rikáját félresöpörték. Mintha a háború lehetetlen­né tette volna az ország dicsőítését. Az amerikai baloldal úgy érezte, hogy a vietnami háború az amerikai demokrácia szívének legsötétebb mé­lyébe enged bepillantást. Az újabb statisztikák szerint az Egyesült Államokban minden negyedik gyerek a szegénység határán nő fel. Hogyan tud ezen egy új patriotizmus segíteni? A baloldal újraélesztésének egyetlen módja, ha visszatérünk az amerikai álom retorikájához, az esélyegyenlőség álmához, amelyről Lincoln, Roosevelt és Martin Luther King beszélt, és ame­lyet naponta elárulnak. Azelőtt a demokraták bal­oldali szárnyának szociáldemokrata érzelmű kép­viselői „liberálisoknak” nevezték magukat. Ma ezt senki sem merné megtenni. A jobboldal híve­inek sikerült fantasztikus retorikai győzelmet aratniuk, amikor a liberális politikát az erkölcste­lenséggel, a frivolitással és a könnyelműséggel társították. Valóságos politikai öngyilkossággal ér fel, ha valaki ebben a légkörben a liberalizmus hagyományát követi. A kulturális baloldal - aho­gyan én nevezem - sajnos maga is besegített eb­be a lejáratásba. Azt a benyomást keltette, mintha nem lenne harmadik választás az eltökélt rend­­szerellenesség és az önfeledt beolvadás között. Lehet, hogy a posztmodern elmélet le­rombolta a gyakorlati politika iránti ér­zéket? Nem. Arról van szó, hogy az olyan gondolko­dók, mint Michel Foucault, Jacques Derrida vagy Slavoj Zizek mindig azt tartották fontosnak, hogy kiemeljék az igazságosságról, szabadságról és ha­ladásról alkotott elképzeléseink lehetetlenségét és önmagukban való ellentmondásosságát. Ha az ő szavaikkal újuk le a politikumot, nehéz bármi­lyen törvény ellen vagy mellett állást foglalni, vagy egyszerűen kijelenteni, hogy a szociális se­gélyre jogosultak számára túl alacsonyan vonták meg a jövedelemhatárokat. Ilyesfajta politikai megfontolásoknak ezek az elméletek nem enged­nek teret. Ön megkülönbözteti a felvilágosodás fi­lozófiai és politikai vállalkozását, és azt állítja, hogy az előbbi meghiúsult, az utóbbi pedig nem. Hogy érti ezt? Úgy vélem, kellene mesélni egy történetet a politikai haladásról, s egy másikat a filozófiairól. Tegyük fel, hogy bebizonyosodott liberális de­mokráciánk elméleti megindokolásának lehetet­lensége, amire posztmodern kritikusai újra meg újra rá is mutattak. Tegyük fel, hogy nem tudjuk hihető végső okát adni politikai reményünknek. De ez még nem jelenti, hogy ezt a reményt fel kellene adnunk. Inkább száműznünk kellene a po­litikum filozófiai elméletét a privát szférába, s nem hagyni, hogy befolyásolja a közösség iránti felelősségérzetünket. Polgártársainkkal persze mindig újra meg kell egyeznünk a politikai hala­dásnak arról a történetéről, amelyet épp mesélni akarunk. A filozófiai beállítottságnak viszont ugyanúgy szükségtelen egységesnek lennie, mint a vallási hitnek. A felvilágosodás politikai vállal­kozása - szélsőséges leegyszerűsítéssel szólva - arra irányult, hogy lehetőleg minden gyerek egyenlő esélyt kapjon ahhoz, hogy valamit kezd­jen az életével. 1900 és 1965 között Amerika óri­ási haladást ért el e tekintetben. A hetvenes évek óta azonban az esélyegyenlőség rohamosan csök­kent. Egy lehangoló statisztika szerint 1975-ben a társadalom felső negyedéből származó gyerekek­nek négyszer nagyobb esélyük volt arra, hogy fő­iskolát vagy egyetemet végezzenek, mint a társa­dalom alsó negyedéből jövő gyerekeknek. Ma ez a különbség tízszeres, aminek már régen tiltako­zást kellett volna kiváltania, erre azonban nem került sor. De mi marad a filozófiának, ha csupán egy másfajta irodalom lesz, a „nagy el­beszélés” egyik különleges formája? Mi­lyen problémákat oldhat meg a filozófia, amelyeket más tudományok nem tud­nak megoldani? Egy olyan tudomány képe, amely a megoldan­dó problémák egész választékát kínálja fel, egy­szerűen nem illik ahhoz, amit a filozófusok csi­nálnak. Az újságírók gyakran megkérdik: miben áll a filozófia teljesítménye? Számomra ez érdek­telen. Én filozófiának azt tekintem, amit egy adott időben a mindenkor izgalmas gondolkodók vitára bocsátanak. Pillanatnyilag tulajdonképpen csak Derridát és Habermast számítom ide. A filozófia az ilyen emberek eszméinek vitája. Az ember ki­próbálja, meddig tud elmenni egy-egy esetben Derridával és Habermasszal. Megvitatja, milyen viszonyban áll egymással Habermas igénye az univerzális érvényesség iránt és Derridának az az állítása, hogy ez vagy az a dolog mennyire lehe­tetlen. Mindennek nem sok köze van a probléma­­megoldáshoz. Ön síkraszáll azért, hogy a haladás esz­méjét elválasszák az igazság fogalmától. Hogyan lehet hinni a haladásban, ha az ember már nem hisz az igazság elérhető­ségében? Attól tartok, a filozófusokon kívül senki sem ragaszkodik annyira az igazság eszméjéhez. Az olyan fogalmaknak, mint szabadság, jogszerűség világos politikai következményei vannak, az igazság fogalmával azonban az a helyzet, mint is­tennel - egyeseknek szükségük van rá, mások nagyon jól elboldogulnak nélküle. Ami az ön eretnek filozófiai megállapí­tásaiban meglepő, az az, ahogy az értel­miség legmélyebb félelmeivel bánik. Nem törődni az igazság kiderítésének mintáival, lemondani az univerzális ér­vényesség igényéről, hatályon kívül he­lyezni lét és látszat megkülönböztetését - nem jelenti mindez az intellektuális szuverenitás nyilvánvaló elvesztését? Ön mégis azt mondja nekünk: lazítsatok, nem is lesz ebből akkora baj, mint gon­doljátok! Én nagyon is megértem ezeket a félelmeket. A felvilágosodás kimondta, hogy az igazság, az ész, sőt a természet is a szegények oldalán van a gaz­dagok ellenében, az elnyomottak oldalán az el­nyomók ellenében. Én viszont úgy vélem, hogy semmi sincs az elnyomottak oldalán. Nincs olyan 1997. október Kárpáti Péter: A város és a szenny Rába György, Géher István, Horgas Béla, Fecske Csaba, Kelényi Béla versei Magyar Éva: Romlott kölykök Bóna László: Születéseink Levendel Júlia: Ki keresett ott? Europlan - Darányi Sándor: Túl annyi végsőn Belső ruhatár: Vidor Miklós: Könyvek és a sziget Forgács Éva, Földényi F. László, Simon Balázs írásai 22 KRITIKA

Next